Új Élet, 1971 (26. évfolyam, 1-24. szám)

1971-05-01 / 9. szám

A cím többet sejtet, mint amit két elemének gondolati összefüggése tartalmilag nyújthat, mert a harminc évvel ezelőtt elhunyt Nobel-díjas Henri Bergson (1859— 1941) viszonya a zsidósághoz csak filozófiai rendszerének jellegadó vonásaiból következtethető ki, s ennek az elvonásnak eredménye a negatívumok irányába mutat. Miért állunk meg mégis az évforduló mellett? Erre a kérdésre az a tény felel, hogy Bergson minden érzelmi-lelkületi elidegenedése ellenére is a zsidóság kötelékében maradt. Filozófiája ellenpólusa annak a világfelfogásnak, amely a tudatot a társadalmi lét visszatükrözésének tartja. Szubjektív idealizmusának Bergson és a zsidóság egyik meghatározó fogalma ugyanis az intuíció, a belső szemlélet, a valóságnak, a dolgok lényegének megértésen, lelki átélésen alapuló megismerése. Ez a befelé fordulás elszakít az anyagi világtól, irracionalizmusba torkollik, és benne valamiképpen megújul a középkor miszticizmusa. S mivel a filozófus azonosul az emberrel, Bergson maga is a keresztény misztikába téved, amelyben különös hangsúlyt kap egyrészt a mennyei uralom közeledtére való várakozás, másrészt az esszéusok hite, hogy a földi lét csak előkészület a másvilági életre. Mindkét vallási motívum egyet jelent: elfordulást a földi élettől. Ezzel szemben a másvilág hirdetése prófétáink tanításaiban egyáltalán nem jut hanghoz, a zsidóság pedig Geiger Ábrahám megfogalmazásában „a történelem princípiumául az ember tökéletesedését ismeri el”, tehát a fejlődést, a változást, a világi élet szellemi és anyagi javainak értékelését. A misztikumban megnyugvó filozófus és a racionális zsidó vallás között elmélyülő űr nyomán szükségszerűen megérlelődött a formai szakítás lehetősége. Bergson azonban elhárította magától — nem a vallásváltoztatás szándékát, hanem a szándék végrehajtását. 1937 elején készült végrendeletében megokolja, értelmezi elhatározását: ״ Áttértem volna, ha nem látom évek óta, miképpen készül az antiszemitizmus szörnyű hulláma rázúdulni a világra. Azok között akartam maradni, akik holnap üldözöttek lesznek” (Goldberger Salamon, Libanon, 1942. 118). Bergson kijelentésének súlyát kettős nézőpontból mérlegelhetjük. Nagy nyomaték esik egyéni jelentőségére. A hitleri eszmék szétszivárgása rádöbbenti Bergsont arra a felismerésre, hogy valójában a zsidó közösséghez tartozik. Erkölcsi gát emelkedik eléje. Megfutamodásnak tartaná, ha a veszély időpontjában megtagadná a gyűlölettől fenyegetett zsidóságot. Érvelése egyetemes vonatkozásban is eszméltető. Azt a tapasztalati örökséget illusztrálja, hogy a múltban az üldöztetés mindenkor összetartó erőnek bizonyult. Itt is. Bergson zsidóként hunyta le örökre szemét. Zsoldos Jenő Az OTP és az IKKA új szolgáltatásai A most induló idegenforgalmi évad alkalmából az OTP tájékoztatta a nagyközönséget a valutaellátással és az IKKÁ- val kapcsolatos tudnivalókról. Lányi Mátyás, az OTP valuta főosztályának vezetője ismertette a sajtóval, hogy az országban 165 OTP fiók intézi a külföldre utazó magyarok, és a hazánkba látogató külföldiek valutaügyeit. A szocialista országokba utazók személyenként és naponként 150, indokolt esetben 200 forintnak megfelelő valutát vehetnek igénybe, és amennyiben valaki erre igényt tart, az OTP a szocialista országokba utazó turistákat célhitel folyósításával is segíti. Jugoszláviába utazók — március 15-től — kezdve az eddiginél magasabb, naponként 110, egy éven belül azonban összesen 1500 dinárt kaphatnak. Tájékoztatta a főosztályvezető a sajtót, az