Ararát Magyar Zsidó Évkönyv, 1943

Berkó Sándor: Az éj enyém még

Berkó Sándor: AZ ÉJ ENYÉM MÉG. Csak most értem meg a parasztot, ki úgy szánt, hogy a földre néz, föl se tekint, — hová tekintsen? — dereka, válla, melle és valahány tagja rángatózó inakkal tol, húz, nyom, emel, — kinek háta a földre görnyed, tekinthet-e az égre fel? Lapátot, csákányt, kalapácsot lendít a vállam, napra nap. Tenyerem véres, hólyagos már, mészpor tapasztja arcomat, nyakam targoncák merevítik, hajamba betonpor tapad, — kinek háta fúrikra görnyed, lejthet-e rímes táncokat? Csak most értem meg a parasztot, csak most értem meg magamat. — Ó, verseim, ti napba szálló, pávásan lépő madarak, de messze tüntetek szívemtől! Halkabb és halkabb lesz a dal, csap a csákány, a kő kifordul, ernyed a váll, a láb, a kar, — a szó is úgy hull: tap­adósat! fogja magához az agyag, mint kusza verssorok dobognak tovább a térdeim alatt, zúzott kövek, siket rögök közt, ütem nélkül és hangtalan, lassan apadva tűnnek el, mint egy-egy kiszáradó folyam. 89

Next