Uj Élet, 1965 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1965-02-15 / 4. szám

Új erőt és új tartalmat kapott a magyar és a szovjet nép közötti barátság ezekben a hetekben és hónapokban. Budapesten és vidéken, a magyar megyékbe baráti szovjet küldöttségek jönnek a felszabadulás ünnepségeire, olyan emberek, akik egyszer már jártak hazánkban, olyan időben, amikor fegyverrel a kézben, mint harcoló katonák azért küzdöttek, hogy ebben az országban ma ünnepelhessük felszabadulásunk húszesztendős évfordulóját. Soraikban lesznek olyanok, akiknek hozzátartozói a mi életünkért áldozták ifjú életüket. A szovjet és a magyar nép testvéri barátságának ezek az új megnyilvánulásai érzelmi intenzivitásban is új erőt és tartalmat adnak annak húsz év óta kifejlődött barátságnak, amely a harcokban kezdődött, és azóta erősödött meg. A magyar nép legjobbjai már a felszabadulás előtt az idősebb testvért látták a szovjet népben, és a felszabadulás kiszélesítette, elmélyítette ezt a barátságot. A szovjet—magyar politikai, gazdasági, kulturális és nem utolsó sorban érzelmi kapcsolatok kiállták az idők próbáját, és az elmúlt esztendőkben tovább gazdagodtak. Ezért a felszabadulás évfordulója nemcsak rendezvényekre szolgál alkalmat, hanem a magyar— szovjet barátság fejlődésének újabb állomása is lesz. A magyar nép erkölcsi kötelessége, hogy becsülje azokat, akik annyi áldozatot hoztak immár jelenné lett jövőjéért, erkölcsi és anyagi érdeke, hogy a maga részéről is mindent megtegyen a barátság hőfokának további emelésére. A magyar nép egyetemével mi is felsorakozunk a szovjet nép melletti barátság kimélyítésében, hisz ha semmi mást nem köszönhetnénk a szovjet harcosoknak, mint azt, hogy 1945. január 18-án ledöntötték a gettó kapuit, és ezzel nemcsak jelképesen, de a valóságban is meghozták számunkra az életet, és azt a szabadságot, ami nélkül az élet semmit sem ér, akkor is örök hálával kellene viselkednünk a szovjet néppel szemben. Egykor és most... Elgondolkodtató a Központi Statisztikai Hivatalnak — a napi sajtóban is ismertetett — adatfelvétele, amelyből kiderült többek között az, hogy hazánkban pedagógushiány van, de több más „diplomás pályán” is szükség volna azokra a diplomásokra, akik más pályákon dolgoznak. Elgondolkodtató ez különösen a mi számunkra, hiszen a zsidó származású értelmiséget a Horthy-korszakban akkor is eltiltották a diplomás pályákról, ha nagy szerencsével bejutott a hazai egyetemekre és ott kitűnően végzett, vagy külföldi egyetemeken, főiskolákon szerezte meg jó minősítését. Nem hívták a zsidó származású diplomásokat a tanultságuknak megfelelő pályákra, hanem — mind erőteljesebben — eltiltották őket azoktól. Végül már az élettől is eltiltották őket... De — ha meggondoljuk — ez a „numerus fclausus” nemcsak a zsidó származásúakra vonatkozott, hanem a nemzsidó kisemberek fiaira és leányaira is. Olvastuk nemrégiben Gombás Pál professzor, a világhírű elméleti fizikus egy nyilatkozatát, amelyben elmondotta, hogy már évekkel az egyetem elvégzése után, amikor tudományos publikációit már külföldön is ismerték és elismerték, irtózatos gondot okozott neki a betevő falat megszerzése. És utalt több — szintén nem zsidó, de szegény családból származó, protekciók híján lévő — társaira is, akik szintén tehetségesek voltak, de nem volt bennük olyan különleges akaraterő, mint Gombásban, és ezért otthagyták a tudományos pályát. A fizetés nélküli