Uj Élet, 1965 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1965-01-01 / 1. szám
2 Egy boldogtalan művész Slots és munkássága Megrendítő emlékkiállítás a Nemzeti Galériában Akik jelen voltunk emlékkiállításának megnyitásán a Nemzeti Galéria dísztermében és meghallgattuk Kisfaludi Stróbl Zsigmond emlékező-beszédét, csaknem valamennyien a személyi érintkezés közelségéből ismertük Scheiber Hugót, ezt a tragikus életű nagy művészt, aki a vásznak, kartonok, rajzlapok ezreit rajzolta tele, hogy elérje, ami a legnagyobbaknak is csak ritkán sikerült: a mozgás pillanatában rögzítse meg az elröppenő pillanatot. Mindennapjaink társa volt, hiszen nemcsak a törzskávéházunkban, vagy a vendéglői asztalnál tűnt fel felénk himbálózó tömzsi alakja, kurta nyakán ülő nagy kerek feje, rovátkás homloka alatt bánatos évek fájdalmas élményeiről búsongó szemével, fáradt s mégis gyermekien bizakodó mosolyával — gyakran üdvözölhettük otthonainkban is. Mert — mint maga írja puritánul egyszerű szavakkal beszámoló önéletrajzában — hóna alatt vastag rajztömbjével naponta harminc embert látogatott végig, hogy képeit, rajzait eladhassa, pontosabban: elpotyázhassa. Hiszen végső szorultságában egy ebéd áráért is odaadta egy-egy színes krétarajzát, köztük olyant is, mely most emlékkiállításának kiemelkedő alkotása ... S nem a bankigazgatók, gyárosok ajtaján kopogtatott, az értelmiségi pályákon nyüzsgő vékonypénzű fiatalokat kereste fel, nemcsak a saját újszerű alkotásait igyekezett megértetni, hanem általában az avantgardista művészetet, melynek külföldön már nagyszámú lelkes tábora alakult. Ő volt a legmodernebb művészeti irányzatok leghatásosabb propagandistája, mind művészetével, mind sűrűn ismétlődő látogatásaival s nem utolsó sorban alacsonyan megállapított áraival, hiszen így olyan réteg válhatott művészetpártolóvá, mely nem is álmodhatott róla, hogy a Műcsarnok és a többi konzervatív kiállítás vásárlója lehessen, de meg ízlése is visszautasította a giccsé merevedett régi stílust s valami új szépet keresett, amivel otthona falait díszíthesse. Scheiber tört utat a többi fiatal új utat kereső festőnek is, nagy része volt annak a folyvást szélesedő „,műpártoló” gárdának a megnyerésében, kialakításában, mely szerény vásárlásaival, de rendszeresen támogatta az avantgardista művészek törekvéseit. Rendkívül gyorsan s felette sokat dolgozott. Következésképpen gyakran jelent meg egy-egy „mecénásánál”, aki néha már csak együttérző rokonszenvtől vezetve vette meg újabb képét, grafikáját. Így nemsokára nemcsak a fiatal orvosok, tanárok, jogászok, mérnökök, s más művészetkedvelők váró és dolgozószobáiba jutott Scheiber-kép, kiszorult az előszobába. Akkor is, mikor már külföldi, bécsi, berlini, római, New York-i, lapazi kiállításain világsikert aratott s a modern művészetek híres esztétikusai — köztük Marinetti, a futuristák vezéregyénisége — a korszak legkiemelkedőbb haladó művészei között ünnepelték. Tíz, sőt öt pengőkért prédálta el rajzait azután is, hogy bécsi és római kiállításának teljes anyagát megvásárolták a modern művészetekért lelkesedők. A balsőre ugyanis következetesen üldözte. Bécsben schillinget kapott a képeiért s mire a kiállítás befejezése után hazajött az infláció következtében a schilling teljesen elértéktelenedett. Római világsikere hatása alatt magas áron megvásárolt kiállítási anyagának ellenértékét, barátitanácsra most már értékálló dollárra váltotta be s hazakerülve átadta megőrzésre egyik bankármecénásának, aki azonban tönkrement s így Scheiber Hugó ismét elölről kezdhette a küzdelmet a mindennapi betevő falatjáért s ami annál gigászibb harcra késztette, mert művészetén kívül egyetlen szenvedélye volt: a lehető legbőségesebb étkezés, ami