ún. devizaszám lákról is, és beszélt arról is, hogy lehetőség nyílt arra, hogy konvertábilis devizáért mind belföldiek, mind külföldiek Magyarországon öröklakást, vagy bármilyen ingatlant vásárolhassanak. Külön foglalkoztak az IKEA szolgáltatással, amely mind népszerűbbé vált a külföldön élő és a hazai magyarság között. Örvendetes tény, hogy mindinkább növekszik azoknak száma, akik az IKKA utalvány értékét forintban veszik fel. Ismertette az IKKA új szolgáltatásait is, amelyek között szerepel az is, hogy a külföldi befizetheti az itthoni temetőben nyugvó hozzátartozója sírjának ápolását, gondozását, esetleg új sírkő felállítását is. Síremlékek KŐFARAGÓ KTSZ Vill., Mező Imre út 10. Fiókok: VII., Dob utca 2. X. , Sírkert utca 42. XI. , Németvölgyi út 132/b Bálint Lajos: A lovasberényi településről sok történet mesélődik nemzedékről nemzedékre a mi famíliánkban. Mivel, hogy a mi egyik ükdédapánk is ott szerepelt azon a névsoron, amely ennek a híres-neves letanyázásnak létszámát és jegyzékét felsorolta. Magáról a településről röviden csak annyit, hogy a XVIII. század első felében Morvaországból megint egyszer kiüldözték a zsidókat. Különböző csoportokban indultak el más-más országok felé. Amerről híre járt, hogy eléggé békében hagyják élni Izrael népét, így hallották azt is, hogy itt Budán és Temesváron még különleges jogaik is vannak. Erre a hírre egyik csapat, történetesen Magyarország felé vette az útját. Voltak vagy negyvenen, a családjukkal együtt, talán duplája is. Legalább is én így hallottam, a számadatok hitelességét nem vállalom. Valahogy hírt kapott erről Fehér megye nagybirtokosa, Cziráki gróf, aki úgy látszik nemcsak nabob volt, hanem kivételesen okos ember is, főleg pedig jól számító üzletember. Hintáján és egy csomó csatlós kíséretében elébe utazott ennek a vándorseregletnek. Mikor találkoztak, a fegyvertelen zsidók, védtelenül nyílván nagyon megijedtek, mikor a gróf emberei körülvették őket. A rémületre nem volt okuk, mert a gróf kiszállt hintájából s megkérdezte, hogy a morvák közül ki tud németül. Aztán megtette a maga ajánlatát. — Gyertek Lovasberénybe. Adok helyet egyik tanyámon, nem lesz rossz dolgotok, s ugyanolyan kiváltságokat kaptok, mint a budai zsidók. Építkezhettek, házat, templomot, fürdőt. Mindezért csak fejenként két tallért fizettek egy esztendőre. Szabadon kereskedhettek. Magam is részben vásárlója leszek annak, amit csináltok. Nagyon csábító volt az ajánlat a nagy bizonytalansággal szemben, ha ilyen fáradtan tovább kell vándorolniok. Némi vitatkozás után végül is abban állapodtak meg, hogy elfogadják az ajánlatot. S elindultak Lovasberény felé. Mire odaértek, a gróf már kiürítette egyik tanyáját, magtárt meg istállót s a jobbágyok kunyhóit, sőt megígérte, hogy saját építkezésükhöz olcsón kapnak anyagot. Megindult hát a település. Persze nem ment viták és nézeteltérések nélkül. Elsősorban a magtárból lett zsinagóga. Kitisztogatták, rendbehozták. Szerencsére a zsidó imaház nem igényel olyan díszes külsőt meg belsőt, mint más hitűeké. A vita főleg akörül folyt, hogy ezentúl mi legyen az első, amit megépítsenek. A csapat legtöbb tagja tímár volt és bőrgyártó. Jóhírű bőriparosok voltak, a nyersbőr feldolgozásától, bőrből készült használati tárgyak elkészítéséig, ők követelték maguknak az elsőséget. De ugyanilyen igényekkel léptek fel a szappanfőzők is, mert ilyenek is voltak köztük. Végül pedig minthogy ilyen mindig akad, voltak elégedetlenkedők, akik azon sopánkodtak, hogy mégiscsak jobb lenne Budán, olyan nagyvárosban, ahol már a mi népünkből