gyakornokok, az állástalan diplomások, és az értelem üldözésének korában minden kisemberre vonatkozott a ״ numerus clausus”. A népet vágóhídra hurcoló háború időszakában pedig a ״ numerus nullus” is. Még ha a ködösítő fasiszta frazeológia más kifejezéseket — és a kisemberek közül való kiszolgálókat, osztály- és népárulókat is — talált. Nem állítjuk, hogy a mai magyar életben nincsenek gondok, nem mondjuk — mert nem mondhatjuk —, hogy konfliktusok nélkül élünk. De a „faji” szempontokra hivatkozó jogi diszkriminációk mellett megszűnt az az elterjedő demagógiába burkolt társadalmi diszkrimináció is, amely a tegnapi Magyarországot oly félelmetesen jellemezte. A régi és új értelmiség, élet és alkotás lehetősége éppen úgy megnőtt, mint az értelem rangja és becsülete. Kp. Beim Bp Ti. KILENC PERC A világ közvéleményét, de így is mondhatnánk: lelkét — mélyen megrendítette az az „ítélet”, amellyel a frankfurti bíróság felmentette Otto Hunschét, a budapesti Eichmann-különítmény jogtanácsosát, és öt esztendőben szabta meg Hermann Krumey börtönbüntetését. Nem kell itt újra emlékeztetnünk, kik is voltak ezek az ״ emberek”, hiszen magából a frankfurti tárgyalásból és annak a nyugati polgári sajtóban közölt anyagából is világosan kiderült, miféle ״ jog”-ot képviselt a most szabadlábra került Hunsche doktor, és az is, hogy Krumey ״ legalább háromszázezer ember meggyilkolásához nyújtott segítséget”. Arthur Miller, a nemrégiben Moszkvában barátságos látogatást tevő, kiváló amerikai drámaíró — aki az első perctől kezdve felismerte egyes bonni körök ״ elévülési javaslatáénak emberiség- és emberellenes lényegét —, ״ A bukás után” című drámájában azt a költői képet használja, hogy ״ hegynél súlyosabb kővel terhelik meg azt, akinek látnia kell a nyilvánvaló igazságtalanságot.” Ez a gigászi kő nyomja most az emberiség lelkét, s a mi lelkünket is. A náci fasizmust — szavakban — ״ leleplező” majnafrankfurti bíróság ״ nem találta elégségesnek” a bizonyítékokat az Eichmann bizalmasának, besúgójának és tanácsadójának bizonyult Hunsche esetében, és Krumey-t, akivel kapcsolatban a bizonyítékok e galambepéjű bíróság szerint is bőségesek, elégségesek voltak, — öt évi szabadságvesztéssel sújtotta ... Nagy jelzők kellenének ide, egy Zola, egy Anatole France lángoszlopokból szőtt mondatai. Egy modern ״ J’accuse!” De talán elég, ha a számok szolid — de egyáltalán nem szelíd — érveire hivatkozunk. Mert nézzük csak: ha a háromszázezret megszorozzuk kilenccel, akkor kétmillióhétszázezret kapunk, vagyis azt a számot, amely az öt esztendőben foglalt percek mennyiségét tartalmazza, Krumeynek tehát egy ember haláláért kilenc percet kell ülnie. Krumey bírái nyilván arra gondolnak, hogy öt év (kétmillió hétszázezer perc) nem kevés. Tényleg nem az, annak, aki ártatlanul ül egy akár viszonylag jó börtönben. Nem kevés annak sem, aki először életében sikkasztott és most öt évet kell börtönben töltenie. Mennyivel kevesebb azonban a majdnem hárommillió perc annál az egyetlen percnél, amelyet egyetlen ember — Krumey egyetlen áldozata! — a krematórium küszöbén, a gépfegyverek előtt, a kegyetlenül rátörő halál peremén átélt? A halottakat nem lehet törvényszéki tárgyalásokon visszaperelni. A hunschék és krumeyek semmilyen ítélete nem teheti jóvá azt, ami ezeknek a tömeggyilkosoknak történt. Epilógus: Hermann Krumey-t, akit öt évre ítélt a frankfurti bíróság — február 9-én szabadlábra