Új Élet, 1970 (25. évfolyam, 1-24. szám)

1970-07-01 / 13. szám

Látogatás a hatvanéves Keszi Imrénél Tanárnak és muzsikusnak készült. Egyik választott hivatásához sem lett hűtlen, írásaiban, kritikáiban, regényeiben nem „középiskolás fokon” a humánumra, a szépség, a művészet szeretetére tanítja az olvasók tízezreit, és ugyanakkor valami különös zeneiség árad soraiból. Most lett hatvan esztendős. Hatvan esztendő egy ember életében mindig határkő, különösen akkor, ha az az ember alkotó, író és méghozzá olyan író, mint Keszi Imre, aki ha életében soha mást nem írt volna meg, mint a legszebb és legtragikusabb magyar deportációs regényt, az Elysiumot, akkor is nemcsak magyar viszonylatban a kiemelkedő írók sorába tartozna. Tizenkét esztendővel ezelőtt jelent meg a tízéves kis Szekeres Gyurka gázhalálba torkolló élettragédiájának költőien megírt regénye. A hasonló tematikájú írások közül talán csak Jorge Semprun a Nagy utazás és Vercors A tenger csendje regényei mérhetők össze Keszi Imre könyvével, amelyben a sok százezer alig élt zsidó gyermekmártírnak állított könnyes, szívbe markoló emléket. Az Elysium világsikert aratott. Eddig kilenc kiadása jelent meg különböző nyelveken, a némettől a francián keresztül a japánig. Most készül a szovjetunióbeli kiadása, és bár nem tartozik szorosan e cikk keretébe, egyszer már le kell írni, milyen gazdagok, milyen könynyelműek vagyunk mi, magyarok. Egymás után készülnek a rossz és kevésbé rossz úgynevezett „szerzői” filmek, és ugyanakkor egyetlen magyar filmrendezőnek sem jutott eszébe, hogy egy világsikerrel fémjelzett regényből, az antifasizmus költői apotéziséből, az Elysiumból filmet csináljanak. A Népstadion úton levő művészlakásban a költő házaspár Hajnal Anna és Keszi Imre fogadja az ÚJ ÉLET munkatársát. Nem véletlenül írtam le, hogy a költőházaspár, mert, ha Keszi Imre prózai sorokat is ír, minden sorából költői erő sugárzik ki. Születésnapi beszélgetésről lévén szó, első kérdésünk az íróhoz: — Hogy érzed magad, mint hatvanesztendős ? Keszi Imre mosolyogva felel: — Egyelőre még nem akarom elhinni, majd ha az XJJ ÉLET-ben nyomtatásban olvasom, akkor kénytelen leszek ezt is tudomásul venni. A beszélgetés folyamán az író életútjának egyes állomásai kerülnek szóba. — Nyolc évig jártam a Zsidó Gimnáziumba, ahol 1928 - ban tettem érettségit — mondja Keszi Imre. — Akkor a gimnázium olyan tanárokkal büszkélkedhetett, akiktől rengeteget tanulhattam és akiket azóta sem felejtek el. Ott volt mindjárt Goldberger Salamon, az igazgató, akinél erőteljesebb embert azóta is alig ismertem, Widder Salamon, a magyar irodalom tanára, akiről kezdetben azt hittük, hogy maradi, konzervatív öregúr, és lelkes Ady-rajongót szerettünk meg benne. Biró Kálmán, a matematika tanára, aki elsőnek honosította meg a matematika tanításának új módszerét, és akinek talán legnagyobb sikere az volt, hogy engem, a matematikai antitalentumot is a matematika értőjévé tett, és tanáraim sorába tartozott Grünwald Fülöp, aki nagy tudós volt. Kár, hogy tudásának gazdag tárházát csak a pedagógiában használta fel teljesen, keveset írt meg abból, amit tudott. Utána elvégeztem az egyetemet, ahol bölcsész doktori diplomát nyertem, és párhuzamosan, mint Kodály Zoltán tanítványa, a zeneművészeti főiskolát is. A két diploma sem volt azonban elegendő arra, hogy a Horthy-fasizmus idején Keszi Imre valahol taníthasson, így 1933-ban Gyomára utazott le, ahol Kner Imre családjánál, mint házitanító működött, és ugyanakkor a nyomdában idegen nyelvű korrektor is volt. A két Kner-gyermeket tanította, és