olyan sokan vannak. Több a lehetősége a megélhetésnek, meg minden egyébnek. Főleg azok, akiknek sikerült vagyonuk egy részét átmenteni s magukkal hozni, látták maguk sorsát reményteljesebben a Duna partján. Végül egy fiatalember, a nevét nem jegyezte fel a szóhagyomány, jelentkezett egy javaslattal. — Ne határozzatok most. Három hét időt adjatok. Én leleszek a küldött éi addig csak szorgoskodjatok itt, míg én megjárom Buda várát. Egy hét oda, egy hét vissza, egy hét meg tapasztalatszerzésre, aztán majd meglátjuk. Ha ott jobb, hát felszedhetjük a sátorfánkat. Mire a grófi uraság megtudja, hogy elindultunk, mi már messze lehetünk. Nagy lelkesedéssel elfogadták az indítványt, s a fiatalember az esti sötét beálltával el is indult. Ők meg izgottan várták a visszaérkezését. Két nappal korábban is jött, úgy sietett. — Jó hírrel jössz? — kérdezte Reb Ádán, a község legöregebb és legtiszteltebb tagja. — De az igazat mondd, egy szót se mást. Köréjük sereglett az egész kiló. Ott voltak mindnyájan családostul, még a gyerekek is, akiknek az elmúlt idő alatt egyre arról meséltek, hogy milyen szép is az a Buda. Bizonysága volt annak, hogy majdnem mindnyájan szívesen hagyták volna ott a pusztai tanyát. Hiába, a zsidó inkább városlakó. — Bizony — szólalt meg a küldött —, nem biztató az, amit hoztam. Három zsák aranyért nem kívánkoznék oda még egyszer. Két nappal előbb jöttem el, mert azt már nem tudtam volna még egyszer végignézni, mikor egy öreg zsidóra huszonöt botot vertek. — Ki tette ezt? — A zsidó bíró. Mert az is van. Persze az nem zsidó és úgy tapasztaltam, hogy nem is nagyon szíveli a magunk fajtát. Szegény öreg egyebet se követett el, minthogy a piacon véletlenül feldöntötte egy árus fazekát. Az nem is kívánt tőle mást, hogy fizesse meg az árát. Dehát nem volt pénze és haladékot kért, így került a bíró elé, aki aztán rávezette a huszonötöt. — De hát a mi ügyünkben beszéltél-e? — Kivel? — Sok mindenkivel. De túl sok barátságos szót nem kaptam. Javarészt azt mondták, hogy túl sokan vannak már Budán, azok is nehezen élnek. Nincs szükségük sem több éhes szájra, sem üres marokra, ami azt a kevés üzletet is elveszi tőlük, ami még akad. — Tényleg olyan rossz dolguk van? — Azt nem hiszem. Nem mindegyüknek megy jól a dolga, de láttam szép számmal, akik olyan bársony köntösökben jártak, hogy a gróf is megirigyelhetné. De a gazdag mind azt tanácsolta, hogy maradjunk ott, ahol vagyunk. A budai zsidók egy része, úgy látom, nagyon gőgös népség. Nem szívesen élnék a közelükben. Mind azt hajtogatta, hogy ehhez a zsidó bíró engedélye kellene, nem hiszik, hogy ezt a szaporodást megengedné. — Hát igen. Féltik a kenyerüket, meg a jólétüket — mondta valaki. — Dehát beszéltél-e valakivel a hivatalosok közül? A mi ügyünkről! — Eszemmel éltem én. Beszéltem én egy nagyon gazdaggal és beszéltem egy nagyon szegénnyel. A nagyon gazdag kitessékelt a házából és azt mondta, hogy így tenne az egész pereputtyommal. A szegény ember jobb szívű volt. Azt felelte, ha a szükség kényszerít rá, hogy odamenjünk, hát csak tegyük. Legfeljebb mi is olyan szegények leszünk, mint ők. — De ez mind nem hatóság. A hivatalosok hogy vélekedtek ? — Utolsónak hagytam a zsidó bírót. Bizony nem volt könnyű befurakodnom a házába. Annál könnyebb volt ki, jönnöm. Rámförmedt, hogy én izgatom az ő zsidóit, épp elég baja van velük. Nincs szüksége morvákra, vagy akárhonnan valókra. Ha pedig engem huszonnégy óra múlva még itt talál, hát a poroszlóival vezet ki a határig. — Ezt mondta? — Még ennél is különbeket. Mi nem szoktuk szájunkra