Új Élet, 1982 (37. évfolyam, 1-24. szám)

1982-01-01 / 1. szám

Konferencia és kiállítás a magyarországi századfordulóról Velencében Írta: Scheiber Sándor A magyar Művelődésügyi Minisztérium, a velencei Művelődési Tanács és a Római Magyar Akadémia rendezésében december 8-án konferencia volt Velencében a magyarországi századforduló szellemi életéről. Szervezői olasz részről: Paolo Peruzza profeszszor, Francesco Dalio és Luigi Nono zeneszerző, Schönberg veje; magyar részről Merényi Ferenc profeszor, a Római Magyar Akadémia igazgatója. Színhelye a Museo Correr Napoleon-terme volt. Rátkai Ferenc miniszterhelyettes megnyitója után Massimo Cacciari egyetemi tanár Lukács Györgyről beszélt, Sziklai László, a Lukács-archívum igazgatója, a századforduló szellemi áramlatairól. Merényi Ferenc a kor építészetét vázolta. E sorok írójának előadása ezt a címet viselte: „A századforduló magyar-zsidó szellemi élete, kitekintéssel Bartókra.” Szólt a vidéki központokról, ahol „egyszemélyes akadémiák” működtek és Budapestről, ahol szervezett centruma létesült a zsidó tudományos és irodalmi életnek. Tárgyalta Bécs hatását a zsidóságra, hiszen Budapest akkor Bécsnek távoli elővárosa volt. Bartókra térve sorra vette zsidó tanítóit, a zsidó szalonokat (Gruber, Arányi, Kohner, Hatvany-Deutsch, Lukács és Alexander), amelyekben gyakran megfordult és ahonnan inspirációt kaphatott; zsidó írókat, akiktől tárgyat merített; szószólóit és megszólaltatóit. Bartók nyilatkozatát ismertette utoljára a zsidó zenéről. Ezzel végezte: „Az én igazi vezér eszmém — mondotta Bartók — a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére.” Ezért vált hontalanná. Ezért lett ma hazája széles e világ. A konferencia alkalmából testes kötet jelent meg (Budapest 1890—1919. L’anima e le forme. Milano, Electa, 1981.), amely közli ennek az előadásnak teljes szövegét (La cultura ebraica ungherese e Béla Bartók), illusztrációk kíséretében. A kötetben további tizenhat dolgozat található. Egyszínű és színes képek hozzák közel az olvasókhoz a tanulmányok mondanivalóit. Ezután megnyílt a kiállítás, amely két emeletet foglal el. Anyagát túlnyomórészt a Nemzeti Galéria szolgáltatta, kisebb részben magyar könyvtárak és múzeumok. A válogatás és rendezés Éri Gyöngyi, a Nemzeti Galéria mb. főigazgatója és munkatársai — elsősorban Jobbágyi Zsuzsa — szakértelmét és fáradságos munkáját dicséri. Többnyire íratárak mélyéről szólították elő és támasztották fel a századra dúló és századelő művészeit, hogy valljanak a korról, amely újít és forradalmit akart. Felvonulnak a kor írói, tudósai, festői grafikusai, szobrászai, iparművészei, építészei, zenészei és fényképészei. Az egyik tárlóban Jartin Buber levelei láthatók Lukács Györgyhöz. Egy másikban a Kozma Lajos készítette ex librisek. Tulajdonosaik között vannak dr. Gerő Géza Makóról és dr. Goitein Gábor Kaposvárról. A kiállítást audiovizuális vetítés egészíti ki a korszak építészetéről. Lajta Béla alkotásaiból látható a volt Szeretetház, a Kerepesi úti zsidó temető szertartási épülete és néhány síremléke. A kiállítást Rómában és Bolognában is be fogják mutatni. Még egy kiállításról szólnék. A milánói Bibliotheca Ambrosianaban illusztrált olaszországi Retubbákat (Házassági szerződéseket) állítottak