elmondta, hogy a magyar nyomdaművészet nagy hírű mesterének családjából csak leánya maradt életben, Mihály fia, amikor hazaérkezett a deportálásból, és megtudta, hogy szüleit és családját elpusztították, a könyörtelen valóság elől a halálba menekült. — Ezt írtam meg többek között, természetesen más néven a Szőlőből bor című regényemben, ahol lefestettem egy kisvárosi elnéptelenedett zsidó közösség sorstragédiáját és itt szerepelt az a hazatért zsidó fiatalember, aki úton-útfélen beszél arról: a nagy számok törvénye nem engedheti meg, hogy mindenki elpusztuljon, aztán hazamegy kietlen, üres lakásába, és felakasztja magát. Ismét Keszi Imre életútjának egyes állomásai kerülnek sorra. 1935-ben indult meg tulajdonképpen írói pályája, bár ezt megelőzően már a Válasz című folyóiratban, mint Kodály-növendék, több tanulmánya jelent meg. Ekkor nyerte meg a Nyugat novellapályázatának első díját, amely reá irányította a figyelmet. Első könyve a „Versírás mesterség” című verseskötet volt, amelyet saját filléreiből jelentetett meg. A könyv népe címmel pedig a zsidóságról írt tanulmánysorozata jelent meg könyvalakban, amely a Libanon című zsidó tudományos folyóiratban írott tanulmányait gyűjtötte össze. 1937-ben kötött házasságot Hajnal Annával, az akkor már ismert költőnővel. Beszél arról is, hogy 1938- ban kapta első tanári kinevezését az Országos Izraelita Tanítóképzőbe, amelynek Szemere Samu volt az igazgatója, ezt megelőzően, mint óraadó énektanár tanított a Zsidó Gimnáziumban. Aztán jöttek a munkaszolgálat keserves évei, és közben, 1944-ben, szinte ugyanazon a napon, amikor a nácik megszállták Budapestet, jelent meg a Várakozók lakomája című könyve, amely az ősi bibliai legendákat költötte újjá. Elmondja, hogy az abban szereplő „Egyiptomi 10 csapás” című elbeszélését az esztergomi munkaszolgálatos táborban írta. A könyv tulajdonképpen csak elkészült, de a nagyközönség elé csak 1969-ben, tehát egy negyed évszázad múlva került, mert 1944-ben, a német megszálláskor a könyv — néhány példánytól eltekintve, amit kicsempészett a nyomdából — egyenesen a zúzdába került. A felszabadulás Keszi Imrének is meghozta az alkotói szabadságot és tehetségéhez méltó működési teret. Először a Szabad Nép és a Csillag vezető kritikusa volt, és ugyanakkor Emberség címmel saját lapot is szerkesztett. A sematizmus éveiben a Színművészeti Főiskola tanára volt egészen 1957-ig. Ez idő alatt jelent meg többek között az Alapkő című regénye, és 1958-ban kezdődött az Elysium világsikere. Könyvei sorából még meg kell említenünk a Wagner életéről szóló Végtelen dallam című zenei életregényét, amely oázist jelent a giccses zenei életregények sorában. A születésnapi beszélgetés Keszi Imre írói és emberi hitvallásával fejeződik be. Mielőtt ezt szó szerint közölném, hadd idézzem az Elysium Szekeres tanárának, a mártírhalált halt Szekeres Gyuri édesapjának hitvallását a zsidóságról. A kikeresztelkedett, bújdosó festő azzal a kérdéssel fordul hozzá: ״ Mi tartja önt a zsidóságban?” A professzor így válaszol: ״ Nehéz erre felelni... Nem lehet dezertálni egy megpróbáltatott közösségből. Ha jó lenne zsidónak lenni, talán már nem is lennék az.” Az Elysium írója ennél tovább megy, ő erről a kérdésről így vall: — Én nem érzem magam semmivel sem kevésbé haladó írónak a zsidósághoz való kapcsolatom miatt. Nálam a zsidósághoz való kapcsolat elsősorban kulturális kapcsolat, amelynek gyökerei a szülői házból, és a Zsidó Gimnáziumból töltött éveimből erednek. Akkor a gimnáziumban jól megtanultam héberül, a Bibliát, a Talmudot