venni az olyan beszédet, amit ő üzent a mi községünknek. Végül még egyszer rám kiáltott, hogy jó lesz, ha még ma elhordom az irhámat, így jöttem el két nappal előbb. Mert minden kockázatot vállaltam, de azt már nem, hogy elluzsnakojanak. Az egybegyűltek kénytelenkelletlen beletörődtek tehát abba, hogy itt maradnak. Lovasberény mellett, ahol eddigi tapasztalat szerint nincs rossz dolguk s várost csak azok és akkor látnak, ha valamely vásárba eljutnak. Mielőtt azonban mindezek tudomásul vételével szétoszlottak volna, az öreg Reb Áchán még megkérdezte: — De mintha te nem egyedül jöttél volna. Ki az a fiú, aki veled van? «. — Hát ha közelebbről megnézitek, meglátjátok, hogy csak a köntöse fiú, lány az. Velem jött, mert jó szívvel van hozzám és én is nemkülönben. Keresek most valakit, aki befogadná addig, amíg te Reb Ádán áldásodat adod ránk. — Te csak elhoztad. Elkérted valakitől? — Nem én. Szerencsére se apja, se anyja, árva a lelkem. Én meg úgy gondoltam, hogy így legalább a sok rossz között valami kedves emlékem és tanúm is marad, hogy Budán jártam. Amit különben úgy lássak még egyszer, mint a hátam közepit, így mesélték el ezt a történetet mifelénk. Mi igaz belőle? Mit cifráztak rajta majd három évszázad alatt, azok lelke szárad rajta, akik elegendő emléknek tartották kicsit büszkén arra, hogy ők is a nagyon jóhírű lovasberényi településről származtak. A küldött Egy aranydiplomás színész köszöntése Aktív művész. Csak a minapában kapta meg kitüntetését kétezredik előadásáért, amit a munkásszállásokon rendezett, önálló estjein néhai pályatársait, barátait idézi: Rózsahegyi Kálmánt, Tőkés Annát, Csortost, Újházit, Rajkay Gábort, Z. Molnár Lászlót, Szentgyörgyi Istvánt, Hegedűs Gyulát és hallhatatlan mestereit: Somló Sándort, Császár Imrét, Gál Gyulát és Csillag Terézt. E színes, fordulatos, megható és megnevettető esteken egy egész világ jelenik meg előttünk. A hajdani színész küzdelmei és örömei, a csodálatos hivatás, amit percre se feledtekel a „nemzet napszámosai” (így nevezte őket néhai jó Vas Gereben úr). A szép magyar nyelvért harcoltak, a klasszikusok megbecsüléséért, s az új magyar irodalomért, melyet olyan nevek fémjeleztek, mint Szép Ernő, Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc, Bíró Lajos, Bródy Sándor, Heltai Jenő, Szomory Dezső, s még jó néhányan, akik azóta maguk is bevonultak a halhatatlanok Panteonjába. Jávor Alfréd kifogyhatatlan anekdotaforrás, így hát nem nehéz összeállítani hat évtizedes pályájának állomásait. Miskolcról jött fel, s fogadásból állított be a Színművészeti Akadémiára. Gépészmérnöknek készült, de meg akarta mutatni egy kislánynak, hogy megállja a helyét a színészek között is. Hetven jelentkező, hetven lelkes, lángoló aspiráns — és minössze hat üres hely a Főiskolán. Jávor bekerült a hat közé. Csak egy papirost kért, hogy igazolhassa a kislány elött: színészi tehetségét elismerték. Persze marasztalták: — Ne szalasszon el ilyen alkaimat. Aki az Akadémiára bekerül, az előtt nyitva a siker útja! Jávor hazament a szüleihez. A família megtanácskozta a dolgot. Végülis úgy döntöttek: tegye próbára önmagát. Fiatalember. Néhány hónap nem a világ. A tudomány türelmes Az egyetemen esztendő múltán is befogadják. Hát így került a rettegett és imádott tanár úr, Császár Imre keze alá. Az öregúr nem kedvelte a dicséretet. Egyszer mégis kilépett tartózkodásából. Csak ennyit mondott: — Művész leszel! Ez a sorsdöntő kijelentés a „Tenger asszonya” főpróbája után hangzott el. A Műegyetemre és a mérnöki diplomájára soha nem gondolt többé. Elvégezte