helyezték. Elévülésről nem lehet szó! Az a tiltakozási hullám, amely a bonni kormánynak azt a szándékát kíséri, hogy a náci bűnök és bűnösök ügyében 1965. május 8-án kimondja az elévülési határidőt, egyre gyűrűzik, és mindinkább szélesebb hullámokat vet. Nemcsak a szocialista országok, de az Egyesült Államok, a francia ellenállók tömegei, az egyébként nyugodt és megfontolt angol nép is felemelte szavát az ellen, hogy a gyilkosoknak amnesztiát adjanak, ugyanakkor, amikor ezer és tízezer számra szabadon járnak olyanok, akik ártatlan emberek tömegeit irtották ki. Magában Nyugat-Németországban is egyre szaporodik azoknak a száma, akik nem értenek egyet a bonni igazságügyminiszter elévülési javaslatával. Erről a kérdésről a Nácizmus Üldözötteinek Magyarországi Bizottsága vezetősége az elévüléssel kapcsolatban az alábbi nyilatkozatot adta az Új Élet részére: — A Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága a Német Szövetségi Köztársaság kormánya által múlt év őszén beterjesztett törvényjavaslattal szemben — melyet, a győzelem napjával, május 8-ával akarnak életbe léptetni, és véglegesen jogot adni arra, hogy a volt náci gyilkosok, háborús bűnösök háboríthatatlanul élhessenek Nyugat-Németországban, hónapok óta növekvő aggodalommal viseltetik. Felháborítónak tartjuk, hogy államközi szerződéseket, mint például a potsdami szerződés, törvényszéki ítéleteket, mint a Nürnbergi Nemzetközi Törvényszék ítéletét, vagy saját alkotmányuk erre vonatkozó paragrafusait semmibe véve, a Német Szövetségi Köztársaság túlteszi magát mindezen, és áldemokratizmusát bizonyítva, szabad életlehetőséget biztosít háborús bűnösöknek, tömeggyilkosoknak, és ezekhez hasonló sötét és aljas embereknek. , — Magyarországról több százezer embert deportáltak, akiknek mintegy nyolcvan százaléka pusztult el különböző koncentrációs táborokban. Ez a kis ország a nácigyilkosok halállistáján igen előkelő helyezést ért el. ossz■ lakosságának 14,5%-át pusztították el, illetve pusztult el a második világháború idején. — A világ közvéleményével együtt tiltakozunk, és ennek írásban már kifejezést adtunk, különböző határozati javaslatok és a tiltakozó iratok formájában, ez ellen a készülő, a humanista világot újból megcsúfoló újabb merénylet ellen. De nemcsak hivatalos szervek emelik fel szavukat a Német Szövetségi Köztársaság felháborító törvényjavaslata ellen, hanem mindenki, aki akár érintve volt, akár csak mint szemtanú élte át a nácizmus szörnyűségeit, tiltakozik az ellen, így dr. Hajdú Gyula, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem nemzetközi jogi tanszékének vezető tanára, az elévülésről így vélekedik: " A náci háborús bűnök és bűnösök megbüntetéséről a második világháború végén a győztes államok londoni konferenciája határozott. Ennek a határozatnak jegyében létesült a Nürnbergi Nemzetközi Bíróság, és e határozat értelmében a feltétel nélküli megadásra kényszerített fasiszta Németországot kötelezték, hogy mindazok ellen, akik a háború megindítása és folytatása alatt a nemzetközi háborús jog és az emberiség elve ellen vétettek, járjanak el. Ez a londoni egyezmény tehát a Német Szövetségi Köztársaság kormányát jogi kötelezettséggel kényszeríti arra, hogy ezt a kötelességét teljesítse. A londoni egyezményben nincs időhatár megállapítva arra vonatkozóan, hogy meddig lehet és meddig kell felelősségre vonni azokat a személyeket, akik a háború indítása és