Uj Élet, 1967 (22. [23.]. évfolyam, 1-24. szám)

1967-05-15 / 10. szám

1967. május 15. Feljegyzések az óbudai zsidókról a XIX. században A Kiscelli Múzeum megszerezte Krenn György óbudai szőlőbirtokos-pálinkafőző és utódai német nyelvű Naplófeljegyzéseit. Helytörténeti adatokat és üzleti feljegyzéseket tartalmaznak 1810 és 1910 között. Részletes tudósítás olvasható bennük az 1831-es kolerajárványról és az 1838-as árvízről. Most, hogy kiadásba kerültek (Seenger Ervin, Tanulmányok Budapest Múltjából. XVII. 1966. 273—287.), alkalmunk van megismerni a bennük található zsidó vonatkozásokat. A gazdag óbudai polgár és leszármazottai regisztrálják itt-ot a zsidókkal kapcsolatos eseményeket is. Az első ilyen vonatkozás 1820 november 1-ről olvasható. Egy zsidó család (apa, anya és négy gyermeke) katolikus hitre tért. A jegyzet tudósít bennnünket arról, hogy Kronsteiner (Kronstein) Fülöpről és családjáról van szó. 1821-ben ez áll: „In Oben erwenden Jahr ist der Juden Tembel vorgrössert worden”. Tehát az óbudai zsinagógát kibővítették. Ez a mai óbudai zsinagóga építésére vonatkozik. A bejegyzés pontatlan: a régi zsinagógát lebontották és Landherr András tervei alapján újra építették. 1821 július 20-án avatták fel (Csemegi József: Az óbudai zsidótemplom. Budapest, III. 1947. 108—111.). Novák Dániel építész másfél évtized múlva részletesen szól majd az „óbudai izraeliták csinos templomá”-ról (Regélő, 1837. 153; Zsoldos Jenő: Új Élet. 1966. 9. szám). 1827. május 29-nek éjjelén tűz ütött ki a zsidóknál Mathias Tallér házában. A ház leégett és a zsidó sörivóból is több minden (״ und von den Jütischen Breuthaus sint auch noch ethliche Gelegenheiten Abgebranth”). Az 1831-es kolera leírásánál nem mulasztja el felemlíteni, hogy naponta a keresztényekből és zsidókból 100—120 ember esett áldozatul. Az utolsó zsidó vonatkozású bejegyzés 1869 októberéből való és elég gyászos. A népoktatásról szóló 1868/38. törvénycikk nyomán a katolikus iskolába más vallású tanulók is beiratkozhattak. A katolikus asszonyok a zsidókat kiutasították az iskolából, megverték és kövekkel megsebezték. A katonaságnak kellett rendet teremteni.* A New-York-i Jiddis Tudományos Intézet folyóirata (News of the Live, 1966. No 100.) arról ad hírt, hogy egy jamaicai nő az Intézet levéltárának átadta nagyanyja, Rosenmayer Otillia ifjúkori naplóját. A naplóíró 1839-ben született Sátoraljaújhelyen. Magánúton tanult meg héberül, magyarul és németül, továbbá kézimunkázni. Kívánatos volna, hogy kiadásra kerüljön, hiszen olyan ritka e korból az ilyen emlékirat. Gyarapítaná XIX. századi történetírásunkat. Dr. Scheiber Sándor A Magyar Izraeliták Országos Képviseletének elnöke MEGHÍVÓ A Magyar Izraeliták Országos Képviseletének tagjait az 1967. június 11־ én, vasárnap délelőtt fél 11 órakor a Bu־ dapesti Izraelita Hitközség székházában (Budapest VII. Síp u. 12. II. emelet, díszterem) tartandó teljes ülésére ezennel meghívom. Napirend: 1. Ima. 2. Elnöki beszámoló. 3. 1966. évi zárszámadás. 4. 1967. évi költségvetés. 5. Számvizsgáló Bizottság választása. 6. Esetleges indítványok. 