Uj Élet, 1967 (22. [23.]. évfolyam, 1-24. szám)
1967-06-01 / 11. szám
1967. június 1. Duharovon élt a duharovi, ez természetes. Az is tudnivaló, hogy nem is élt, hanem csak tengődött és mert csoda volt, hogy rabbi volt, hát csődarabbi volt. Ezek mind magától értődő dolgok, ha elgondoljük, hogy kevesen voltak a duharovaik, szegények is, szentek is. Hanem hát imádkozni sokat lehetett benne, böjtölni azonképpen és a duharovi sokat imádkozott és sokat böjtölt. Ettől lehetett olyan havasan fehér az arca, amely állandóan csöndes derűtől sugárzott. Ezért a változatlan és derült egyszerűségért imádta a családja és rajongtak érte a hívei. Olyik, aki könnyebben hevült, a szombati délutánok mesesarjasztó hangulatában borzongó gyönyörűséggel vallotta meg magának és elsuttogta szomszédjának is, hogy Duharov vagy a sarka, vagy a közepe a világnak, mert csak úgy érthető, hogy a duharovi isteni rendeltetésből ide küldetett. Ő előtte ugyanis kétségtelen, hogy az ő rabbijuk ama harminchat oszlopoknak egyike, amelyek tartják a világot, hogy bűneinek súlya alatt időnek előtte össze ne omoljon. Hát ült a duharovi Duharovon és tartotta a világot. Hatalmas szál ember volt, szélesvállú és meg sem érezte, milyen szörnyű teher van őrajta. Egyszer azonban mégis kiszaladt a világ a duharovi emberek lába alól. Az oszlopnak nem volt mit tartani és szintén megindult. Futnia kellett, hát futott, noha az oszlopok általában állni szeretnek. Duharovon pedig most egy másik oszlop meredezett a romok közül az ég felé: egy szörnyező lángoszlop, amelyből tűzviharok kacagtak ki borzasztóan. Pestre söpörte őt a vihar. Ide sodródott az asszonnyal, a nyolc gyerekkel és roppant szentségének tekintélyével. Otthon kétszer annyinak is elég lett volna ez a nagy tekintély. Pesten kevés volt. A Kisfuvaros utcában béreltek egy hitvány kis lakást. A menekülteknek ez volt a citije, itt telepedtek meg Morris Rosenfeld könnymillimosai. Itt úgy lehetett élni, mint otthon és böjtölni jobban még, mint otthon. A duharovi meg se érezte a különbséget De megérezte az asszony. — Itt vagyunk — szólt alig hallható sírással — és most miből éljünk. A duharovi szép fehér kezének tenyerét ráfektette a könyvre, amely előtte hevert és az asszonyra nézett. Kupolás homloka alatt ámuló, nagy nézésre nyíltak meg a szemei. A mindent megértők tekintetével és a semmitse értők mosolyával nézte az asszonyt és nagyszelíden a fejét ingatta. — Hogy miből élünk? Nem kell azt tudni előre. A fa se tudja előre, melyik eső fogja megnyitni a virágait. — De itt ebben a kőpusztában. Rebbe, nekem meghasad a szívem, ha én itt körülnézek. Kőházak és kőházak, kőszívek meg kőszívek. — Nem kell a követ káromolni. Lehet abban is irgalom. Mikor a pusztában már az anyai emlők is kifáradtak, akkor Mózes a kősziklához folyamodott. És a kőszikla irgalmatos volt. — De legalább ismernének. Itt senki se tudja, hogy te vagy a duharovi. — Akinek kell azt tudni, az tudja. Az úlbester tudja. — És fog az neked állást adni? — tört ki az asszonyból a kétségbeesettek zendülése. Ámuldozva vágott szavába a duharovi. — Állás? És ha nincs állásom, hát aztán? Talán éhen halok, ha nincsen? A mi drága és szent eleink talán csupa miniszterek és bankigazgatók voltak, mikor a sivatagban mannán éltek? És rabbi Jocanán ben Zakkainak ugyan milyen állása volt a barlangban? Akit az Isten táplálni akar fügével, annak