vezetése közben nem tartották be akár a nemzetközi jog szabályait a háborút folytató államokkal szemben, vagy vétettek az emberiesség követelményei ellen. _ Elévülésről a londoni egyezmény nem tud, és az egyezmény tartalmából világos, hogy elévülésről nem is lehet szó! — Amint már mondottam, a Német Szövetségi Köztársaság kormányát nemzetközi jog kötelezi a háborús és emberellenes bűnök és bűnösök üldözésére, és elítélésére, — tehát nyilvánvaló, hogy belső jogszabályok alkotásával, vagy bármilyen eddigi belső jogszabályra való hivatkozással e kötelezettség alól a Német Szövetségi Köztársaság kormányát senki fel nem mentheti. Az elévülés merénylet a humánum ellen, és az ilyen merényletek ellen mindenkinek, tehát az írónak is fel kell vennie a harcot. Sásdi Sándor író, aki maga is megjárta a dachaui koncentrációs tábort, erről a kérdésről a következőket mondotta: — Ha egyáltalában lehetséges az, hogy egy dráma szereplője nyilatkozzon arról a drámáról, amelyben szerepet játszott, én, mint aki ott voltam a fasizmus poklában, aki elvesztettem családomat, erről csak ennyit mondhatok: Nem vagyok elfogulatlan a náci gyilkosokkal szemben, nem is akarok az lenni. Vallom mindaddig, amíg egyetlen olyan személy büntetlenül él Nyugat-Németországban, vagy a föld bármely részén, aki akár mint vezető, akár mint résztvevő, akár mint egyszerű statiszta részese volt a náci bűncselekményeknek, azokat el kell ítélni ma, holnap, vagy akár tíz és húsz év múlva, akkor, amikor kézrekerülnek. És végül szólaljon meg az egyszerű polgár, a névtelen kisember egyike, Sziklai Károly, nyugdíjas, szövetkezeti dolgozó, aki így vélekedik e kérdésről: — Tudtommal a nemzetközi bíróság ítélkezett a háború befejezése után a háborús bűnösök felett. Szerintem ezt a bíróságot továbbra is fenn kellett volna tartani, mert a nyugat-németországi látszat-ítéletek, — mint legutóbb a Krumey—Hunsche-per felháborító ítélete — bizonyítják a régi közmondást: „Holló a hollónak ..” Az a véleményem, hogy tömeggyilkosokra kimondani az elévülést, megcsúfolása azoknak a millióknak, akik a fasizmus miatt pusztultak el, és azoknak a millióknak, akik a fasizmus elleni harcban áldozták fel életüket. Négy nyilatkozat, amely önmagáért beszél... Zsadányi Oszkár A sekelek szombatja Írta : Dr. Geyer Arthur főrabbi A Talmud szerint Ádár hó elsején kell kihirdetni a sekelre vonatkozó rendelkezéseket. A megelőző szombaton a rendes heti szakaszon kívül felolvassuk Mózes második könyve harmincadik fejezetének azt a néhány versét, mely a sekelfizetés kötelezettségéről szól. Ezt a szombatot nevezzük a sekelek szombatjának, mely egyike azon négy különleges rendeltetésű szombatnak, mely Pészach beköszöntét előzi meg. A mózesi törvény úgy intézkedik, hogy mindannyiszor, amikor a hadkötelezetteket számbaveszik, minden húsz éven felüli férfiúnak egy fél ezüst sekelt kell fizetni. A sekel az ókori zsidóság fizetési eszköze volt, (melynek ezüst tartalmát pontosan nem ismerjük). A Talmud egy bölcsének tanítása szerint: a Mindenható, dicsőségének trónusából vett elő egy tűzből való érmét, és azt mutatta a sekel mintájául Mózesnek. A hagyomány egy igéje szerint azért rendelte el a tóra a sekelfizetést, mert a Gondviselés előre látta, hogy egykor Hámán tízezer mérték ezüst-sekelt fog felkínálni Adasvérus királynak azért az engedélyért, hogy Ádár hónapban kiirthassa birodalmának zsidóságát. Az örökkévaló akarata azonban