Új Élet, 1969 (24. évfolyam, 1-24. szám)
1969-10-15 / 20. szám
Az első leckétől az arany diplomáig A tanév megindulásakor a Zeneművészeti Főiskola díszülésén ünnepélyesen adták át a vas-gyémánt- és aranydiplomát azoknak az egykori növendékeknek, akik 65, 60, illetve 50 év előtt fejezték be tanulmányaikat a Zeneakadémián. Az aranydiplomások, akik „csak” ötven éve végeztek, csaknem valamenyien eljöttek az ünnepségre, hogy személyesen vegyék át a munkásságukat értékelő aranydiplomát és egy kicsit visszaálmodná is a régi falak között töltött ifjú éveiket. Ezúttal azonban távol maradt évfolyamtársuk, Schiff Ödönné Bartók Karola, aki félévszázadon át egyetlen közösségi összejövetelről sem hiányzott, de most tört lábbal fekszik Pozsonyi úti lakásán s bár állapota javul, csak segítséggel tud elhelyezkedni a „gyógykarosszékben”. Abban ült akkor is, mikor felkerestük, hogy aranydiploma kitüntetése alkalmából üdvözöljük, gyors és teljes javulást kívánjunk s megkérjük, idézze vissza életének, pedagógiai munkásságának emlékeit s mondja el, mi volt ritka népszerűségének a titka. Mosolyogva fordul felém: — Talán kezdjük az utolsó kérdéssel, hogy miért ismernek s tüntetnek ki szeretetükkel, barátságukkal annyian s miért olyan jók hozzám az emberek, mint ezt két éve húzódó betegségem alatt tapasztaltam? Hát ez az én úgynevezett népszerűségem meglehetősen körülhatárolt, amit nem panaszolok, csak magyarázatként állapítom meg. Közismertségem s ha szabad mondanom közkedveltségem ugyanis a Szent István Park környékére szorítkozik, ahol ifjú lány koromban egy új, modern építkezésű vidék feltörekvő polgársága lakott, akik között szokássá, divattá vált az idők folyamán, hogy gyermekeiket, különösen a kislányokat, már 6-7 éves korukban elkezdték zongorázni taníttatni. Nos ezek a kisgyermekek a Szent István Park környékén többnyire az én szomszédságukba eső magánzeneiskolámban tanultak zongorázni. Legtöbben persze abbahagyták, a lányok férjhez mentek, de a barátság megmaradt s az új mamák is az én zeneiskolámba íratták be kicsínyeiket. A régi első tanítványok azóta, ha túlélték a vészes időket, persze már nagy-, sőt dédmamák ... Amint halottak — jegyeztük meg — ön, az aranydiplomás tanárnő is 6 éves korában kezdett zongorázni... — De én soha־ sem hagytam abba és ez nagy különbség — hangzik a válasz. — Csak akkor váltam el félévre a zongorájád, miikor Lichtenwörthbe deportáltak, ahol április 2-án szabadultam fel. A férjem, akinek szintén a zene volt az életeleme, nem jött vissza. Az új világ új, szép feladatokat tartogatott Schiff Ödönné a pedagógus-muzsikus számára. A Fővárosi Állami Zeneiskola tanárává nevezték ki s később kiküldték Düssingenbe, a harmonika-tanítás tanulmányozására. Ennek a hangszernek, mely új zenei tömegigényt elégített ki, szintén művésze lett s egyben nemzetközileg méltányolt teoretikusa is. Brüsszelben 1958-ban tagja volt a nemzetközi harmonikaverseny zsűrijének, 1930-ban a bécsi, 1961-ben az olaszországi palanzai és 1962-ben a prágai találkozó delegátusa. Most, évekkel nyugalomba vonulása után meghívást kapott New Yorkba, amerikai szereplését csupán betegsége következtében kellett lemondania. — De talán még sor kerülhet az utazásra — bizakodik. Az orvosok remélik, hogy teljesen meggyógyul s újra mozgásképes lesz. Annál gyorsabban, mert a súlyos fájdalmai sem tudták legyűrni szervezetét, s az emberekkel való együttérzése, törődése is változatlan. Karszékében is csupa aktivitás, a ház lakóinak kérésére betegen is ellátja lakóbizottsági elnöki munkakörét, immár 15 éve. S szobájához kötöttsége ellenére is eredményesen dolgozik. Nem hiába lett 1960-ban az oktatásügy kiváló dolgozója, társadalmi munkáját is kiváló eredménynyel végzi: legutóbb is a Pozsonyi út 14 