nem kell állás. Ha az Isten akarja, frisefa nő ki akkor ebből a pádimentumból. — Beriskának tej kellene. — Hát akkor efsy tehénke is nőhet ki a nádimentumból. Ezt bízd te csak a jó Istenre. Nyár volt és az asszony úgy didergett, hogy még a foga is vacogott. Valami nagyon szörnyű gondolat lázította szegényt. Az ágy szélén ült egy hosszában odavetett selyemkaftánon. És a keze görcsösen belemarkolt a kaftán nyest Újvári Péter prémjébe, hogy kínjaitól le ne szédüljön. Egyszer aztán hirtelen az ura felé fordult. — Vannak-e itt klauzok? — Nincsenek. — Hát akkor hová megy imádkozni? — Sehová. Vagy húszan megígérték, hogy reggel, este ide jönnek. — Megint mindig itthon ülsz, mint Duharovon? — Igen. Az asszony még jobban az ágynak süppedt. Sápadt volt és a melle zihált, mint a nagybetegnek. A keze még jobban markolászta a drága nyestbundát. Szörnyű fájdalmak szaggatták a húsát és állati dühe arra ingerelte, hogy ő is megtépjen valamit. A körme mélyen belenyúlt a prémbe, mintha eleven idegeket keresne. Nem igen tudta, mit művel, csak túrta, tépte, a bőrt, amíg egy tenyérnyi helyen felhasadt. Aztán tovább vájkált, amiközben jobbra-balra görnyedezett. Egyszerre csak összerezzent. Tágra nyitott szeme a bundára meredt. Egy széles, nagy-nagy seb tátongott abban, egészen olyan, mint a megmarcangolt állaton, csak éppen, hogy nem vérzett, ölében egy darab prém hevert. Megijedt és az volt az első érzése, hogy valami borzasztó gonosztettet művelt. Riadt tekintettel az urát kereste, észrevett-e valamit, aztán megrándult a karja, mintha megcsapták volna és a kötényét hirtelen mozdulattal a bőrre borította. Mozdulatlanul ült egy darabig, aztán megint nyugtalankodni kezdett. A gondjai, amelyek egy szempillantásra megkushadtak, megint megrohanták, megugatták és reá vicsorították a fogukat, mint az éhes vérebek. Egyszerre csak fölérzett.. — Jaj, a Berisku. A Berisku éhes. Hersiku is éhes. Mind éhes. Éhes, éhes éhes... Ájuldozás környékezte és meg kellett kapaszkodnia valamibe. És megint a prémes bundába kapaszkodott És ekkor valami keserű mosoly terült rá vértelen szájszélére. — Bolond! Hiszen jóllakathatod őket. Nagyon drága most a nemes állatprém és ha elviszed azt a darabot, amit a bundából kitéptél, a szűcshöz, annyi pénzt ad az érte, hogy három napra is telik belőle kenyérre, miegyébre. Chajestore elsápadt. Az urát lopja meg? És a bundáját tegye tönkre? Prémes bunda nélkül a legnagyobb rabbi is összezsugorodik. A bunda, meg a prémes kucsma az adja meg neki a tekintélyt. És tusakodott és viaskodott és aztán összeszorította az ajkait, felállt, a kiszakított bőrdarabot lopva a bundára tette vissza, majd meg ismét lopva visszavette, lába dijhegyre ágaskodott, megindult és előresurrant, s keze már a kilincsen volt és visszarettent. Végre kilopakodott, Berisku tejet kapott, Hersiku meg a többi puha kenyeret és félórával ezután. A csarnokban ráncos, száradt fügét talált egy kofánál, abból is vett néhány darabot. Hadd legyen ma jó ebédje a gyerekeknek. — Tatinku — robajlott be Hersiku a szobába — füge, nézd csak, Maminku fügét adott. A duharovi megsimogatta a gyereket és mennyei mosolyok derültek álmatag tekintetében. — Látom, Hersiku. Hiszen megmondtam, hogy fügefa fog kinőni a pádimentumból. Hersiku kiszaladt a többihez és ujjongva mesélte nekik, hogy ezentúl mindig fügét ebédelnek. Tatinka azt mondta, hogy