ki. Rendkívül gazdag anyag. Az egyik darabnak tanúja Leo Modena, az olaszzsidó renaissance neves írója. Az illusztrációk nagyon változatosak. Biblikus ábrák és a zsidó életből vett jelenetek a témái. Hadd jegyezzük meg, hogy a Magyar Zsidó Múzeumban és a New York-i Jewish Theological Seminaryban is találhatók ilyenek szép számmal. A jövő év második felében katalógus jelenik meg — Pier Francesco Fumagalli és Luisa Mortara Ottolenghi szerkesztésében — a kiállításról, hogy a tudományos kutatás Olaszország határain túl is értesüljön az ottani Ketubbák művészetéről. Mezei András: És eljön... A költő immár két évtizede tartozik mai költészetünk élvonalához. Első verseskötete Torlódó idő címmel 1961-ben jelent meg, ezt követte két újabb válogatása, majd A csodatevő című kisregénye, amely, ha sorai prózában íródtak is, a legtisztább líra, egy kisfiú álmodozása a pokoli világban. Azóta számos könyve bizonyítja: Mezei András valóban olyan költő, akinek minden megnyilvánulása a magyar irodalmat gazdagítja. És eljön ... címmel most megjelent újabb verseit tartalmazó kötete újabb lépcső pályáján és ez a lépcső mindig felfelé vezet. Költészetére jellemző a formák tiszteletben tartása, a tömör kifejezés, hite a béke megvalósulásában, a szocializmus igazságosságában, ragaszkodása ősei világához. Ahhoz, hogy Mezei András ars poétikáját az olvasó megértse, talán nem felesleges, ha a kötet fülszövegét is elolvassa. Ebben a költő dióhéjban életrajzát ismerteti és ha valaki eddig nem ismerte volna sokrétű munkásságát, élete számos olyan epizódját, amelyért nem a költő, hanem a kor felelős, e sorokból látja, olyan költő vetette papírra, aki megjárta a szenvedés országútját. Erről csak két sorban emlékezik meg: „Hányszor kellett halottaimmal manipulálnom 1944 után, amikor azt vettük észre a mamával, hogy az egész családból ketten maradtunk életben.” Azóta a mama is csak fájó emlékké változott. Talán ez magyarázza meg a költő Antigenézis című költeményét, s ez tükröződik vissza Egzitus című költeményében is. Kötetének egyik legszebb, humanista versét tiszteletadásként közöljük. (Szépirodalmi) Zs. O. Mezei András: Anyám Mintha a tér görbületében anyám még fölém hajolna, súlyának édes tömege sajog idegbe, húsba, csontba, mintha felettem ő maga, testesülő sűrű sötét: énistenem-jóistenem, ilyen alacsony lett az ég! Ilyen magas a rémület között, — hogy láttam, s látom őt — A rémület palánkjai, a létentúli háztetők rétegein a rétegek. Nincs jelentés, csupán a kép, ahogy a levált fogalmak, ahogy a kezdet és a vég, a nem-tudat, nem észlelés felé a létből kibontva föltarthatatlan mint a fény, árnyékáról levált vitorla! Egy jiddise Mám... Mintha Róla szólna a világhírű „Jiddise Mame” című zsidó dal. Hatvannyolc évet élt. Hódmezővásárhelyi otthonából nyolc évvel ezelőtt költözött Székesfehérvárra, hogy közelebb legyen gyermekeihez és unokáihoz. Mélyen vallásos, istenfélő asszony volt, akit őszinte tisztelettel és szeretettel vettek körül mindazok, akik abban a kegyben részesültek, hogy ismerhették őt. Házának ajtaja mindig zárva volt mindenki előtt, aki bármikor arra vetődött, aki ragaszkodott a rituális étkezés törvényeihez, vagy csak egyszerűen közelről akarta látni ezt az aszszonyt, aki egy olyan generációnak volt