számú ház lakói érdekében a napisajtó segítségét is igénybe véve sikerült a BKV ügyintézőit új fűtőtestek felszerelésére serkentenie.. Az első leckétől az aranydiplomáig felsorakozó évek eseményei közül melyekre emlékezik vissza legszívesebben? — kérdezzük. — Az emberekre, — feleli — akik szerettek, jók voltak hozzám, megbecsülték a munkámat. És arra az örömre, amit a tanítás jelentett számomra. Kijzön arra a szerencsémre, hogy zenélni taníthattam az ifjúságot s hogy zeneiskoláinkban nem egy volt tanítványom olthatja az ifjú szívekbe rajongásunkat a muzsika felemelő szépsége iránt. Nyílik az ajtó. Kedvesarcú fiatalasszony lép be. Megcsókolja egykori tanárnőjét, a most már aranydiplomás Schiff Ödönnét, aki láthatóan kicsit türelmetlen. Rövid bemutatkozás s az egykori tanítvány már ott ül a zongoránál. Schiffné egyik klasszikus átiratát játssza. A szoba megtelik muzsikáva . V BODÓ BÉLA: Idejár álmodni Az egyik nagyanyám meszsze vidéken élt, a másik Óbudán. Csak annyira emlékszem rájuk, ahogyan a felnőttek a Piroska és a farkas mese nagyanyájára, régen betöltötték már nagyanyai szerepüket. Gondolatomban: ősanyák, új nemzedékeket dajkáltak a világra, a sok megszületett közt engem is. Anyám, egyikük lánya dédanya lett, míg élt, a dédunokájának az én akármelyik nagyanyám már olyan felmenője, akinek alakja családi legendákban lebeg ritkán már, egyébként belevész az időbe. Elképzelni is nehéz: valamikor, tehát egy olyan földrajzi, társadalmi világban, amely ma már régen nincs, e nagyanyák fiatalocskák voltak, elpirultak, koccintottak a lakodalmukon. Anyám, élete végén már dédnagymama lett, de ha ránéztem, korántsem találtam olyan idősnek, mint amennyire öregen a nagymamák élnek foszló emlékezetemben, — talán azért, mert közben én öregedtem anyámhoz. Sok, sok ezüst haj — egy papír stanicliban olcsó savanyú cukor, nekem, az unokának, így látom a régi időben az egyik nagyanyámat. Falusi fekete fejkendő/meggörnyedt ház, udvart tisztogató söprű: ilyen képem van a másikról. Kotorászok ifjúságom emlékládájában, bizony, anyókák voltak ők már fiatalságom idején is a nagyanyák, hunyorgó szemek, ráncos kéz Elnéző tisztelettel adózott nekik a család — ahogyan a világ minden táján szívükbe zárják az emberek a hozzájuk közelálló öregeket, nekik pedig — általános jó vigaszuk a feltartóztathatatlan múlásért — élő, emlékező szobraik vannak lányokban, fiúkban, unokák seregeiben. A falusi nagyanyámhoz, utazni kellett. A vasút drága, egyszer két évben ha elvitt hozzá az apám. Földes padlójú kis szoba, a konyhába nagy csipogással bemerészkedtek a csirkék, a szekrény tetején almák fonnyadoztak. Anyókám megforgatott. — De megnőttél. Nem tudtam akkor, örömét megfogalmazni, ma is csak úgy gondolom: anyókám szilveszterről szilveszterre kisebb lett, nyurgaságomban találta meg a vigaszát, ő mind töpörödöttebb, én mind magasabb, kvitt, a világ ügyei kiegyenlítődnek. Mindezekért, emlékezve az emlékezendőkre, így figyeltem azt a nénikét, akit a napokban láttam az egyik szülészeti klinikán. Ez a klinika foglalatja a világ teremtése kilencedik hónapjának. Itt mindennap megszületik az emberiség jövőjének egy része, a majdani atomtudós, a jövőbeni iparügyi miniszter, a leendő tanácselnök, vagy írótársam, aki már nem olvassa műveimet, vagy akár a késői kornak nagy színművésze. A klinikát tehát nemcsak a születés misztériuma miatt tisztelem, hanem mert egy darab jövőt zár magába, a pirosképű, csecsemőtáncos újszülöttek személyében. A jövendők egyelőre cérnahangon sikongatnak, miniatűr kezeikkel hadonásznak, némelyik kopasz, mielőtt soksok esztendő után igazán megkopaszodnak. A jövő pelenkát visel, pólyában rúgdalódzik, első tréning, mert egyikből-másikból majd futballista lesz, de nem lehetetlen, hogy