fügefa fog kinőni a pádimentumból. Maminku halkan zokogott és arcát a kötényébe temette. Ez kapóra jött a gyerekeknek. Hersiku intésére nesztelenül a szobába osontak, ahol a pá־ dimentumban széles hasadékot láttak, lekuporodtak és lekókadt fejecskékkel lesték, mi w 6-. kor fog a fügefa kinőni a pádimentumból. Hire ment nemsokára, hogy a duharovi Pesten van. Búcsújárástól volt zajos a lakása ezután. Nemcsak a hazájabeli menekültek jártak hozzá, de még pestiek is. És akinek vígasz kellett, annak vigaszt adott, és akinek tanács kellett, az tanácsot kapott. Reménykedve jöttek és szégyenkezve távoztak. Galíciában nagybankokat dugdosnak a távozók a rebe kaftánjába. Ők semmit se adhattak, mert szegények voltak. A legtöbben talán meg se látták a duharovi lassú lezüllését. Az őnekik még mindig a régi ragyogó ember volt. Csak az asszony zavarta meg néhanap. — Rebbe, Hersikának forrósága van. — Hát majd imádkozok érte. Megint máskor. — Rebbe, Jankelénak szétment a csizmácskája. — Ezelőtt — szólt őszinte ámulással a duharovi — nem nyűgődött le a csizma a hazátlanok lábáról. A pusztában, hiszen tudhatod, egy pár csizma negyven esztendeig is kitartott. — Az övé szétment. — Az jó. Mert akkor már tovább nem szakadhat a csizmácska. Éjszaka, mikor a rabbi még mindig a könyveit bújta, az asszony mozdulatlanul és nyitott szemmel a bundán hevert. Reggelre megint hiányzott egy darab a drága prémből. De a gyerekek nem éheztek. Kaptak kenyeret, burgonyát, néha egy fügét is. A fügefa legendájában azonban már nem hittek és Hersiku egyszer egy szilvamagot gyömöszkölt a fügéjébe, abból fügefa lesz, ha elülteti. És elültette. Hersiku ilyen csodákat várt. Csodákért jártak ide az emberek, és aki egyszer idejött, az mindjárt csodákat várt. Jött egyszer hozzá egy pesti ember. Valaki azt mondta neki, hogy a duharovi mindent tud, még azt is, amikor kell a börzén venni ezt, vagy ezt, vagy azt a papirost. Azt szerette volna megtudni, rimamurányit vásároljon-e, vagy nasicit. — Attól félek, rebbe, a nasici esni fog. — Az nem baj, mein lieber Jid, írva van, és aki elesik, azt fel fogom emelni. A pesti elhatározta, hogy nasicit vásárol. — Holnap nasicit vásárolok — szólt hálálkodva a rabbinak. — Holnap? Hiszen holnap szombat van. A pesti megzavarodott. Bosszankodott, hogy elszólta magát. Aztán ötött-hatolt: — Mit csináljak, rebbe? Pesten éhen halhatna az ember, ha a szombatot megtartaná. Szombaton csinálják itt a legjobb üzletet. — És se kiddes, se hardole — jajdult fel a rabbi — hát hogyan tudtok enélkül megélni? Aztán rimánkodásba fogott: — Édes, jó zsidóm, gondoljon hát magára. Tartsa meg a szombatot és imádkozzon. És amikor kell, böjtöljön. A pesti hümmögött. A duharovi gyanút fogott. — Talán már a böjtöket se tartja? *— Aki dolgozik, rebbe, annak enni kell. — És mit tudtok akkor félrerakni. Azt mondom magának, édes zsidóm, maga hiába izzad. Nem fog maga félrerakni egy fillért se. Mert amit szombaton megkeres, azt megeszi tisehovkor és Jomkippurkor ... Pesti ember kevés járt ezután a duharovilhoz. Csak a régi hívei jöttek,a régi szegények, akik még szegényebbek lettek. Csak elvétve akadt valaki, aki két koronácskát felejtett a rabbi asztalán. Hanem aztán kenyérkét kaptak a gyerekek, csak fügét nem. A Hersiku szilvamagja nem hajtott még. És ahányszor Chajeszore kenyeret vásárolt, a rabbi bandája ugyanannyiszor egy