7. Záróima. Budapest, 1967. május havában. Dr. Seifert Géza elnök s. k. Tavasz volt akkor is, de micsoda keserves tavasz! Megújulás helyett mindent elsorvasztó fagyosság. Március 19- én kora reggel megszólalt a telefonom. Egyik jóakaróm reszketeg, síri hangon ezt újságolta: — Itt vannak a „barátaink”! Úgy rémlik, hogy csaknem félálomban és első hallásra, nem tudtam, kik is valójában a „barátaink”. Lehet, hogy szándékosan nem akartam tudomásul venni a drámai eseményt, vagy, ha külsőleg kénytelen voltam is, belsőmben minden porcikám azonnal lázongani kezdett. Nos, ha úgy is tettem, mintha nem tudnám, miről van szó, tisztában voltam azzal, hogy azok a bizonyos „barátok” nekünk ádáz ellenségeink. (Álmom és a valóságra ébredés között már erőteljesen dübörögtek a náci tankok a budai Duna-parton, hogy mindjobban beljebb hatoljanak az ország szívébe.) Nem kellett sok idő ahhoz, hogy közelebbről is megismerkedjünk a hitleri megszállók metódusaival. ... Április 24-én éppen ebédnél ültünk. Fehér abrosz, de nagyon is fekete hangulat, holott feleségem születése napját ünnepeltük könnyek és szomorúság közepette, mert csaknem bizonyosak voltunk abban, hogy milyen sors vár reánk. Az örömünnep inkább búcsúzkodásfélének hatott, mert akkor már az egész városon keresztül-kasul száguldott a barna számom és a magamfajta íródeák napok óta várhatta a ■״ behívót”, amely kezdete volt a szenvedésekkel kikövezett útnak. Talán a második fogásnál, a szerény húsételnél tartottunk, amikor élesen berregni kezdett az ajtócsengő. Keményen, harsogán és türelmetlenül szólt. Rosszat sejtettünk. Balsejtelmünk jogos volt, mert egy ifjú futár éppen azt a szíves invitáló iratot kézbesítette, amely szerint ötven kilónyi személyi poggyásszal huszonnégy óra múlva jelentek meg az internáló tábornak kijelölt Rabbiszemináriumban. Az ebédnek vége szakadt. Pánik lett úrrá mindannyiunkon. A vendég házaspár azonnal hazarohant, mert a férj — ugyancsak „szakmabeli” — teljesen biztos volt abban, hogy ő sem maradhat ki a behívottak sorából, így is volt! Mire hazaért, már várta a szelet papiros a büntető szankciók és a töméntelen fenyegetés felsorolásával. Rajtam kívül még negyvenkilencen részesültek ebben a kegyben ... Közöttük ő is, akinek oly rég tartozom emléket állítani. Nem kerek az évforduló, két esztendő hiányzik a negyedszázadból. De úgy érzem, tovább nem halogathatom. Hány éves volt akkor és mennyi volna ma? Lexikális adatai ezúttal nem is túlságosan fontosak, mert inkább a vele történteket szeretném elmondani. Tudtuk róla, hogy nagy elme, óriási koponya és igen magas műveltségű. A német nyelvnek pedig éppoly klasszikus veretű tudósa, mint a magyarnak. Tiszteltük nagy tudásáért és szerettük szelíd emberségéért, szerény magatartásáért. Jobban sajnáltuk, mint magunkat, és bámultuk, hogy mennyi önmegtagadással viseli keserű sorsát. A Rabbiszemináriumból Csepelre kerültünk. A kiürített Tsuk szőrmegyár volt a táborunk. Innen vezényeltek munkára. Hol vagonokat raktunk ki, hol meg valami végtelen fatelepen sorakoztattuk glédába György Endre: A VÍZ a tűzifahasábokat. A gyönyörű táj, a bizsergető napsütés és az olaszosan kék ég átmenetileg azt is feledtette velünk, hogy tulajdonképpen hol vagyunk és milyen minőségben. A munka nehéz volt és főként szokatlan, de az ózondús levegőn való mozgás a szabadság hamis érzetét keltette bennünk. Engem tettek meg az író—újságíró csoport irányítójának, ami azzal a kedvező lehetőséggel járt, hogy fizikai ereje és teljesítőképessége szerint oszthattam be az embereket. A fatelep, illetve az ölekbe rakott fatömeg, amelyet valóságos utcasorok szeltek át, kitűnő búvóhelyül szolgált és mi szívesen játszottunk azzal a gondolattal, hogy — ha idősebben és szomorúbban is — a Pál utcai fiúk követői vagyunk. (Korban inkább az elődei.) Néhány órácskára talán még abban is reménykedtünk — bár ennél hiúbb és hiábavalóbb képzelgést még csak elgondolni sem volt lehetséges —, hogy ebben a bújócskában mi győzhetünk. Hosszas keresgélés után sem találnak