drukker, azaz szurkóló. Itt a jövőt csak üvegfal mögül lehet megtekinteni, az érdekeltek beszólnak. X. Y. csecsemőt óhajtom látni, s az üvegfal mögül aztán kikeresik az ápolónők az illetékes csecsemőt, s felmutatják: — íme. Ez a nagyanyó, akiről szó lesz — így mesélték — minden látogatási időben ott van a klinikán. Azt mondják, nézzem meg. Látom, ősz haj, ráncok, fogatlan száj. Fehér arcát kendő keretezi. Ráncait most éppen mosolygás szelidíti, szépíti. A fityulás nörsz pólyásbabát emel az üvegfal mögött a magasba, őt akarja látni a nagyanyó. Magamban felmérem: hány igen kisebb-nagyobb emberke tartozik az öreganyához? Mert ősanya , gondolom, mint a bibliai ősanyák, mint az enyémek voltak, ősforrás, ahonnan az emberfolyam árad, unokák, majdan dédunokák, azoknak a gyermekei, unokái, dédjei, s így tovább, benépesítik a világot, sőt talán más bolygót is. Nézem, kedvemre, az anyókát, az arcára kiült nagy örömét, ahogyan a felmutatott kisdedben gyönyörködik, figyelem mindjobban szélesedő mosolygását, amely fénnyel önti el arcának legkisebb ráncait is. Nézem ezt a sugárzó mosolygást, heve van ennek a mosolygásnak, megpirosítja az öreg arcot, fényerőben pedig ez a mosolygás szerintem nagyobb, mint a Louvre-ban lévő Lizáé, öreg szemében is látom a fényt, libbenve lobog, felragyog, huny aztán a szem, ahogy szép szerelmi mámorban huny a lányszem, csókban. Huny, ragyog, az öreg ajkak gügyögésre csücsörítenek. Csak igazi szívbéli nagyanyák csücsörítenek így a csöppnyi korosztályra — így csücsöríthetett — gondolom tovább, az én óbudai nagyanyám reám — méltatlanra, amikor az elsőket visítottam ezen a világon. — Hát hányadik unoka... — már léptem az anyóka felé, kisrészt elkunyerálni piros öröméből, amikor feltartóztattak, nehogy tudatlan kérdésemmel otrombán szétkuszáljak egy pókhálóvékony finom szövedéket! — Ne kérdezze — intettek — ne kérdezzen tőle semmit!... Megtudtam: az anyóka egyáltalán nem nagymama. Hanem kisasszony. Öreg kisasszony. Hetenként kétszer idejár az üvegfal elé. Ismerik már, mindig felmutatnak neki egy csecsemőt. Újszülöttet, több naposat, fiúbabát, lánybabát — neki mindegy. Kisasszony. Idejár, álmodni. Könyvek a BÁLINT LAJOS, mindenki Lulu bácsija, a magyar színházi múlt élő lexikonja, aki hat évtizedes pályáján ott volt a Nemzeti Színház legdiadalmasabb korszakánál, részt vett a Thália megalapításában, volt színházi dramaturg, kritikus, és műfordító, és, túl a nyolcvanon húszéveseket megszégyenítő munkabírással adja át emlékeit, tapasztalatait mindarról, aminek tanúja volt, amit átélt és ami már a magyar színházi kultúra történelméhez tartozik. Új könyve a "Vastaps" már félig-meddig elfelejtett színészekről és a magyar színpad legnagyobb művészeiről szól, benne megtaláljuk Jászai Maritól Pethes Imrén, Márkus Emílián, Varsányi Irénen és Bajor Gizin keresztül a kevésbé ismerteket, mint Szabados Piroskát, a fiatalon meghalt Bihar Sándort és másokat is. Foglalkozik a könyv A színház leírái című fejezetében Alexander Bernit, Szász Károly, Bródy Sándor, Sebestyén Károly és Kárpáti Aurél kritikai működésével, és egy-egy tanulmányában Max Reinhardt rendezői, Frank Widekind és Krúdy Gyula drámaírói tevékenységét mutatja be. Hat évtized emlékeit, színészekkel és írókkal való találkozásait eleveníti fel ebben a hallatlanul érdekes és izgalmas könyvben. Mégis, talán a legszimpatikusabb az a fejezet, amelynek szerényebb címet író aligha adhatott volna, mint ahogy Bálint Lajos ezt a könyv utászarában teszi: „Magamról”. Tanulhatnának tőle fiatalabb írótársai szerénységet, és önbírálatot. Huszonkét nyomtatott sorban ír önmagáról és életművéről. Ahogy ezt az önéletleírást bevezeti, abban megmutatkozik Bálint Lajos szigorú szerkesztői tudása és az, hogy