jókora darabbal megfogyatkozott. Sírt a lelke minden darab után, mert arra gondolt, hogy legszebb ékességétől fosztja meg az urát. Néha az is vágódott az eszébe, mi lesz akkor, ha a tél rájuk köszönt és egyszer mégis csak ki kell menni az utcára az ő urának. A tél bizony elkövetkezett és az a rettegett pillanat is amikor a duharovi a bundáját kérte, mert hallotta, hogy a zserzsovi rabbi beteg és azt meg kell látogatni. Nem lehetett ráadni a gyönyörű prémes bundát, mert éppen a gallérját fejtette le róla előző nap az asszony. A rabbi a vékony nyári selyemkaftánba bújt, észre se vette a különbséget. De észrevette az asszony. Éles nyilallások vérezték a szívét, mikor a jégvirágos ablakon egy foltnyi tükröt lehelt, és utánanézett az urának. Milyen egyszerű, milyen közönséges, milyen más most, hogy nincs rajta a drága prémes bunda. De ha olyan, mint akárki, akkor miért kell nekik éhezniök? A duharovi nem kereskedhetett, az természetes. De ez az ember árnyéka sem a duharovinak. Olyan zsidó, mint a többi. Hát dolgozzon. És ha nem tud dolgozni, hát kereskedjék. — Rebbe — szólt hozzá, amikor a zsezsovitól visszajött — ha már kint voltál az utcán, hát menj ki még egyszer és nézz valami üzlet után. A gyerekek lesoványodtak, köhögnek. A gyerekek éheznek. — Éheznek? — csodálkozott a duharovi. Az ember elmerengett. Mint valami teljesen érthetetlen dolog lepte meg az az ötlet, hogy ő kereskedjék. De hiszen, ha muszáj, kereskedik. Régi időkben mesterségeket űztek a nagy rabbik. Hát a kicsiny és jelentéktelen mért ne kövesse a példájukat? De csak tudná, hogy kell hozzáfogni. Tanácsot kért az ismerőseitől. Azok azt mondták: legelsősorban pénz kell hozzá. — De akkor, mire való a kereskedés? Ha pénze van az embernek, ülhet és tanulhat és böjtölhet kedve szerint. — Chajeszure — szólt a feleségének — holnap veszek valamit. Add ide, drágám, a megtakarított pénzünket. Fogalma se volt róla, milyen életet éltek ők az utolsó hónapok alatt. Az asszony azt mondta: előadja. És elment a zálogházba és elvitte a gyöngyös homlokkötőt, amelyet még az anyjától örökölt. Ettől a drága ereklyétől nem tudott megválni idáig, nemcsak azért, mert ereklye volt, hanem az ura miatt sem. Hogy álljon péntek este a kidushoz, ha nincs rajta a szombati ékessége, amit az ura megszokott? Hatszáz koronát kapott a zálogházban. Az utolsó fillérig az urának adta. Az pedig fogta s kapta magát másnap az üzlet után nézett. Amint szemlélődve baktat a Népszínház utcában, hát egy szakállas ember görnyedezik elébe. Marhaírhát cipelt a vár-A duharovi megállítja. Sán. — Nehéz a bőr, mi? — Az élet az a nehéz. — És miféle bőr ez? — Marhabőr. — Szép, nagy darab. Ilyent én is vennék. — Hát eladhatom. — Mennyiért adja? — Magának olcsón adom. Megalkudtak. A duharovi boldog volt, hogy az üzlet sikerült. Aztán jóravaló emberek a nagybőrkereskedőhöz igazították. Itt nézték, forgatták a bőrt és tíz koronával kevesebbet ígértek neki, mint amennyiért ő vette. — A tíz korona a lyuk miatt van. A rabbi csodálkozott, hogy a marhabőrön még a lyuknak is ára van. — Ha két lyuk volna rajta, hússzal érne kevesebbet. A duharovi boldog volt, hogy csak egy lyuk volt rajta. Esta elszámolt az asszonynak. — De hát hiszen akkor vesztettél rajta. — Az igaz — felelte a duharovi —, de csak tíz koronát. Húszat is veszthettem volna, ha két helyen lyukas. És miért ne lehetett