után szivarra gyújtva egy-két órácskáig megbékélt a világgal s benne a maga méltatlan sorsával. Ez nem eshetett meg gyakran, hiszen a vállára nehezedő anyagi gondokon túl el kellett viselnie a mellőzés, a kisemmizettség kínját is. — ״ A Művészház évtizedekig visszautasított és mint teljesen lehetetlen mázolót ignoráltak, ott, ahol a giccsgyártók jól befészkelték magukat, megvetőleg beszéltek rólam” — panaszolja az önéletrajz s hozzáfűzi: „talán azért, mert szerettem a napot, a sugarakat, a puritán témát és mindent olyan proletár módra festettem, ahogyan igen sok koldusalakot, elhanyagolt személyt, jellegzetes fejet, púpos-bazedovos gyereket dülledt szemmel is festettem.” Hogy ez megbotránkoztatta a jóllakottakat a két világháború között, nem lehet felette csodálkozni. De az már tragikusan elgondolkoztató, hogy mint Oelmacher Anna közli a mostani emlékkiállítás katalógusának bevezető írásában, az 1949-ben megalakult Képzőművész Szövetség azzal az, indokolással utasította el felvételi kérelmét, hogy „nem méltó” a szövetség tagságára. Fellebbezésére nem került sor. Belebetegett az elutasításba s nemsokára befejezte életét. Nem lehet feladatunk Scheiber Hugó művészetének értékelése. Meggyőzően szólának helyettünk a Nemzeti Galériában kiállított művek, noha csak érzékeltetik, ki volt, milyen művésze a ceruzának krétának, ecsetnek ez a díszlet és cégtáblafestéstől a legtisztább művészeti feladatok megoldásáig emelkedett művész. Itt az egykori kortárs s a tragikus sorsú művész alkotásaiért lelkesedő barát csak megilletődötten emlékezik a boldogtalan festőre, aki proletár volt életmódjában, túlságosan is szerény kispolgár kedvteléseiben, de arisztokrata művészete legkiemelkedőbb pillanataiban, mikor azokat a műveit alkotta, melyek értékével maga is annyira tisztában volt, hogy legnagyobb ínsége, rászorultsága idején sem akart megválni tőlük. Voltak tömött mappái, melyeknek anyagát féltékenyen rejtette az emberek elől s csak egy-egy hívének mutatott néhány lapot, melyek közül, sajnos, egyiket sem láttam viszont az emlékkiállításon. Úgy lehet, előkerülnek még, ugyanúgy ismeretlen helyeken rejtőzködő legjellemzőbb művei is, félő mégis, hogy legtöbbjük elveszett, mint az a két rajztömb, melyet egyszer előttem lapozott végig Kertész utcai lakásán, ahol két virágkészítő nővérével éltnyomorgott. Ezek a rajzok kivétel nélkül a Kazinczy, Dob, Rumbach és Dohány utcák környékén születtek, jórészük utcarészlet, kaftánba öltözött,, hagyományos hajviseletű alakokkal, de volt köztük nem egy portrévázlat s egy sorozat a jellegzetes ruhákba öltöztetett gyerekekről. És egy faleszes, sapkás önarckép, mely olyan félelmetes fájdalomról tanúskodott, amit szinte lehetetlen elviselni. Ez is eltűnt, mint ahogyan a többi zsidó tárgyú rajznak nyoma veszett, az emlékkiállításon csak egy Dob utcai udvarrészlet látható, mely a Zsidó Múzeum tulajdona, de nem jellegzetesen zsidó vonatkozású. És a Zsidó Múzeum tulajdona Scheiber Hugó önarcképe is, mely az értő számára jóval többet árul el erről a sorslátogatott nagy művészünkről, mint amennyit szavakkal elmondhatnánk róla és művészi nagyságáról. Lengyel István Scheiber Hugó önarcképe (A Zsidó Múzeum tulajdona) . Ismét kis csokorral szolgálunk a zsidó humor terméséből. Akadnak benne friss hajtások, régebbiek, sőt, egy való történet is szerepel a kis csokrétában. De valamennyi örökzöld, üde és mindenkor frissen virul. HAJÓ NINCS? Demokratikus honvédségünk sorozást tart egyik vidéki nagyvárosban. Egy szép szál, bivalyerős hittestvérünk kerül a sorozóbizottság elé. Természetesen. ..alkalmas”. A sorozó főhadnagy kedvtelve nézi a megtermett, izmos legényt és barátságosan kérdezi meg tőle: — Melyik alakulathoz szeretne