egyik utolsó követe, amelyet ma már csak az irodalomból ismerünk. Ahogy gyermekeiről, férjéről, unokáiról, de még ismerőseiről is beszélt, az maga volt a megtestesült jóság, a jóhiszeműség, a legtisztább lelki ártatlanság. Székesfehérváron családja és tisztelői részvététől kísérve, december 21-én vettek búcsút Hátsek Józsefnétől. Kálmán Tamás főkántor gyászéneke után Kardos Péter főrabbi méltatta, az elhunyt életútját s búcsúztatta férjétől, gyermekeitől, unokáitól, rokonaitól és tisztelőitől. TELEVÍZIÓ HŰTŐGÉP JAVÍTÁS Hibabejelentés: 313-313 vasárnap és ünnepnap ügyelet 9—13-ig SZÖVETKEZETI IPAR JAVÍTÓSZOLGÁLATA Beszélgetés dr. Salgó Lászlóval A VII. kerületi Tanács és a Hazafias Népfront VII. kerületi Bizottsága kiadásában megjelenő Erzsébetváros című folyóirat decemberi számában interjút közöl dr. Salgó László főrabbival, a Budapesti Rabbiság elnökével, országgyűlési képviselővel „Vallomás a képviseletről” címmel. Dr. Salgó László beszélt munkássága eredményeiről és hitvallásáról, amely meghatározza tevékenységét: emberséggel, együttérzéssel és segítőkészséggel foglalkozni minden emberi problémával. A színes és érdekes interjút Hajdú György készítette. Szerezzen örömet külföldi rokonainak! Fizessen elő az ÚJ ÉLETRE/ Magyar egyházi gyűjtemények kincsei Az Új Élet olvasói közül még bizonyára sokan emlékeznek arra a reprezentatív kiállításra, amelyet az Iparművészeti Múzeumban az egyházak kincseiből rendezett Dávid, Katalin." Az ott kiállított tárgyak legjelentősebb darabjaiból rendkívül szép kötetet jelentetett meg most a Corvina Kiadó. A fényképanyag elé kettős bevezetőt írt Dávid Katalin. A tudós Szerkesztő ebben a bevezetőben két kérdést tisztáz. Először az egyházi gyűjtemény és művészet fogalmáról szól, majd méltatja a magyarországi egyházak kincseinek a hazai művészettörténetben elfoglalt hatását és jelentőségét. Fejtegetését azzal kezdi, hogy gyűjteménynek hívjuk a műalkotások együtt őrzött csoportját, ahol a tárgyak elvesztik eredeti rendeltetésüket és múzeumi anyaggá válnak. Az egyházak gyűjteményeinek műalkotásai között azonban ott vannak a különböző felekezetek templomaiban használatos felszerelések, díszítő elemek is, amik tehát nem múzeumi tárgyak, hanem az istentiszteletet szolgáló alkotások. A kettőt a kötet együttveszi számba. Az egyházak kincseinek óriási szerepe van a hazai művelődéstörténetre. A szerző sorra veszi a különböző egyházak művészetformáló hatását és eközben a zsidóságról így ír: „A szétszórt zsidó közösségek fennmaradásának egyik feltétele a hagyományokhoz való ragaszkodásuk volt. Ez mutatkozik meg liturgikus művészetükben, a szertartások eszközeinek megőrzésében. A magyar zsidóság emlékei azonban azt is bizonyítják, hogy a több évezredes tradíciók őrzése mellett a helyi stílusok hatására gazdagítani tudták művészetüket. Az egyik tóraszekrényfüggönyön megjelenik az ún. úrihímzés, s emellett ötvösségük néhány korai emléke ugyancsak a magyar mű- , helyek késő reneszánsz, kora-barokk stílusának sajátosságait mutatja. Sőt, vannak olyan korszakok, így elsősorban a XIX. század, amikor jelentős magyar műhelyek megélhetését, felvirágoztatását részben a zsidó egyház megrendelései biztosították. A magyar művelődéstörténet szempontjából ez azért fontos, mert a