azóta tanulmányoztam, és megvallom őszintén, ez sokban forrásul szolgált írói ihletemhez.” Zsadányi Oszkár Nemegyszer tapasztalom, a véletlen a legnagyobb drámaíró, összefuttat néha dolgokat, csak bámulsz, hüledezel hogyan. Friss esetem nemrégen: szekrényfiók-rumliból kezembe kotródik egy régi levél. L. I. kisasszony írta, régi, Köröndkörnyéki drogériám „levendula illatú” üdvöskéje, akit felkapott az 56-os forgószél. És letette valahol Kanadában. A levél onnan jött, T. városból, pár héttel megérkezése után. Hoszszú, részletes, a megkapaszkodás keserveiről az „írónak tisztelettel” beszámoló riport. És egyben lelkes ujjongás, hogy az első hazai élmény, találkozás, sőt pontosabban viszontlátás egy Új Élet tárcámmal az ottani felekezeti lapban. A par avion küldött levél megsárgult, elbújt a fiókban. Tizennégy évig lapult. Piros füllel, szégyenkezve, lelkifurdalástól elfulladva olvastam el újra. Válaszolni a régi címre már nem ismertem. 1944-ben egy elkésett levelem a nagyváradi gettó pecsétjével jött vissza: Címzett elköltözött. Mégis meditáltam. Meg kellene próbálni. Fogalmaztam a mentegetőzéseket. És jött, amiről az elején szóltam, a nagy filmíró: a vételen. Vacsoratalálkozóra jövünk össze néhányan a budai toronyszállóban. Barátunkat, a szívspecialista orvostanárt felismeri egy hazalátogató honfitárs, 46-os kivándorolt, a szálló vendége. Átül, kis szekciójával asztalünkhöz. Miszter K.-rólkiderül T.-ben lakik, jól megalapozott körülmények között él, részt vesz az ottani felekezeti életben is. Felrémlik bennem a kérdés. De még hezitálok, eszembe jut egy kamaszkori élményem. Iskolából jövet, szembejön velem, láthatóan a Keleti pályaudvarról frissen érkezve, teljes máramarosi népviseletben, egy bibliai külsejű szakállas bácsi. Fürkésző pofafürdő után kiszúr engem a srácok közül. — Te gyerek, — mondja folklóros hanglejtéssel — te idevaló vagy? — Hogy tetszik ezt érteni, hogy ide? — Hát hogy ide. Budapestre. Intek. Hát persze, ide. Pestre. Itt is születtem. — No, akkor mondd meg nekem, hol lakik a Slajme. Rettenetesen csodálkozott, hogy nem tudtam. Még akkor se, mikor azt is megmondta, hogy Grünblatt Salamonnak hívják, és sámesz. Itt, Pesten. A Slajme. Hát micsoda zsidó gyerek vagy te, hogy még így se tudod, szólt le mérgesen, és keresett egy másik fiút. Aki okosabb, többet tud. Hát most erre gondolva, kérdezzem meg K. urat T.-ből, hogy...? Na várjunk csak. Abban semmi nincs, ha megadom a régi, tizennégy év előtti címet és megkérem, ha hazamegy, érdeklődje meg, mi van, vagy mi lett vele. És mert gyors dialógusban az is kiderül, hogy az a bizonyos kanadai felekezeti lap majd minden Új Élet-tárcámat átveszi, — ingyen, bérmentve és reklamálások után is válasz nélkül (kivéve, gondolom majd ezt a mellékmondatot) — e tengerentúli népszerűsítéssel meg Boross Elemér : erősödve, fölbátorodom és valóban megkérdem: meg lehetne-e tudni, hogy mi lett L. I. kisasszonnyal, aki 56-ban ״ nekiszaladt a világnak.” Villámválasz: — A világ — én voltam. A hölgy a sógornőm. Azóta is nálunk lakik. És a másik eset, a legfrissebb. Emlékező könyvem, a ״ Velük voltam” folytatásán dolgozom. Fölidézek magam elé arcokat, embereket, akikkel összehozott a sors, jó vagy rossz. Jó vagy rossz. A vagy kötőszó néha és-sel cserélődik, jó és rossz kerül össze, jóban a rossz keserít, rosszban a jó enyhít, derít. Felold. 