volna lyukas két helyen is? És tehát nem is vesztettem, szívem, hanem inkább még nyertem. Tíz korona tiszta haszon maradt és az egy napra elég szép kereset. Ebből megélhetünk. Az asszony nem zavarta ártatlanságában, csak magában sirdogált. De reggel rimánkodott neki, hogy ne bőröket vegyen, hanem inkább másvalamit. A duharovi a zsibárusok közé ment aznap. Halomban hevert a sok limlom a bódék előtt. Az ő tekintete egy 10 vaglónadrágon akadt meg. Ez nagyon tetszett neki. Volt ezen bőr is, posztó is, ez luxusportéka lehet. — Kurrens ez a portéka? — kérdezte a zsibárust. — Elhiszem azt. Hiszen láthatja. Egy bricsesz. — Hát akkor megveszem. Megvette és elvitte. Az utcán egy fiatalembert kínált meg vele. Az megnézi. — Ha pantalló volna, megvenném.‹~ — Mi az a pantalló? — kérdezte a duharovi kíváncsian. — A pantalló, hát az a nadrág, de fönt keskeny és lent széles. A bricsesz pedig fent széles és lent keskeny. — Hát nem mindegy az a nadrágnak? — Nem ám. A durahovi nem tudta kitalálni, miért, nem mindegy az a nadrágnak, hogy hol széles, hol keskeny. De ha úgy van, hát úgy van. Majd csak akad vevő erre is. Akadt és rá is alkudott. A duharovi tizenhat koronáért vette, ő nyolcat kínált érte. Egy bricsesz nem ér többet. A duharovi nem kételkedett benne, annál kevésbé, mert a fiatalember azt mondta neki, hogy a nadrág legföljebb arra jó, hogy a bőrből cipőt varrasson. Hát beláthatja, hogy nem sokat ér. A duharovi belátta. Mert ha egy nadrágból cipő lesz, akkor az nadrágnak nem sokat érhet. Este elszámolt az asszonynak a keresettel. Az szörnyűködött. — De hiszen így tönkremegyünk. Ma is vesztettél. — Vesztettem, szívem, de azért ez mégis szerencsés vétel volt. Annak a nadrágnak, tudod, csak a fele volt bőrből. Ez volt a szerencsém. Mert ha csupa bőrből van, még többet vesztettem volna. Amit nem vesztettem, az kész nyereség. Így ment ez nap nap után. A pénzből lassanként kifogytak. Az asszony belátta, hogy nem kereskedőnek való a duharovi. — Maradj csak itthon — bíztatta egy nap — és tanulj. — Hát a kereskedéssel mi lesz? Megélünk mink majd anélkül is. — Hát persze — csillant fel a duharovi szeme. — Azelőtt is megéltünk. Kenyerünk mindig volt. Ezután is lesz. Persze, hogy lesz. Ahol nyolc gyerek van, ott muszáj kenyérnek lenni. És néha akad egyéb is a kenyér mellé. — Hogyne — szomorkodott az asszony — füge is akad. — Az az — mosolygott a duharovi. Mert az még a pádimentumból is kinő, ha az Isten akarja. ÚJ ÉLET a Vásárváros VÁRJA ÖNT IS! ANGA, a világ legnagyobb élelmiszeripari kiállítása Kölnben, 1967. szeptember 30. (szombat)-tól október 8. (vasárnap)-ig. 60 európai és tengeren túli ország mutatja be terményeit 50 ország, köztük Magyarország is, önálló pavilionnal jelenik meg. Bemutatásra kerülnek: a legmodernebb hűtő- és mélyhűtő berendezések, élelmiszerautomaták, élelr.iszei■ és csemege üzletek korszerű berendezései a különböző csomagolási módok és csomagoló gépek. A több, mint 100 000 m2 nagyságú kiállítási területen a világ minden szakemberével találkozhat. Ezért jött az AMGA-ra 1965-ben 231 700 látogató. Felvilágosítást nyújt és prospektust küld a magyarországi megbízott: DOLLAI ANTAL KÁROLY, XI. Hegyalja út 70. Telefon: 458—420 Egyéni utazás, Útlevél szükséges. JAVÍTTASSA ÓRÁJÁT az Órások KTSZ üzleteiben Kisipari munka - eredeti alkatrésszel, fiókok Nagy-Budapesten - Békéscsabán és Mohácson 5