Új Élet, 1974 (29. évfolyam, 1-24. szám)

1974-01-01 / 1. szám

Bp. bérmentesítve, Bp. 72. XXIX. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1974. január 1. Tisztújító közgyűlések vidéken Palásti László: Egykori beszélgetés Thomas és Katja Mann-nal György Endre, Ják Sándor, Scheiber Sándor, Szinetár György, Zsadányi Oszkár írása, Frideczky Frigyes verse EGYES SZÁM ÁRA: 3 FORINT A MAGYAR IZRAELITÁK LAPJA Nemcsak szép szavak Úgy gondoljuk, kár volna itt ismételgetni ama akár legfontosabb adatokból, amelyek az Országgyűlés legutóbbi — az elmúlt naptári év tevékenységéről mérleget készítő — ülésén elhangzottak. A lényeg az, hogy nem szép szavakat mondtak, nem ígéreteket hangoztattak, hanem alaposan elemzett adatok alapján beszéltek e fontos fórumon a felszólalók. Azok is, akik egy-egy területért ilyen vagy olyan fokon felelősek és azok is, akik — választóik nevében és megbízásából — gondokat, problémákat vetettek fel. Nagy munka és biztos fejlődés van a különböző — népgazdasági, termelési, kulturális, szociális — adatok mögött. Az ország népének erőfeszítéseit és gyarapodó eredményeit jelzik e számok. Például azt, hogy az új gazdasági mechanizmus — ha voltak és vannak is problémák, amelyekről nyíltan szólnak az Országgyűlésen és minden felelős helyen — beválik. Például azt, hogy akárcsak néhány év előtti helyzethez viszonyítva: több az iskola, több a bölcsőde, több a kórház. És — e ״ területen a számok szintén sokat mondanak, ha a mögöttük lévő érzelmi erőt éppen csak érinthetik is — több a gyerek az országban. A számok minden vonatkozásban nyugodt fejlődésről, a magyar társadalom életének kiegyensúlyozottságáról tanúskodnak. Ám — ahogy — és nemcsak a több születés, a több gyerek vonatkozásában — legrészletesebb adatok sem beszélhetnek azért az emberek szíve és lelke helyett, a tagadhatatlan, új eredményeket jelző adatok mögé nemcsak azokat az erőfeszítéseket kell odaképzelni, amelyeket százezrek, milliók tettek azért, hogy békés és jó legyen az élet az országban, hanem az új erőfeszítések szükségességét is. Hiszen a különböző eredmények megtartása és fejlesztése — egy olyan „gyorsuló világ”-ban, amelyben élnünk és munkálkodnunk adatott — egyszerűen nem lehetséges anélkül, hogy ne találjunk ki új és még újabb módszereket és eljárásokat, hogy ne korrigáljuk állandóan azokat az intézményeket, ame-lyek az életet és a munkát összefogják, szervezik, irányítják. Jeleztük már, hogy az Országgyűlés legutóbbi ülése — hasonlóan az elmúlt időszak társadalmi és gazdasági életétől, s az 1973-as év közéleti megnyilvánulásaitól is — híjján volt a szó olcsó értelemben vett szónokiasságnak, a fellengzős "költészet"-nek. Egy vers ״ ismeretlen költő verse” a címe a szép cikknek, amelyet Benjámin László, a kiváló költő jelentetett meg az irodalmi hetilapban. Egy, a fasizmus által elpusztított — a tulajdonképpen ismeretlennek maradt — költőre, Berényi Istvánra emlékezett ebben az írásban. Egészen pontosan: nem is annyira magára a költőre, hanem egyetlen versére, amely 1941-ben született és amelynek „Oda fekete lovamhoz” a címe. Úgy érezzük, e hasábokon is meg kell állni Benjámin László minden érzelgősséget nélkülözőn is felkavaró cikke előtt. Több okból is. Először is, mert a vers, amelyről szól — és amelyből három szakaszt idéz — valóban ״ a kor reprezentatív versei közül való.” A fasizmus uralma idején — és a fasizmus ellen — írt költemény, ahogyan Benjámin találóan megállapítja, ״ az élet szeretetének, az élők megbecsülésének időtálló parancsa, példa és lecke tisztességről, emberségről, gyöngédségről a háborúban tántorgó, eldurvult-elaljasult világnak ...” ״ Ilyen verseket és ilyen versekről olvasni mindig tanulságos, és még azt is hozzátehetjük, hogy Benjámin László — amikor egy majdnem ismeretlen verset és költőt szinte ״ felfedez” — még külön ״ példát és leckét” ad tisztességből azzal is, hogy bevallja: ő már annak idején is ismerte ezt a verset, amelyet most a véletlen hozott újra elébe, és sokáig nem ismerte fel, hogy milyen igazi, naiv vers. Meg azt is bánja, rokonszenves önkritikával, hogy annak idején nem közeledett jobban az akárcsak egyetlen versével is a költő rangját kiérdemelt Berényihez. Mindez indokolja, hogy mi is megállunk — az események és olvasnivalók forgatagában — Benjámin László cikke mellett. És hogy e cikk — és Berényi verse, sorsa — kapcsán azon is elgondolkodunk, hogy az utóbbi időben hány teljesen eltűntnek, teljesen hagyatéktalannak vélt „ködlovag” bukkant fel az idő tömegsírjából. Testükkel együtt szellemüket, terveiket, lehetőségeiket is gázkamrába küldték, vagy agyonbunkózták!... Ugyanakkor azonban — kiderült, s kiderül ez is — mégsem lehetett szellemüket eltüntetni, nem lehetett műveiket elpusztítani. Hiszen a ,,gyűrött, lompos, ágrólszakadt” (így írja le költőtársa) Berényi István — aki egy részeg, lovát ütő kocsis szájába adta a kor himnuszát, s akinek verse egy nagyon kis példányszámú (s lényegében elkallódott) antológiában jelent meg — most feltámadt. Párbeszéd Berkesi Andrással, az antifasiszta harc fontosságáról A mai magyar irodalom legolvasottabb írójával, Berkesi Andrással ülünk szemközt. Könyveit százezres példányszámban jelentetik meg a kiadók és ha a kritikusok bírálják is, mint ahogy sokszor kíméletlenül támadják, egyet nem lehet tőle elvenni, ma nincs olyan író, aki nagyobb hatással lenne az olvasóra, hiszen regényeit, könyveit, ahogy mondani szokták, színte ״ falják”. Ha az író a cselekmények szövésébe sokszor romantikus és kalandos motívumokat is belevisz, ezzel eléri azt, hogy olyanok is akarva-akaratlanul tudomást szereznek a fasiszta évek bűntetteiről, a fasizmus alávalóságáról, akik egyébként politikai tendenciájú könyvet nem vennének kezükbe. És ha semmi mást nem ért volna el Berkesi András tizenöt éves írói pályafutása alatt, mint ezt, akkor is megérdemli, hogy komolyan foglalkozzunk vele és írásaival, hiszen nem másodrendű kérdés, hogy a felnövekvő ifjúság, ha áttételesen is, megismerje a fasiszta múlt emberellenességét és abból tanuljon. Ezért olvastuk el nagy érdeklődéssel az író most megjelent új, több száz oldalas családregényét, a Siratófalat, amely egy munkáscsalád életén keresztül bemutatja és tegyük hozzá életszagúan mutatja be a magyar munkásmozgalom utolsó ötven esztendejét és közben elénk vetíti a fasiszta éveket, a munkaszolgálat poklát, a gyilkos keretlegények szadizmusát és a felszabadulás utáni évek koncepciós pereinek légkörét is. Berkesi András írói pályafutása eléggé rendhagyó, hisz minden irodalmi előzmény nélkül, 1958-ban az Októberi vihar című, az 1956-os ellenforradalomról írott regényével teljesen ismeretlenül robbant be a magyar irodalomba és első regényével nemcsak az olvasók százezreit hódította meg, de elnyerte a József Attila díjat is. Ezért érdekesnek tartottuk, hogy megkérjük az írót, néhány mondatban mutatkozzon be lapunk olvasóinak, hiszen ennyi nagysikerű regény után az olvasókat az is érdekli, ki az a Bérkesi András, honnan jött, mi volt a múltja. Az író önmagáról ezeket mondotta: — Gyermekkoromat és ifjúságomat Óbudán lumpenproletár környezetben töltöttem. Olyan világban, amelyet igyekeztem a Siratófal című regényemben megrajzolni. Az ott szerzett élmények hatottak reám, hiszen az én családom még a regény főhőseinél, az Iványi családnál is szegényebb volt. Édesanyám a téglagyárban dolgozott, apám nyomdai segédmunkás volt és testvéreim, velem együtt mindanynyian gyári munkások. Környékünkön több zsidó család élt, maguk is ugyanolyan proletárok, mint mi, akikkel nagyon jó barátságban voltunk. A negyvenes években barátaink közül sokat