1944-ben, a legsötétebb nyilas pokolban, kerültem össze Rozi bácsival, így hívta mindenki a nem is joviális, nem is idős, de a szeretet sugárzásától „bácsi” rangot kapott doktort, a katonai kórházban. Helyesbitek: a helyőrségi, sok száz ágyas létszámmal zsúfolt honvédségi kórházban a betegek, sebesültek és ápoló személyzet hívta őt Rozi bácsinak. A tábornok-orvos parancsnok és beosztottjai, a katonaorvosok kolléga úrnak vagy — ahogy légnyomásos fülemmel sokáig süketen, a vezérőrnagy orvos szájáról leolvastam: Főorvos úrnak. Sokáig azt hittem, ő is a tiszti állományhoz tartozik, csak a fehérköppeny alatt a tiszti nadrágját is átcseréli kiméli. A belosztály, a fasori iskola földszintje — kibombázás után idetelepült az 1. sz. helyőrségi kórház — alorvosa. Parancsnoki vizitnél ő állt az orvosi kar elején, őreferált, a tornateremben, ahol ötven honvéd között ápoltak engem is, azokkal a sebesült munkaszolgálatosokkal együtt, akiket épp a tábornok-orvos parancsára kiküldött mentőautók, a ferihegyi szőnyegbombázás után, a németek és nyilasok karmai közül kitépve ideszállítottak. Hogy Rozi doktor bentlakó volt, és itt, a tornaterem egyik ágyára tért meg takarodó, illetve oltás után, ezt helyszűkének tulajdonítottam. És a fejtől, az orvostábornoktól lefelé áradó humanista, több, ellenálló szellemnek, e terem, a súlyosabb betegekkel intenzív osztály volt. Rozi doktor hivatástudata miatt maradt velünk állandó éjszakai ügyeletre is. Így hittem. Egészen addig, amíg egy ״ felülről villámlátogatással érkezett’ repülővizit előtt Rozi doktor le nem rántotta magáról az orvosi köpenyt, be nem ugrott ágyába. Szomszédom, a mankóval járó tizedes, aki minden nap — orvosi félrefordulással — mankó nélkül beszökött a városba, felírta nekem a jelenetet. A repülővizit megállt Rozi bácsink ágya mellett. Az orvosdoktor jelentett: Rosenfeld Mátyás doktor, munkaszolgálatos. Századparancsnoka sine morbo, szimulánsként küldte ide, felülvizsgálatra. Diagnózis: súlyos fekély, szívműködési zavarok, teljes munkaképtelenség. A csoport továbbvonult, írtam már egyszer erről a kórházról és parancsnokáról, itt e hasábokon. A pokol angyalai közül is kiemelve e bátor és tisztalelkű orvostábornok nevét és szerepét. Miért az ismétlés? A dolgok összefutnak, a véletlen alakít, kibont, de bogozhat is. Rozi bácsiról, azaz most már hadd írjak így Matyi barátomról, hiszen lábadozva, megjavult hallásommal sokat mesélgettünk egymásnak, készültem emlékeimet összeszedni. Külön és szomorú impulzussal a friss gyászhír miatt is, amely tudtul adta, hogy doktor Encsy Pál nyugdíjast, volt vezérőrnagyorvost, a magyar néphadsereg első orvoskari főnökét, saját kívánságára szülőföldjén, Tárglyán eltemették. E pársoros gyászjelentésnél nem sokkal többet kapott a hálás utókortól ez az ember. De kapott egy félreérthető passzust egy tárcában, amely megrendítő szavakkal számol be Rosenfeld Mátyás doktor mártír sorsáról. ״ Ha ők beszélni tudnának" írja a túlélő testvér, írja azokról, akik nem tudnak beszélni. De akik tudnak, túlélők, akik ott voltak, vele voltak, mint e sorok írója, úgy érzi, semmit nem enyhíti a sebet, de korrigál egy távolról rosszul látott tényt, elsősorban azt, hogy Rosenfeld doktort — írja a testvér — mint orvost ״ beosztották a helyőrségi kórházba”. Úgy lehet, magyaráznom sem kell, hogy ez 1944 nyarán már teljes képtelenség volt. De lezárja a helyőrségi kórházi szerepet — (én kalandnak írnám és talán így is fogom, mert rengeteg szívderítő jelenettel fűszerezte ő maga ottani kétlaki életét) — a testvéri információ úgy, hogy az, a már életében is legendássá nőtt férfi feje fölé, glória helyett rossz fényt bocsát. Ezt írja a testvér: „Egy ideig fivérem a helyőrségi kórházban maradhatott, azután mégis kitették onnan”. Állítom, tanúsítom, így