kerülni, barátom? — Hát itt válogatni is lehet? — kérdezi a hitsorsos. — Az ilyen stramm újoncoknak lehet — mosolyog a főhadnagy. — Nos, hova szeretne menni? — A folyamőrséghez! Tengerésznek! — hangzik a lelkes válasz. — Úszni tud? — Miért?! Hajó nincs. A GANEF Kohn, az utazó vigéc nagy ,,ganef” hírében állott. Sok sermaságot, huncutságot művelt s rászedett mindenkit, akit csak lehetett. Egyszer több napot időzött egy vidéki városban. Egy szegény özvegy zsidóasszonynál szállt meg, s buzgón ígérgette, hogy elutazása előtt kifizeti a szálláspénzt. De amikor végzett az ügynököléssel és „lejárt” minden üzletet, egyik hajnalban útra készen kilopódzott a házból, s a néptelen utcákon a vasúthoz osont. Persze, a számláját ,,elfelejtette’? kiegyenlíteni. Szállásadó asszonya azonban észrevette, hogy Kohn búcsú nélkül, sőt fizetés nélkül távozott. Utána eredt és az állomáson, ahol már pöfögött az indulásra kész vonat, be is érte. Kohn éppen felszállt a vonatra, már az első lépcsőre hágott fel. A forgalmista tárcsájával a poggyászkocsi előtt állt és a kalauz sípját már-már szájához emelte. A szegény asszony kétségbeesetten kiáltotta: — Kohn úr! Hát nem megígérte, hogy elutazása előtt kifizeti a szálláspénzt?!... Erre a ■ ״ ganef” Kohn viszszafordult és ״ hücpe” módon szólt le az asszonynak— Na, már elutaztam?... Sch. B. kiváló tudású, néhai főrabbink mesélte, idézgetvén régi emlékeit. Egyszer ifjú rabbi urat igen állásba hívták meg, déki városka egyházközségé AZ V. PARANCSOLAT korában, a megtisztelő be. A ״ kile”, a hittestvéri közösség népes volt, buzgón vallásos, igen jómódú, a ״ Schiel”re, a templomra sokat áldoztak, a rabbi-lakás is igen szép és impozáns volt. Folyt jámborul a „Talmud-Tóra”-oktatás is az ifjúság számára, és valóban minden szempontból igen jó híre volt a kisváros zsidóságának. A rabbi úr a helyszínre utazott, tárgyalni, körülnézni, tájékozódni, s főképp megismerni a közszellemet, leendő híveinek szívét-lelkét, érzését és gondolkozását. No, aztán meg is ismerte rövidesen és alaposan. Egyik jómódú, jámbor ember bizalmas tanácsért fordult hozzá, beszélgetés során. Méghozzá rituálé ügyében kér tanácsot a fiatal, de máris nagy felkészültségű és bölcs rabbitól. Elmondta, hogy fivéreivel három napja egy tulkot hajtottak el a szomszédos községből, éjszaka, nagy titokban. A tulkot annak rendje és módja szerint, szabályosan megsaktolták, ettek is annak ízletei. Az alábbi eset megtörtént, kétségen kívül kóser húsából. Igen ám, de a szomszéd köz■ségben a tulajdonos gyanút fogott, kutatni, nyomozni kezdett, és a szálak igen kellemetlen módon ide vezettek, az egyeiő városkájukba, az ő családjukhoz. A húsnak még megvolt a javarésze, hát hamar elrejtették, szétosztva a testvérek pincéjében. Elővenni azóta sem merték, félvén a felfedeztetéstől. No mármost, a húst ezek szerint, több, mint két napja nem látta senki, nem volt emberi szem előtt. És az egyik rituális törvény azt mondja: nem szabad elfogyasztani az ételt, amely egyik napnyugtától, másik napnyugtáig emberi szem előtt nem volt, emberi tekintet nem érte, minthogy az már megszűnt kóser lenni. Viszont ők nem mulasztásból rejtegetik már két napja emberi szem elől a tulok húsát, hanem kényszerűségből, önhibájukon kívül, mivel félnek, hogy rajtacsípik őket! Hát ezek szerint talán mégis meg lehet enni a húst — és erre nézve kérik az igen tisztelt rabbi úr döntését. A jámbor rabbi elképedt és felháborodása nem ismert határt. — Hogyan? Önöknek csak ez az aggályuk, csak ez az egyetlen problémájuk?!... — kérdezte magán kívül. — Hát ezt megelőzőleg nem ,gondoltak az ötödik parancsolatra?!... Nem jutott eszükbe az egész ügy előtt az ötödik parancsolat, hogy ״ Ne lopj”?!.. Ezzel felkerekedett és sietve elutazott, előzőleg kijelentvén, hogy: ilyen ״ kile”-ben még háromszoros fizetésért sem vállalná a rabbiságot. Gyűjtötte Láng György LU ÉLET Szabadidővel rendelkező nőket kézikötő és Norvég kesztyű kötőket bedolgozónak korhatár nélkül másodállásban is felveszünk. Jelentkezés V., SEMMELWEIS UTCA 17־. Kézirészleg ! 