Mult és Jövő, 1927 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1927-10-01 / 10. szám

KOESTLER ARTHUR (TEL-AVIV): MÉTA — Pa-pa! — Na mi az fiacskám, mért bőgsz? — Na ülj le szépen és mondd el miért bőgsz? (Leteszi az újságot.) Na? — Mer méta volt . . . — Nos és? — ... mer ... és én kivándorlók Jeru­­zsálembe. __ ? ? ? — Hát tornaóra volt, aztán metáztunk az udvarban. — Engedelmeddel — mi az hogy méta, fiacskám? — Hát az úgy van, hogy közepén leteszik a labdát egy lyukba és minden fiú egy másik nemzetet képvisel és mind ott tartják a kezüket a labda felett és ha a rendező például azt ki­­áltja, hogy: ״Román‘‘, akkor a többi mind el­­szalad, de annak, aki a román, fel kell kapni a labdát és valamelyikhez hozzávágni. — Ahá . . . (jóleső emlékezések.) — És az, akit eltrafáltak, az kap egy pon­­tot és akinek először van öt pontja, azt kivégzik. — És téged kivégeztek. Azért még nem kell bőgni. Mást is kivégeztek már. — De nemcsak azt . . . — Hát? — Hát úgy volt, hogy névsor szerint kellett válogatni mindenkinek, hogy milyen nemzet akar lenni és mikor odaértek, hogy ״Wajsz‘‘, akkor már volt magyar és volt szittya és volt turáni és volt indiánus és akkor a tanár úr kér­­dezte, hogy hát te Wajsz, mi akarsz lenni? és én vagyok az utolsó a névsorban és nem tudtam mit mondjak. — És? — És akkor a tanár úr még egyszer kér­­dezte, hogy na mi lesz Wajsz, még itt se tudsz felelni . . . — Ahá! — ... miért nem válaszolsz és akkor hír­­telen jött egy tippem és azt mondtam: zsidó... (A mama: — Woher das Kind nur solche Ideen nimmt?) — . . .és akkor egyszerre olyan csend lett, csak a vörös Varga röhögött halkan. Akkor kez­­dődött a játék és egyszerre minden sorban csak én rám céloztak és mind röhögtek, a tanár úr is, pedig az nem szokott és aztán a többiek már el se szaladtak a kikiáltáskor, mert tudták, hogy úgyis csak rám dobnak mind és aztán úgy volt, hogy minden dobáskor mind álltak körbe és röhögtek és csak nekem kellett egyedül elsza­­ladni mindig, egyszer el is estem és felütöttem a térdem és fájt és attól fogva nem tudtam el­­szaladni többé, csak álltam és vártam, hogy ne­­kem vágják a labdát és a hottentotta orrba trafált úgy, hogy orrvérzést kaptam, úgy fájt, de nem bőgtem. És a tanár úr? — A tanár úr akkor ott állt háttal az udvar másik végén és morzsát dobott a madaraknak. — Aztán: — Aztán kivégeztek és újra kezdődött a játék és ekkor a tanár úr azt mondta, hogy na­­hát Wajsz, most te választasz először nemzetet, mert téged végeztek ki. — És: — És én akkor még egyszer azt mondtam: Zsidó! — Miért, te szamár?! — Mert . . . — Válaszolj ha kérdeznek! Mért mondtad mégegyszer, hogy zsidó? — Mert. És ha akarsz most te is megüt­­hetsz, mert én úgyis egy vértanú vagyok. — Mi vagy? — Vértanú. Mert aztán, mikor újra kez­­dődött az egész hecc és megint mind nekem vág­­ták a bőrlabdát és mikor éreztem, hogy nagyon fojtogat a torkom és mindjárt bőgni kell, akkor egyszerre elképzeltem, hogy én vagyok a tizen- Klein Ilona: Egy palesztinai mesekönyv oldala. (OMIKE-iskola) 339

Next