reánk üldözőink... A kényszermunka elosztása során — kik kerüljenek fel a vasúti teherkocsikra, kik alkossák a láncsort (akik egymás kezéből ״ elkapják” a fahasábokat) és kik legyenek a ״ szószolók” (akik építik a magasba nyúló fatömböket), nagy gondot okozott, mit tegyünk ezzel a nagyszerű társunkkal, akit mindenképpen kímélni szerettünk volna. Miféle tevékenység nem volna számára terhes, mi az, ami nem erején felüli, sőt, hogyan tudnánk kifejezetten megkímélni? A szeretetteljes féltés és a megbecsülés dolgozott bennünk, amikor valami mentőakciót óhajtottunk feltalálni. Szerencsére, támadt is ilyen ötletünk. — Megtesszük vizesfiúnak! — kiáltottuk szinte kórusban. Mi is a vizesfiú? Kitűnő „állás” az akkori körülmények között. A rakodók megszomjaznak a tűző napon, elkiáltják magukat Vizet! Vizet! És a vizes megindul a fatömbök hűs árnyékából, hogy az üdítő nedűvel megitassa a tikkadt emberiyájat. Az pedig hálás minden korty italért. Utána a vízhordó visszatopog árnyékos rejtekhelyére és olvas, olvas rendületlenül..., mert a pihenő tízpercekben, sőt félórákban mindig a könyvet bújta. Mint otthon, illetve, mint aki nem vesz tudomást a megkergült világról... Hallgatólagos megállapodás volt közöttünk, hogy az irodalmi művekbe való belemerülése közepette mind kevesebbet zavarjuk. A „fiúk” még a szomjúságukat is leküzdötték, hogy minél ritkábban mozdítsák ki nyugalmából. Így éltünk-dolgoztunk heteken át. Ő maga nagy örömmel, készséggel és nyilván megkönnyebbüléssel fogadta a vizesfiú gondolatát, illetve a megbízatást, amelyet egy tizenkét—tizenöt éves buzgalmával teljesített is. Vizesedénye, mint valami bibliai korsó, mindig újra és újra megtelt itallal, amelyet a legnagyobb grandezzával osztott szét társai között. Hívásra, füttyszóra mosolyogva jelent meg, miközben a tavaszi szellő meglobogtatta gyér hajszálait és hófehér ingujját... ... Ebből a csepeli kezdeti kispokolból kiszabadult. De a nagyobbtól, a végsőtől mégsem menekült meg. Vagonba gyömöszölték és szinte kéjelegve csukták rá és embertársaira a súlyos deszkaajtót. Végtelennek tűnő negyedórák teltek el ebben a kétségbeejtő és vigasztalan helyzetben, amikor hivatalos küldött botorkált a külső vágányok között és a nevét kiáltozta. A teherkocsiba préseltek serege megbolydult és utat engedett neki. Feje felbukkant a keskeny szerelőnyílás vasrácsa mögött, és úgy kapkodott levegő után, mint a vízbe zuhant ember, hogy el ne nyeljék a sodró hullámok. Artikulátlan hangon, szinte hörögve ismételgette a saját nevét, annak bizonyítékául, hogy „jelen van”, de mindhiába. A vagon ajtaja többé nem nyílt ki, és így nem kaphatta meg a mentesítő levelet, amely életbenmaradását, megmenekülését jelentette volna. A küldött a maga tehetetlenségében csak állt és bámult... kezében a kézbesíthetetlen védlevéllel. Az ő keze pedig, amely görcsösen kapaszkodott a rácsba, nem bírta tovább a kapaszkodást. A tollforgatáshoz szokott finom ujjak lecsúsztak, majd az író fáradt, megviselt teste ájultan zuhant a piszkos padlóra. A szabadulás reménye szertefoszlott. A vonat elindult. A kiváló írónak, Az ember tragédiája, a Csongor és Tünde, valamint a Bánk bán utolérhetetlen németre fordítójának, Mohácsi Jenőnek sorsa ezzel beteljesedett. Milliók tragédiája mellett bekövetkezett egyéni, emberi tragédiája. Ez volt az, aki az Úr hangjaként Madáchcsal együtt meghirdette: ״ Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!” — ״ Mensch, her mein Wort und kämpfestets vertrauend!” Küzdött és elesett. Dr. Szántó László főorvos újabb kitüntetése