az Akadémiát, s jött Beöthy László és a Magyar Színház, aztán színháztörténetünk legendás nevei, többek között Sebestyén Mihály. Marosvásárhelyen volt színigazgató. Hozzá szerződött egy évre. S az egy esztendőből kereken 20 év lett. Nem tudott elszakadni Marosvásárhelytől és Aradtól, Kolozsvártól és Temesvártól, Szatmártól és Nagyváradtól... A várostól, ahol még ott élt Ady Endre szelleme, s ahol a színház több volt, mint szórakozás, közügy. Felemelkedés. Kapcsolat a nagyvilággal. Európával. A fiatal színész itt Erdélyben tanulta meg, hogy az igazi színházi embernek nincs műfaja. Játszott operettet és drámát. Aztán színészből rendező, majd színigazgató lett. Ő rendezte Salzburg után a legelső szabadtéri Jedermannt, Modern Hamletet. És persze a klasszikusoknak egész sorát: Shakespearetől Shawig, Madáchtól Ibsenig. Az örökös vándorlás során dokumentumai javarészét szétszórta, elvesztette, de még a megmaradt töredék is beszédesen tanúskodik munkájáról Együtt a magyar kultúráért Szántó Györggyel, az európai hírű magyar íróval. Aztán a szabadtéri előadások egész sora. Olyan időkben, amikor az erdélyi színésztársadalom nehéz időket élt. Nyáron nem volt színház, tehát nem volt kenyér sem. Jávor rendező és színigazgató úr gondoskodott róla, hogy a magyar nublikum színházhoz, a színművészek pedig kenyérhez jussanak Aztán egyre-másra a nar׳ v karakterszerepek. Oszin Dsimov ,Szomorúságának énekese” című darabjában a kis zsidócskát játssza Josket. Ahogy az egykori sajtó írja: „Bőven nyílt volna alkalmat hogy holmi másolatot nyújtson. Nem tette. Egyéni tudósataik, pompás karakterizáló művészetének tárházából szedte Joske alakjának megdöbbentő és érzékletes színeit.” A zsidó legenda remek figurája után mindjárt a Vén gazembert játssza. Ha lehet, még az iméntinél is nagyobb siker. A kolozsvári lap színházi rovatának élén egyetlen név áll csak: Jávor. Aztán az elismerő szavak valóságos koszorúja: ״ Jávor abba a régi, igazi meghatottságba merített bennünket a Mikszáth darab címszerepének megszólaltatásakor, amelyhez nem kell semmi eszköz. Csak szív. A Vén gazember aranyszíve. A nézőnek az az érzése, Jávor saját bensejét adta. Ez nem alakítás, ez valóság. S mivel igaz művészről van szó, valamivel életteljesebb a valóságnál is.” Majd negyedszázad után Jávor visszatér Budapestre. Vidám Színház, Magyar Színház, s végül minden színész álma: a Nemzeti Színház. E szép pályafutás legszebb ajándéka az, hogy 80 esztendős korára sem veszített ifjúi lelkesedéséből, s a pálya iránti senvedélyes szerelemből. Ma is játszik, műsorokat tervez, sőt, az előadás új típusát találja fel. Ma így mondják: One man’s show. A régi nevén nevezi a dolgot: „egyszemélyes színház”, ő maga konferál, idézi, olykor kissé utánozza is hajdani barátait. Saját nagy szerepeit támasztja fel, anekdotázik és néha megrnkatja az embert. Együtt, egy műsorban szólaltatja meg Jehuda Halévit és Katona Józsefet, jiddis költőkét és a magyar nyelv élő, modern mestereit. Ez az örök munkakedv adja derűjének, örök fiatalságának és az emberek iránti szeretetének fűtőanyagát. Nem vénül meg, mert a szíve nem hagyja. Az boldogan dobog most is, ha ketté nyílik a függöny, s a közönség a színház örök csodájára vár. Még sok boldog találkozót a publikummal. Ezt kívánjuk szívből, barátok és publikum errobant. Gál György Sándor Közeledik a tanév vége, esedékes a megújítása. Tanulóbiztosítást minden tanulónak! A biztosítás egész évben érvényes. HORGOLÓKAT ÉS VARRÓGÉPPEL RENDELKEZŐ BEDOLGOZÓKAT FELVESZÜNK. Budapest, VII., Síp u. 3. Személyzeti osztály