elvittek munkaszolgálatra s mind magam, mind családom tagjai, ahol tudtunk igyekeztünk segíteni. Családom olyan környezetben élt, amely erősen német- és nyilasellenes volt. Ez határozta meg, hogy a fasizmus alatt családom rejtegette a szökött munkaszolgálatosokat és ha keveset is tudott, de mindig segített az üldözötteken. Feleségem, aki szintén munkáscsalád tagja, rendszeresen eljárt a gettóba, vitt orvosságot, élelmiszert sárgacsillagos házakba, így, emlékszem, több ízben vitt eredeti és hamis iratokat egy Váci utcai pensióba, hogy az ott rejtőző zsidókon segítsen. Mivel Óbudán éltünk, láttuk a meneteket, amint az óbudai téglagyárba hajtották, szemtanúi voltunk annak a lelketlen deportálásnak, amely gyalogmenetben Óbudán keresztül a bécsi országúton hajszolta a halálraítélt embereket, asszonyokat, gyermekeket és igy csak fokozódott bennünk a gyűlölet a nyilasok, a németek, a fasiszták ellen. 1942-ben, mint textilmunkás, elvégeztem melléke-■ sen a felsőkereskedelmi iskolát és érettségit tettem. A fasizmus elleni gyűlölet vezetett a felszabadulás után a néphadsereghez, ahol abban az időben a bujkáló fasisztákkal kellett felvenni a küzdelmet. A magyar honvédség tisztje voltam egészen 1950-ig, amikor sokadmagammal együtt a koncepciós vádak alapján letartóztattak. Itt közbeszólunk és arról érdeklődünk, mikor határozta el, hogy irodalommal foglalkozik. — Amikor kiszabadultam és rehabilitáltak — folytatja vallomását — egy budapesti üzembe kerültem, mint párttitkár és ott ért az 1956-os ellenforradalom. Akkor természetesen sutba dobtam minden sértődöttségemet, fegyvert fogtam és harcoltam az ellenforradalmárok ellen. Ekkor született meg bennem az októberi vihar. Ennek megjelenése előtt néhány kisebb írásomat már publikáltam, majd a Filmtudományi Intézet igazgatója lettem és jelenleg írói működésem mellett a Magvető Kiadónál töltök be fontos munkakört. — Ön olyan élethűséggel írt a munkaszolgálatról és a keretlegények kegyetlenségéről e könyvében, hogy így csak az írhat erről a témáról, aki maga is átélte. Az író e kérdésünkre így válaszol: — Magam nem voltam munkaszolgálatos, de számos barátom végigjárta ezt a kálváriát. Az ő elbeszéléseikből ismertem meg a munkaszolgálat poklát. A honvédségnél pedig hivatali működésem alatt több ilyen szadista keretlegénnyel volt alkalmam beszélni és így rajzolódott ki bennem az ő arculatuk. Később pedig a börtönben találkoztam háborús bűnösökkel, fasisztákkal, keretlegényekkel, nyilasokkal. És meg kell mondanom, hogy ott a börtönben láttam azt, hogy amíg a keretlegényeket, a tanulatlan és műveletlen nyilasokat még úgy ahogy át lehetett nevelni, felébreszteni bennük a bűntudatot, ez a fasiszta tiszteknél semmiképp nem sikerült. Ők az egész börtönéletet átmeneti állapotnak tekintették, amit a legjobban az bizonyít, hogy darócban, a cellákban is megtartották a régi rangokat. A tábornok továbbra is tábornok úr maradt, a fasiszta ezredes, vagy százados előtt és mindnyájan arra számítottak, hogy jön egy este forradalom, vagy újabb háború és folytathatják ott, ahol abbahagyták. Hogy jól láttam ezt a folyamatot a börtönben, azt bizonyítja 1956, amikor a kiszabadult fasiszták szabadságukat arra használták fel, hogy tovább kegyetlenkedjenek és éljenek. Ezután arról érdeklődünk, hogy szerinte a magyar irodalom megtett-e mindent a fasizmus elleni harc érdekében. — Szerintem a magyar irodalom alapjában véve antifasiszta, legfeljebb a népi íróknál volt bizonyos antiszemita elhajlás, de időközben ez is lekopott., Természetesen továbbra is kell folytatni a harcot a fasiszta törekvések ellen, mert én úgy látom, hogy a fasizmus ma is veszélyt jelent, nem mint szervezeti fórum, hanem egyszerűen mint életforma. — Chilére, Görögországra gondol? — szólunk közbe. — Arra is, de nemcsak arra, hanem a