írtam többször is: amíg Encsy orvostábornok a kórház élén állt, állhatott, senkit onnan ki nem tettek, még a szimulánsokat se. Encsy egészen addig ott volt, ott védte dekkoló orvosait, beosztottjait — Bóka Lászlót is többek között — beteg és álbeteg katonáit és munkaszolgálatosait, amíg a kórház nyugatra vonulásának, evakuálásának megtagadása után neki magának is nem kellett, fejére kitűzött vérdíjjal, szöknie, menekülnie. Matyi jóval előbb feladta a kettős szerepet, nem bírta ideggel, saját akaratából viszszatért századához. A testvér gyászán mindez nem segít. De a valóságos tények megismerését segíti. És igaz az is, akik már nem tudnak, nem beszélhetnek. De akik tudnak, igen. És azoknak beszélniük kell. Mert vétkesek közt cinkos, aki néma. Rozi bácsi Szombatos énekek (Régi Magyar Költők Tára XVII. század. 5. Akadémiai Kiadó, Bp. 1970.) A reformáció mozgalma mögött antifeudális társadalmi erők feszültek. Az egyházi reformok és demokratikus szervezeti törekvések mértéke és jellege szerint a konzervatívvá meredő államvallások mellett haladóbb áramlatok jelentkeznek. Erdélyben a polgárság társadalmi harcának hitbeli formája az unitárius vallás. Antitrinitárius tanaikból szakadt ki a XVI. század utolsó évtizedében az erdélyi vallási irányzatoknak a zsidósághoz visszahajló ága, a szombatos felekezet. A szombatosok költészetének világa, néhány szórvány-emlék ismeretét nem tekintve, csak most tárul elénk a Szombatos énekek című kötetben, amelyet Varjas Béla tudós munkával rendezett sajtó alá. Előszó-tanulmánya, bevezető sorai, jegyzet-apparátusa, szövegkritikai utalásai széles ívben tájékoztatnak az énekek történeti, vallástörténeti hátteréről, változatairól, bibliai vonatkozásairól, nyelvi jelenségeiről. Ez a költészet híven tükrözi a felekezet belső fejlődésének vonalát, időzíti a kialakulás időpontjának vallásképét, s rögzíti későbbi eszmeiségének érzelmi állapotát. A szombatos vallás alapját Eössi András erdélyi főnemes vetette meg. Hitelveiben szinte teljesen szakít a keresztény dogmákkal, szertartásokkal, fenntartás nélkül vállalja az ószövetségi törvények érvényét. Egyetlen szál köti keresztényi múltjához: a messiás személye, akinek újra eljövetelét hirdeti. A székelyek körében vallásának gyors terjedését énekek útján biztosítja. A XVII. század harmadik évtizedében Péchi Simon, Bethlen Gábor kancellárja a zsidóság irányában fejleszti tovább a szombatosságot. Elhárít minden keresztényi valláselemet, és a szefárd rítusú vallásgyakorlat alapján építi ki a szombatosok hitéletét és eszmerendszerét. Kiváló hebraista, Eössitől eltérően fordításokkal akar célhoz érni. Imakönyvet, zsoltárokat, talmudi szövegeket, rabbinikus irodalmi műveket ültet át magyarrá. Munkásságának hatását azonban erősen korlátozta a felizzó vallásüldözés. Maga is a református egyházba kényszerül. Az üldés miatt a szombatos irodalomból egyetlen mű sem jelent meg nyomtatásban. Énekeik kódexekben, kéziratos könyvekben maradtak fenn. Közülük nem egy az Országos Rabbiképző Intézet és a Zsidó Múzeum tulajdona. Név szerint kevés énekszerzőt ismerünk (Eössi, Péchi, Alvinczi Enek, Pankotai Tamás stb.). Javarészt névtelen verselők munkáival szembesíthetjük magunkat. Költészetük középponti tárgya, legdúsabb ihletforrása a szombat. Kimeríthetetlen hálaadással magasztalják a szent örömünnepet, a ״ nagyságot nap”-ot. ״ Szombatlás”-uk határtalan lelki kitárulkozás az örök Isten, a ״ felséges szent úr” előtt. De ugyanez az érzületi ujjongás hatja át az újholdra, a peszachra, az ötvenedik napra vagy a hetek