írásaiban kerüli a felesleges szószaporítást, hanem csak a lényeget, a szigorú valóságot adja. Íme, e mondat, amit fiatal íróknak tanítani kellene: „Túléltem két világháborút, Hitlert, Mussolinit, Horthyt és Szálasit: ez a lezárt múlt.” Ennyit ír önmagáról, múltjáról, a fasizmus éveiről, a többi már a jelen és az a jövő, amelyben, hisszük, hogy mérlegen Bálint Lajos még sok ilyen friss szellemű könnyvvel lepi meg olvasótáborát. (Szépirodalmi) VAN ABBAN VALAMI érdekes és furcsa, hogy a hitleri fasizmusról olyan írók írnak maradandó értékű és a dokumentumírásokon messze felülemelkedő regényeket, mint Malamud, vagy most E. L. Wallant, az amerikai zsidó irodalom világhírre szert tett írója, aki tulajdonképpen csak hallomásból ismerte az Európában dúló hitleri fasizmust. Vallant nevét eddig a magyar olvasóközönség nem ismerte, hiszen írói pályája mindössze néhány évig tartott. Első elbeszélései 1951-ben jelentek meg és 1960-ban Az emberi évszak címmel írt regényt, amelyet 1981-ben követett A zálogos. Még az amerikai kritikának is alig volt ideje megismerni Wallant írói nagyságát, és művészetét, mert a halál fiatalon törte ketté írói pályafutását. A zálogos hőse Sol Nazerman, egy volt lengyel egyetemi tanár, aki végigjárta a hitleri koncentrációs táborok poklát, elvesztette feleségét, kisfiát, és mindenkit, akit szeretett. Az irtózatos emlékek, a szörnyű műit elkíséri új hazájába, New Yorkba, ahol a néger gettóban, Harlemben, egy kis zázlegüzletet vezet. A volt krakkói professzor, az egykori tudós, jégpáncélt ölt magára, nem érdekli az emberi szenvedés, gyűlöli és megveti embertársait, és menekül a szeretet elől. Éjszakáit, álmait megmérgezi a múlt, naponta átéli a koncentrációs tábor gyötrelmeit, látja feleségét, megalázva és meggyötörve, kisfiát, amint a vagon bűzös levegőjében hiába kapkod levegő után, a felvillanó krematórium lángokat, és ez a múlt nem engedi élni, nem engedi, hogy megbékélést találjon. Keserű embergyűlöli, kegyetlen emberré válik, amíg segédje, a néger fiú saját életének feláldozásával meg nem menti a gengszter támadása elől. Ez döbbenti rá, hogy mégis létezik emberség, és elindul új útjára, amely már a megbékélés felé vezet. Dióhéjban ennyi Wallant regényének cselekménye és ami maradandóvá és örökbecsűvé teszi ezt az amerikai zsidó regényt, az a harlemi élet mesteri rajza, a regényben előforduló zsidó és néger figurák emberközelsége, és az a lélektani folyamat, ami a főhősben végigmegy. A könyv S. Kiss Csaba fordításában és értő utószavával a Modern Könyvtárban jelent meg. Zs. O. Templom festett üvegablakok, ólomfoglalatú üvegezések készítése és javítása ÜVEGESEK KTSZ Üvegfestő részlege Budapest, VIII., Baross u. 59. Telefon: USA 354 Jókai és a bécsi Baráti szívességből a közelmúltban érdekes, eddig ismeretlen Jókai-dokumentumok kerültek kezünkbe, amelyek végső soron Franz Frauenberger, az egykori osztrák szabadelvű klub régen elhunyt elnökének hagyatékából erednek, s élénk fényt vetnek Jókai — egyébként is közismert — filoszemitizmusára. A kis gyűjtemény négy darabból áll, ezek: két újságkivágás, egy dedikált fénykép s egy német nyelvű Jókai-levél. Ezek egymást magyarázzák. A német nyelvű újságcikkekből megtudjuk az előzményeket. A magyar millennium évében, 1896 augusztusában Franz Frauenberger vezetésével a bécsi szabadelvűek több száz főnyi csoportja hatalmas arányú, demonstratív tömegkirándulás keretében különvonatokon a magyar fővárosba látogatott. Itt egyebek közt egy deputációjuk tisztelgő látogatást tett Ráth főpolgármesternél és Gerlóczy Károly polgármesternél, lelkes ünnepség keretében megkoszorúzták a szabadelvűség magyar apostoljának, Deák Ferencnek a szobrát, majd Franz Frauenberger Jókai Mórt is felkereste. Erről az érdekes