az volt, hogy Izrael gyermekei az ő ezüst seket fizetéseikkel előzzék meg, illetve hiúsítsák meg a zsidógyűlölő férfi szándékát. Figyelemre méltó, milyen ellentétes célok szolgálatában látjuk itt az ezüstöt. Hámán felajánlja a pénzt a perzsa kényúrnak, aki minden hatalmát az anyagiakra építi fel, — ezzel akarja megrendíteni népi jogegységéről valott hitében. Izrael azonban az ezüstjét vallásos meggyőződésből a szentély fenntartására hozza áldozatul, a Szentírás igéjével szólva: ״ lelkének engesztelése gyanánt”. A sekel fizetésének kötelezettségét megelőzi a Tórában Mózes felhívása a sivatagban vándorló néphez, hogy ajánljon fel pénzt nemesfémet, anyagokat a szentély felépítésére. Izrael gyermekei égtek a vágytól, hogy legyen szentélyük, melyben hódolhatnak a Gondviselésnek, mely a szabadságot adta nekik és gondoskodott testi-lelki üdvükről a terméktelen pusztában is. És a nép örömmel és készséggel adott, oly bőkezűséggel, hogy nemsokára ki kellett hirdetni, hogy senki ne adakozzék többet, mert elég van már minden munkára. A szentély építésével kapcsolatban kihangsúlyozza a Tóra, hogy ebben mindenkinek, tehát az egész gyülekezetnek részt kell vennie, a templom csak az egész nép együttes fáradozásának eredményeként létesülhet, és rendeltetését is csak ilyen módon szolgálhatja. A gyülekezet és a szentély élete nem két különválasztható, egymástól elhatárolt terület. A szentély és a nép együvétartozását még tudatosabbá tették az istentisztelet fenntartásának céljaira beszedett félsekelek, és kifejezték azt az igazságot, hogy a templom nem egyszer és mindenkorra emelt és ezentúl immár csak a papoktól vezetett és irányított létesítmény, hanem olyan intézmény, mely a gyülekezet állandó és egyre megújuló együttműködése és részvétele nélkül célját el nem érheti. A zsidó ember értékét az a teljesítménye jelzi, amellyel hozzájárul, amit áldoz az öszszességnek. Kérdés: Miért írt elő a Tóra egy fél, és nem egy egész sekelt? Szimbolikusan magyarázva azért, mert az ember teljesítménye — még a legmagasabb is — sohasem egész, teljes, tökéletes; ahhoz, hogy egésszé váljék, többi embertársának hasonló odaadó áldozata szükséges. Csak a felebaráti szeretet és a testvériesség harmonikus együttműködése tud teljeset alkotni. De nem is kívánja a zsidó felfogás, hogy az ember egészet tudjon létrehozni. ״ Nem a te feladatod — olvassuk az Atyák bölcs mondásaiban — hogy bevégezd a munkát, de nincs is jogod, hogy alóla kivond magad”. „A gazdag ne adjon többet, a szegény ne áldozzon kevesebbet” — mondja a Szentírás, — hirdetve a gondolatot, hogy a közösség az áldozathozatalnak nem az abszolút, hanem relatív nagyságát nézi. Későbbi időkben a fél sekel fizetése rendszeres évi adó lett, melyet a templomi istentisztelet fenntartására használtak fel, így a mindennapi istentisztelet költségeit valóban mindenkor az egész nép viselte. A sekel eredeti szent rendeltetése azonban napjainkban sem szűnhet meg, azért olvassuk a sekelek szombatján a Tóra ez irányú parancsolatát, hogy erről a kötelességünkről ne feledkezzünk meg. Vállalnunk kell ma is a Tóra rendelkezéséből folyó kötelezettségünket, áldozatot kell hoznunk, felajánlásokat kell tennünk gyülekezetünk szent céljaira, templomaink, intézményeink, iskoláink fenntartására, mert csak így bizonyíthatjuk be, hogy a közösséghez kívánunk , tartozni, hogy hozzájárulásunkkal valóban lelkünk váltságát óhajtjuk megszerezni.