ünnepére, az őszi ünnepekre írt énekeiket. Áhítatuk változatos liturgiai alkalmakra és zsidó érzületi témákra talál. Éneket szereznek arra az esetre „Ha szombaton esnék a kipur”, versben oldják fel gondolataikat Jeruzsálem jövendő kedves állapotjáról, parafrázisos versszakokba szedik a tízparancsolatot, és megverselik Majmuni tizenhárom hittételét is. Értékeikben Péchi Simon előtt még békésen megfér egymás mellett hangsúlyozott zsidó tendencia és keresztényi vonatkozás. De minél jobban távolodunk időben a kezdeti évtizedektől, annál tisztultabban érvényesül a zsidó hitbeli szemlélet, s kap hangot a rituális gondolat. A szombatosok vagy más-más néven: a zsidózók, szombatos zsidók, lelki zsidók szerény héber nyelvi tudásának következtében a vallási kifejezések érdekes magyar nyelvi színezetet kapnak. Az ünnepek közül héberül csak a peszachot és kippur napját említik, egyébként magyar elnevezéssel emlékeznek meg az ünnepekről, így a pogácsás hétről (peszach), a zsengés ünnepről (sevuoth), a szedő-védő ünnepről (szukkoth, a betakarítás ünnepe) stb. A hónapok nevei közül csak a tisri és sziván megjelölésére akadunk; a tulajdonnevek használatában többek között Micraim, Cion mutat a gazdagon kiaknázott bibliának eredeti szövegére. A szombatosok üldözése szinte állandó jellegű. Már 1595-ben Báthori Zsigmond fejedelemsége idején törvényt hoztak ellenük. Ezért hangzik fel még ebben az évben talán éppen Eössi András énekében a ״ bánat az igaz vallásért”. Pázmány Péter az ellenreformáció szellemében még csak méltatlankodik, hogy a ״ viszszakeresztelő,... szombatos zsidó és minden egyébféle tévelygés szabadságot nyere” (Kalauz, 1613). Geleji Katona István erdélyi református püspök nyilatkozatában viszont már a diadalmas türelmetlenség pátosza érződik: ״ A zsidózást a mi kegyelmes urunk (ti. I. Rákóczi György) annyira kiirtá, hogy immár nyilván afféle szombatosok ez országban nem tudatnak” (Titkok titka, 1645). A szombatos szekta azonban kis számú közösségekben tovább tengődött. Börödújfalun Vikár Béla még századunk elején fonográfra vette énekeiket. A harmincas évek táján is hitközségi szervezetben éltek. A zsidó törvények idején tértek át a keresztény vallásra. A magyar-zsidó tudomány közeli kapcsolatot tart a szombatos irodalom történetével. Kohn Sámuel alapvető műben megírta történetüket, dogmatikájukat, irodalmukat, Péchi Simon életét és munkásságát Guttmann Mihály és Harmos Sándor az IMIT jelentős kiadványaként közzétette Péchi Simon imádságos könyvét. A most ismertetett műhöz Scheiber Sándor neve kötődik. Közremunkált benne, mint a kötet lektora, felkutatta a Gaster Mózes londoni főrabbi hagyatékából a British Museumba került szombatos kódexeket, bő anyaggal egészítette ki az énekek postbiblikus vonatkozásait, s ez alapon állapíthatta meg: ״ az aggada, haláéka és liturgia nagyobb méretű hatása aligha található a világirodalomban másutt, mint éppen a szombatos énekekben”. A Stoll Béla szerkesztésében megjelenő kiadványsorozat a szombatosok költészetének hozzáférhetővé tételével ismét értékes irodalmi, nyelvi és zenei forrásanyaggal tágította ki a tudományos kutatás területeit. Zsoldos Jenő Bárhova hívja, mindenhol gondos munkát végez a TAKARÍTÓ KTSZ A lakosság részére soron kívül vállal ablaktisztítást, féregirtást, falradírozást, légelzárást. Budapest, VH., Majakovszkij u. 77—79. Telefon: 220—059 TAKARÍTÁS: Budapest, VO., Majakovszkij u. 73. Telefon: 223—852 Budapest, I., Bécsi út 111—112., Telefon: 686—527 Budapest, XIX., Kossuth Lajos u. 36. Telefon: 271—962 KIFOGÁSTALAN minőség