látogatásról a Wiener Tagblatt 1896. augusztus 21-iki számában az alábbi beszámoló jelent meg: ״ Frauenberger látogatást tett Jókainál is, a híres magyar regényírónál és képviselőnél. Jókai a legszívélyesebben fogadta a bécsi szabadelvűek vezérét. Élénk kifejezést adott örömének, hogy a bécsi liberálisok ilyen nagy számban jöttek Budapestre. »Ezzel önök egy nagy tettet hajtottak végre« — mondta Jókai, »mert a Bécsben uralkodó mai áramlat közepette valóban bátorság kell hozzá, ilyen nyílt, impozáns módon kifejezést adni a szabadságszerető magyar testvérnemzet iránt érzett rokonszenvnek. A bécsi szabadelvűek budapesti jelenléte szorosabbra fogja fonni a köteléket a két főváros liberális lakossága között, új erőt fog kölcsönözni a szabadság és jog harcosainak, hogy ezek innen és túl eredményesen dacolhassanak a reakció rohamával. Az idealizmus egyre inkább enyészik a liberalizmus, ez a szép, magasztos gondolat sajnos, hanyatlóban van, mintha velünk már ki is halna. Fájdalommal tölt el engem, ami ma végbemegy Bécsben, ebben a szépségekben oly gazdag városban. Az antiszemitizmus, jelenkorunknak ez a borzalmas betegsége, feldúlja és megsemmisíti a polgárok egységét, és demoralizálja őket. Nem kell semmit se produkálni, csak a mellet döngetve kijelenteni: „Én az antiszemitizmus tiszemita vagyok!” és atömeg együtt fut és ünnepel. Fáj nekem, hogy Bécset ennyire felheccelték.« • Eddig a Wiener Tagblatt tudósítása. A benne említett fénykép az öreg Jókait díszmagyar öltözékben ábrázolja. Magyar nyelvű felirata: ״ Frauenberger Ferencznek emlékül, 1896. 14/8. Dr. Jókai Mór". Jókai fent idézett borúlátó szavainak megértéséhez tudnunk kell, hogy ״ a bécsi hegyeken” akkoriban már igen csípős antiszemita szelek fújdogáltak, a magyarellenességéről és antiszemitizmusáról közismert Karl Luegert megelőző évben már Bács polgármesterévé is választották, de akkor a császár még nem erősítette meg, ám 1897-ben ez is bekövetkezett. Persze, ״ A jövő század regényének” megálmodója legnyomasztóbb álmában sem gondolhatta, hogy a luegeni „békebeli” osztrák antiszemitizmus alig négy évtized múltán az Anschluss borzalmaiba fog torkollani. A mélyen meghatott Frauenberger Bécsben sem feledkezett el Jókairól. Bizonyos — bizonyára üdvözlő tartalmú — iratok kíséretében meghívót küldött Jókainak egyesületük ülésére. Erre szóló válasz a gyűjtemény negyedik darabja: Jókai saját kezű német nyelvű levele, a jellegzetes lila tintával, gyöngybetűkkel írva. Szövege — magyar fordításban — a következő: ״ Budapest, 1897. jan. 30. Igen tisztelt Elnök Úr! A legnagyobb hálára kötelezve érzem magamat az elküldött szeretetre méltó iratokért, melyeket besoroztam értékes emléktárgyaim közé. A szép szavak után következzenek erős tettek. Az előrehaladás útjai tövisesek, nagy gondolatok áldozatokat követelnek; a liberalizmus legnagyobb ellensége a kényelmesség. Az osztrák liberálisok egyesületének egy cseppnyi fanatizmust kívánok. A nagyrabecsült egyesület ülésére szóló megtisztelő meghívásának, sajnos, nem tudok eleget tenni. A doktorom a bűnös ebben, aki házi fogságot írt elő számomra. Isten segítségét kívánom önnek vállalkozásaiban, és Isten vigasztalását a sorscsapásokban, maradok legőszintébb tisztelője Dr. Jókai Mór” És hogy Frauenberger menynyire megbecsülte Jókai emlékét, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy azt a néhány kedves ereklyét holtáig kegyelettel megőrizte és örökül hagyta utódainak. Kunszery Gyula És gyűjtsük össze a rongyot! 1 kg tiszta, háztartási pamutrongyért, vagy öt kg vegyes háztartási rongyért az ellenértékén felül AJÁNDÉKSORSJEGYET is ad a A RONGYGYŰJTŐ hetek alatt. OKTÓBER 1-TŐL NOVEMBER 9-IG EZERNÉL TÖBB ÉRTÉKES NYEREMÉNY! Főnyeremény : SKODA 1000 MB SZEMÉLYGÉPKOCSI!