nemzeti művészet programját abban az időben olyan intenzíven meghirdető kulturális életnek komoly támogatást adtak ezek a megrendelések. Ez a folyamat azonban nem jelentette az ősi liturgikus eszközök megváltoztatását, csupán stílusuk igazodott a hazai gyakorlathoz. A hagyományt, amely a tiszteletadás és hála eszközeit még a nagy jeruzsálemi templom liturgikus berendezéséből alakította ki, megőrizték. A jeruzsálemi templom tárgyait soha nem volt szabad utánozni, csak átalakítva használhatták őket. Így lett a jeruzsálemi Szentek Szentjét elzáró függönyből tóraszekrényfüggöny, a főpap ruháját díszítő gránátalmából a csodálatos ötvösművészeti remekmű, a tóradíszként szolgáló rimon, amelynek jelentése gránátalma, így lett az ősi hétágú menórából a nyolcágú lámpás stb. A tárgyak megőrizték ősi jelentésüket akkor is, ha magyar műhely, hazai mester alakította művészetté őket.” A kötet fényképanyaga a magyarországi egyházak, a római katolikus, a református, a zsidó, az evangélikus és a görögkeleti egyházak jelentős kincseit mutatja be. Ebben a fényképanyagban múzeumunk néhány szép darabja látható. A kötet kegyszereink közül elsőnek a legszebb rimonpárunkat mutatja be. Ez Padovában készült 1701-ben. Dúsan díszített és emeletekből felépített tóradísz erkélyein a jeruzsálemi Szentély felszerelési tárgyai és a Szentély főpapi öltözetének részei láthatók. A rimonpár valaha a Nagykanizsai Hitközség tóráját ékítette. Ugyancsak Nagykanizsán használták a kisméretű, aranyozott, ékkövekkel díszített tórakoronát, amely a XVIII. század derekán készült. A következő bemutatott darab ugyancsak tórakorona, de ennek egy nagyon speciális formája: a korona abroncsából két rimon emelkedik ki. Ez a tórakorona valaha az óbudaiak tulajdona volt, 1774 és 1781 között készült, magyar művész, Schweiger János Mihály alkotása. Látható továbbá a kötetben egy másik magyar művész, Prandtner József szépvonalú levita korsója, amely 1797-ben készült és ugyancsak az Óbudai Hitközség tulajdona volt. Templomi művészetünkben nagyon gyakran fordul elő, az a bemutatott rimonpár, amely Bécsben 1860-ban készült. De a legszebbek szédertáljaink fényképei. Elsőként egy nagyméretű fajansz szédertál színes képe. Ez olasz munka, 1652-ben készült. Héber felirata a Hallér egy zsoltárának szövege. Bemutatja a kötet egy Herenden, a múlt század közepetájt készült kézzel festett szédertálat is, ahol a kék-arany pikkelyes alapból élénken válik ki a tál peremén a széder szertartás „Rend”-je, középen pedig egy széderező család ábrázolása. Ez a tál unikum, egyetlen darab készült belőle, párdarabja nincs. Végül egy másik herendi szédertál kézzel festett középső képe látható: a rózsaszín alapból kiemelkedően ugyancsak egy széderező család ábrázolása: a házigazda éppen az előírásos kézmosási szertartást végzi. Ez a tál is a múlt század közepén készült és ugyancsak unikum. A magyarországi egyházak kincsei valóban kincsek. Hálásak vagyunk Dávid Katalinnak a nagyszerű válogatásért. Hálásak vagyunk azért, hogy múzeumunk jelentős darabjait a kötet anyagába sorolta. És büszkék vagyunk, hogy múzeumunk tárgyai méltók a nálunk sokkal gazdagabb egyházak kincseihez. Benoschofsky Ilona Dávid Katalin: Magyar egyházi gyűjtemények kincsei. Corvina Kiadó, Budapest, 1981.