Május 4-én csütörtök délután egy Fürst Sándor utcai lakásban meghitt ünnepséget tartottak. Dr. Szabó Zoltán, egészségügyi miniszter és Dr. Darabos Pál, az Orvos- Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének főtitkára felkereste Dr. Szántó László, aranydiplomás főorvost, hogy átadja neki a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány kitüntetését, a Munkaérdemrend ezüstfokozatát. Ez a kitüntetés egy érdemekben, munkásságban eltöltött élet megérdemelt elismerése volt. Mert Szántó László, aki ma hetvenhét esztendős, több mint egy félévszázadot töltött a magyar egészségügy szolgálatában. Nem tartozott a hírneves orvosok sorába, nevéhez nem fűződik tudományos felfedezés, orvos volt, aki kora ifjúságától kezdve hetvennegyedik életévéig hajnalban kelt és késő estig járta külvárosok lakásait és gyógyította a gyermekek ezreit és tízezreit. Amikor Pécsett az akkori OTI-hoz került, a gyermekgyógyászat tizenhatodrendű kérdést jelentett a kormányzat szemében és Szántó László saját erejéből, saját megtakarított filléreiből rendezte be a pécsi OTI-ban az első csecsemőrendelőt. Évtizedeken át volt a pécsi gyermekek doktorbácsija és nem ismert társadalmi különbséget, fizető, vagy nem fizető beteget, ha gyermekről volt szó. Csak egyszer hagyta abba a gyógyítás munkáját, amikor 1944-ben több ezredmagával elhurcolták Auschwitzba. Dr. Szántó László főorvost, aki ma már nyugalomban él, feleségével, Anikóval a neves magyar költő Kisteleki Ede leányával, hűséges gondozójával, felkerestük a megérdemelt kitüntetés után. Elmondja, milyen jól esett e kitüntetés, amely bizonyítja, hogy fiatalabb kortársai nem feledkeztek meg róla. — A múltban is kaptam kitüntetéseket — mondja, — az első világháborúban többek között a Ferenc József rend lovagkeresztjét, a Koronás arany érdemkeresztet és két Signum Laudis-t. Mindezekkel együtt elvittek Auschwitzba. Ez a mostani kitüntetés munkámért, a beteg gyermekekért végzett orvosi működésemért jutott osztályrészemül, örülök is neki, mert most, hogy beteg szívem már nem enged tovább dolgozni, ez is bizonyítja, nem hiába éltem. És csak egyet tudok mondani, irigylem a fiatalokat, a mai orvosokat, akik ebben a korszakban nőttek fel és akiknek életük, munkájuk a humanizmus, az igaz emberség rendszerében folyik le. Dr. Szántó László főorvost, aki közösségünk régi híve, és a Budapesti Izraelita Hitközség dísztagja, a magyar zsidóság részéről is köszöntjük megérdemelt kitüntetése alkalmából. (zs.) ÚJ ÉLET Újjáavatták az átépített párizsi nagyzsinagógát Hat hónapon keresztül rendkívül nagyarányú újjáépítési munkálatok folytak a rue de la Victoire-i nagyzsinagógában, a híres párizsi zsinagógában, amelyet az egyszerű zsidó emberek és a nagyközönség egyaránt többnyire úgy neveznek: ״ Párizs zsidó katedrálisa”. A most átalakított zsinagóga nem tiszta építészeti stílusú, hanem pszeudoromán, bizánci és mór stílus keveredik benne. Annak idején Aldrophe, Párizs városának híres főépítésze, aki zsidó vallású volt, alkotta meg a terveit. Lényegileg most sem történt a nagyarányú átépítési munkálatok során nagyobb változás az eredeti ״ stíluson”. A rue de la Victoire-i zsinagóga éppúgy látható a Montmartre dombjairól, harminchat méter magas homlokzatával, mint a Trinité templom, a Notre Dame de Lorette székesegyház vagy az Opera. A náci megszállás idején ezt a zsinagógát a deportálandó párizsi zsidók összegyűjtésére használták fel a horogkeresztesek. De azért Julien Weill főrabbi, megőrizve méltóságát és még a német megszállók előtt is bizonyos tekintélyt élvezve, szombatonként megtartotta ott az istentiszteleteket. 