1965. január 1 Tudósítás az auschwitzi szemléről (Folytatás az 1. oldalról) Németországból az egyetlen ittlevő vádlott dr. Lucas kivételével szinte valamennyien először találták szembe magukat azzal a valósággal, amit a hitlerizmus az egész világ számára jelentett. Itt négymillió Európa minden részéből idehurcolt és legszörnyűbb módon elpusztított antifasiszta és zsidó mártír a frankfurti per igazi vádlója. A lengyelek rámutattak arra: Nem egyes gyilkosok a bűnösök ilyen vagy olyan szerepéről van elsősorban szó, hanem az igazság és erkölcs győzelméről. Sem a lengyelekét, sem más ország volt antifasiszta harcosait, a haláltáborok megmenekült foglyait nem a gyűlölet és bosszúállás vezeti, hanem az, hogy mindez a borzalom sohase ismét ןlődhessék meg! Minden ittlevő újságírónak és nem újságírónak az volt a véleménye: A szemle újból Auschwitzra irányította a figyelmet, szinte galvanizálta a világ közvéleményét. Remélhetően változást okoz majd a nyugatnémet közvéleményben is és nagymértékben hozzájárul ahhoz a tiltakozáshoz ami már eddig is a hitlerista bűntettek elévülése ellen ott is egyre erősebb hangot kap. A frankfurti küldöttség csütörtökön elutazott Krakkóból. Pénteken hagyta el Lengyelországot, hogy december 21-én már folytathassa a tárgyalást. A világ közvéleménye feszült figyelemmel kíséri a per további sorsát és a körülötte kialakult közvélemény megváltozását. Hegedűs Dániel Az auschwitzi Nyugatnémet Bírósági Szemlén a bírósági küldöttség a kivégző falnál (MTI külföldi képszolgálat) PÁLYÁZATI FELHÍVÁS A VII. kerületi Tanács VB Népművelési Csoportja fotópályázatot hirdet a VII. kerületi fotókörök tagjai és a kerületben lakó vagy dolgozó amatőr fotósok részére. A pályázatra küldött képek tükrözzék mai életünket, felszabadítás utáni fejlődésünket, a kerület új létesítményeit, szociális és kulturális eredményeinket, valamint kerületi idegenforgalmi nevezetességeinket és mindazt, ami az emberrel való törődést fejezi ki. A fotópályázatra fekete-fehér és színes papírképek küldhetők. A fekete-fehér papírképek hosszabbik oldala legalább 24 cm, a színes (de nem színezett) papírképek hosszabbik oldala legalább 18 cm legyen. Egy szerző kategóriánként legfeljebb 6 db képet küldhet be. Kérjük a pályázatra küldött képek hátoldalára a kép címét, a szerző nevét, fotókörét vagy munkahelyét, és lakcímét ráírni. A pályázók képeiket megfelelő csomagolásban, ajánlva küldjék, vagy személyesen hozzák be 1965. január 15־ ig a VII. kerületi Tanács VB Népművelési Csoportjához (VII. kerület, Lenin körút 6. szám). A beküldött képeket szakemberekből álló zsűri bírálja el. Az elbírálásnál kategóriánként az 5 legjobbnak ítélt kép szerzőit fe■ejenként 300 forint, összesen 3000 forint összegű jutalomban részesítjük. Kerületünk életét bemutató legjobb felvételekből felszabadításunk 20. évfordulója alkalmából kiállítást rendezünk. A pályázatra beküldött képeket gondosan kezeljük, esetleges sérülésekért vagy esetleges elküllódésükért azonban felelősséget nem vállalunk. A képek visszaküldését 1965. június 1־ én kezdjük meg. VII. kerületi Tanács VB Népművelési Csoport. a VÁSÁRVÁROS várja Önt is NEMZETKÖZI HÁZTARTÁSI ÉS VÁSÁRÚ KIÁLLÍTÁS 1965. február 18-tól (csütörtök)—21.-ig (vasárnap) 1 19 ország 1850 kiállítója, 50 000 árucikket mutat be Felvilágosítást ad, prospektust küld a magyarországi képviselet: Dollai Antal Károly XI., Hegyalja út 70. Tel.: 458—420