fiatalok agreszszivitására, amit a világon mindenütt tapasztalni lehet és amit tapasztaltam is utazásaim során. Ez az agresszivitás, ez a minden áron való rombolás ösztöne, szerintem a fasizmus maradványa, vagy újjáéledése. Ismét visszatérünk a Siratófalra, amelyben szerepel egy Fechter nevezetű zsidó alakja, akinek gyermekét Iványiné, a regény munkás hősnője utolsó percben megmenti a deportálástól. Arról érdeklődünk, honnan vette az író ennek a Fechternek a modelljét. — Abban az időben környékünkön sok ilyen Fechter gyerek élt. Láttam az ő tragédiájukat és megmondhatom, ma is, hogy nekem is az volt az egyik vágyam, azt érjem meg, ott lehessek Szálasi akasztásénál. Pedig az én családomból senki sem került Auschwitzba És ma is megértem azokat a koncentrációs táborból véletlenül visszatért embereket, akik nem tudták feledni a velük és családjukkal történt szörnyűségeket, hiszen magam sem tudom, mit tettem volna, ha én is abba a helyzetbe kerülök, hogy valamikor összetalálkoztam volna egy olyan emberrel, aki például az anyámat ölte meg. Természetesen ezzel nem az egyéni bosszú jogosságát akarom elfogadtatni, de azt szeretném kihangsúlyozni, hogy a fasiszta gyilkosoknak nem lehet és nem szabad megbocsátani. Elmondja még az író, hogy az utolsó években feleségével végigjárta a haláltáborokat, volt Auschwitzban, Dachauban, Buchenwaldban és utoljára Mauthausenben. Amit ott látott, az már csak halvány mása volt a valóságnak, hiszen mindenütt idegenforgalmi attrakciókat csináltak a haláltáborokból, ahová turisták eljártak, közben nevetgéltek, ettek, ittak és talán nem is gondoltak arra, hogy ezeken a helyeken százezrek haltak meg Végül arról érdeklődünk Berkesi Andrásnál, hogy mi a véleménye arról az új magyar irodalmi irányzatról, amely a Tűzoltó utca 25 című filmben és Sükösd Mihály Vizsgálati fogság című regényében mutatkozik meg. Az író közbeszól: — Tudom, mire gondol, az úgynevezett ködösítésre, amely a múlt eseményeit igyekszik tompítani, retusálni. Kérem, ez nem magyar specialitás, ez az európai irodalom új irányzata. Nyugaton egymásután jelennek meg olyan könyvek, amelyek egy-egy háborús főbűnösről, tömeggyilkosról szólnak és amelyekben az írók a tömeggyilkosok lelkületét elemzik. Arról írnak, hogy ezek, akik e szörnyűségeket elkövették, tulajdonképpen szerették az embereket, a világnkat, a zenét és e gyilkosok lelkét elemzik, hogy magyarázatot találjanak arra, mi késztette őket tetteik elkövetésére. Nos, néhány évvel ezelőtt egy jugoszláviai írókongresszus vendége voltam, ahol e kérdésről beszélgettünk. A jugoszláv íróknak az volt a véleményük, hogy a fasiszta tömeggyilkosok lelkületét nem kell elemezni, nem kell bontolhatni, a fasiszta tömeggyilkosokat egyszerűen fel kell akasztani. Nem tehetek róla — mondta Berkesi András — hozám a ■iunnszláviai írók véleménye áll közelebb. Ebben egyetértünk! Zsadányi Oszkár JÁKOB HALÁLA írta: dr. Geyer Arthur főrabbi Mózes első könyvének utolsó heti szakaszát olvassuk fel a következő szombaton templomainkban. Elbeszéli ez a befejező szidra Jákob־ ősatyánk életének alkonyát, beszámol utolsó napjairól és bemutatja a haldokló patriarchát, amint áldó igével ajkán költözik el az élők sorából. Mennyi bánatot, szenvedést, gyötrelmet szerzett neki a sors hosszú élete során: az áldatlan testvérharc, amiért ifjan el kellett hagyni a szülői házat, a fáradságos sőt veszélyes pásztorélet, amiért apósa csak hálátlansággal fizetett, legkedvesebb fiának Józsefnek halálhíre, mely majdnem sírba vitte, mind tragikus fejezetet hányatott földi vándorútjának. Mégis amilyen viharos és küzdelmes volt egész pályája, olyan békés és harmonikus a befejezése. Belátja, hogy sokat tévelygett, de a szenvedések csak megerősítették, megnemesítették lelkét és megérti, hogy a sors minden csapásában a gondviselés