1947-ben Vincent Auriol köztársasági elnök és a francia hatóságok képviselői részt vettek ebben a zsinagógában a mártírok emlékművének felavatásánál. Általános az a vélemény, hogy rue de la Victoire-i zsinagóga Párizs nevezetességei közé tartozik. Anglia országos főrabbijának ünnepélyes beiktatása A St. John’s Wood Synagogue, a Szent János téri Fazsinagóga hajójában gyűlt öszsze a szigetország zsidóságának 1800 delegátusa, hogy megválassza az új országos főrabbit, dr. Immanuel Jakobovitsot, aki New Yorkból került Londonba. Hendon, Ilford, Manchester, Glasgow és Cardif központi zsinagógáiban az egyes vidékek hitközségeinek vezetői gyűltek össze, akiknek televízió útján közvetítették a beiktatási szertartást. Dr. Brodie, a két év előtt leköszönt országos főrabbi vezette be a zsinagógába utódját. Karonfogva mutatta meg számára helyét. Dr. Jakobovits azzal kezdte szavait, hogy legfontosabb teendőjének tekinti: az emberiség békéjéért és morális regenerációjáért dolgozni. Felekezeti szempontból nincsen fontosabb feladat, mint támogatni a zsidónevelés ügyét. Nagy hiba volt eddig nem törődni eléggé a vallásos fiatalokkal a harmicva után. Anglia új országos főrabbija teljes határozottsággal az ortodox tradíciók fenntartása mellett szállt síkra. (Meg kell jegyeznünk, hogy az ortodox fogalom Angliában szélesebbkörű értelmezést kapott, mint a világ sok más táján. Körülbelül úgy fogalmazhatnánk meg, hogy nemcsak a szorosan vett ortodox felfogást jelenti, hanem általában a konzervatívot.) — Békés és toleráns politikával akarok fordulni azok felé a zsidó irányzatok felé, amelyek nem ismerik el az országos főrabbiságot. Nem követelhetem, hogy a hitközségek, vallási árnyalatukra való tekintet nélkül, elismerjék a döntéseimet, de szeretném, ha a hitközségek respektussal fogadnák egytőlegyig a lelkiismeretem diktálta határozatokat. Elismerem, mint a mai zsidó élet tényeit, a különböző véleményeket. Tekintet nélkül a vallási vélemények különbözőségeire, meg akarom kísérelni, hogy együtt dolgozzam zsidó és általános dolgokban az egész angol zsidósággal. A beiktatási ünnepségre sok rabbi érkezett külföldről. Az angol zsidóság részéről pedig ott voltak azoknak a szervezeteknek a képviselői is, amelyek nem tartoznak az országos főrabbi valláskormányzati hatásköre alá. A liberális hitközségeket több vezető és dr. L. Jacobs rabbi, a Federation of Synagogues-t dr. Kirzner rabbi képviselte. A Canterbury-i érsek táviratban üdvözölte az új angol országos főrabbit. Egy héttel később dr. Emmanuel Jakobovits hivatalosan bemutatkozott a Board of Deputies plénuma előtt. A bemutatkozó beszédnek különösen az a motívuma ragadta meg a szervezethez tartozó hitközségek vezetőinek a figyelmét, amely az angol zsidóság egészének együttműködésére vonatkozott. 3 Bárhová hívja Mindenhol gondos munkát végez Takarító KISZ A lakosság részére Soron kívül vállal ablaktisztítást, féregirtást, fakadírozást, légelzárást Budapest, VII. Majakovszkij u. 77—79. Telefon: 220—059 Takarítás: Budapest VI. Majakovszkij u. 73. Telefon: 223—852. Budapest III. Bécsi út 111—112. Telefon: 686—527. Budapest XIX. Kossuth Lajos u. 36. Telefon: 271—962 Kifogástalan minőség LAKOSSÁG RÉSZÉRE társasházaknak is központi fűtés és szigetelési munkát végzünk ״ UNIVERSAL” Bádogos, Szerelő Kisz Budapest, VII., Hernád u. 45. Tel.: 229—603, 223—603, 428—131 Divatos fűzőt, fehérneműt készíttessen ״ STAR” fűző és fürdőruda Ktsz. fiókjaiban VIII., Rákóczi út 10. V., Kossuth Lajos utca 6.