kegyelme nyilvánult meg, ráeszmél, hogy minden bánatából és gyászából végül mégiscsak üdv és áldás fakadt. Megbékül sorsával, kiengesztelődve néz a múltba és csak a hála szavai Isten kegyelméért és az áldás igéi fiai és unokái számára hagyják el örökre lezáruló ajkát. ״ És közeledtek Jákob halálának napjai.” Hírül viszik Józsefnek, hogy apja megbetegedett, mire elsiet annak ágyához és odaállítja elébe két gyermekét Efráimot és Menassét. Ez az utolsó öröm az ősapa életében. Most egyedül van a pátriárcha legkedvesebb fiával, ki annyi szeretetet és hűséget tanúsított iránta, s külön áldásban kívánja részesíteni. Megáldja Józsefet. És miből áll ez az áldás? Abból, hogy megáldja gyermekeit Mert valóban mi a szülők számára a legszebb áldás, mi számukra az élet legnagyobb jutalma? Az öröm gyermekeik sikere láttán, az elégtétel, hogy fáradozásuk, nevelésük nem maradt eredmény nélkül, a jóleső érzés, ha tapasztalhatják, hogy szülötteiknek sikerül szorgalmuk, komolyságuk folytán a társadalom értékes és megbecsült tagjaivá válni. Amit a szülők gyermekeikért művelnek, az a legnemesebb, legodaadóbb, egyúttal a legönzetlenebb szeretet, mert önmaguknak semmit sem kívánnak általa szerezni. Minden fáradozásért, áldozatért és lemondásért, melyet gyermekeikért vállaltak, nem óhajtanak más jutalmat, mint azok üdvét és jólétét. Ami küzdelmet, gondot, aggodalmat miattuk az élet nekik okozott, elfeledik, ha idős korukban megérhetik, hogy gyermekeik boldogságában gyönyörködhetnek. Jákob boldogsága az volt, hogy fiában áldotta meg a Gondviselés. Milyen örömmel tekint Józsefre, kit oly sokáig gyászolt és akit íme annyi év után megtalált. Nem csalódott reményeiben és várakozásában, már korán, gyermekéveiben felismerte becsületes gondolkodását, magasra törő szellemét. Nem annyira a királyi dísz, a tisztelő hódolat, mellyel övezik, teszik őt boldoggá, hanem lényének nemessége, jellemének szilárdsága és főleg hithűsége, melyet az élet annyi kisértésében megőrzött. Igen, ez az ő gyermeke, az ő szelleme, a nagy ősök méltó utóda, akin megvalósult az Írás igéje: „Légy áldássá”, mert hiszen valóban áldásává lett egy hatalmas birodalom lakosságának. Oh, bárcsak ez az áldás folytatódnék József fiaiban is, ez a pátriárcha minden Vágya, mely két unokájának láttára szívében ébred. Miképpen áldja meg Jákob fiát, Józsefet? Azt mondja neki: ״ Isten kinek hitében őseim haladtak, Isten, ki pásztorom volt attól fogva, hogy élek, egészen a mai napig, az angyal, aki megmentett engem minden bajtól, ő áldja meg ezeket az ifjakat és nevezzék őt rólam és apáim nevéről.” Valóban milyen magasztos áldás ez apának és fiúnak egyaránt. Mi lehet megnyugtatóbb József részére mint az a szent ígéret, hogy az apák nevét, hivatását örökölni fogják gyermekei, az ősök szellemében fognak élni, az ő hitükhöz maradnak hívek. Mint most Jákob számára, egykor az ő számára is elérkezik az óra, mikor meg kell térnie atyáihoz. Milyen könnyű lesz számára az elköltözés az életből, ha tudja, hogy tovább él gyermekeiben és ők is áldássá válnak a későbbi nemzedékek részére. József után Jákob megáldja unokáit is. Hogy hangzik ez az áldás, melyet felettük mond. Vajon hivatkozik apjuk nagy méltóságára, ,az uralkodó rendkívüli kegyére? Nem, erről említést sem tesz, ebben ő nem lát biztosítékot életük boldogságára, eszményei iránti hűségre. Hosszabb élettel ajándékozta meg a Gondviselés, semhogy ne érezte volna át a szerencse álhatatlanságát, a sors változékonyságát. Jákob áldása unokái felett így hangzik: „ A ti nevetekkel fogják megáldani a jövőben a zsidó szülők gyermekeiket a következőképpen. Tegyen Isten olyanná, olyan boldoggá, ׳ mint Efráimot és Menassét.” És valóban évezredek óta mind a mai napig minden jámbor zsidó apa szombat előestéjén ráhelyezi kezét fia fejére és megáldja.