Új Élet, 1984 (39. évfolyam, 1-24. szám)

1984-01-15 / 2. szám

Olvasónk írja Harminckilenc éves lenne... Nem szoktam írni, csak valamikor a diákéveim alatt az önképzőkörben próbálkoztam. Amikor megjöttem a borzalmas „kirándulásunkról” — akkor nem voltam olyan állapotban, hogy képes lettem volna megírni. Később úgy éreztem, akiknek tudniuk, hallaniuk kellene, azoknál süket fülekre találnék, s így magamba fojtva, nappal és éjjel, álmaimban milliószor átélve a borzalmakat, éltem és tettem amit tenni kellett, amit az élet megkövetelt. 1944 telén észleltem, hogy gyermeket várok. Férjem — aki talán még nálam is jobban rajongott a gyermekekért — boldogan hallotta az újságot. S ettől kezdve a gyermekvárás jegyében telt az életem. Talán szándékosan csukott szemmel és füllel jártam és nem akartam tudomásul venni, hogy mi folyik a világban és körülöttem. Később, de már nagyon későn rájöttem, ha kicsit józanabbul szemlélem a dolgokat, eseményeket, egy soha be nem gyógyuló sebbel kevesebb sajogna szívemben. Bejöttek a németek. Férjemet közben behívták munkaszolgálatra, szerencsére országon belül, s így néha haza tudott látogatni, még láthatta a drága kis Andriskánkat! Egyedül voltam, amikor be kellett mennem a gettóba. Itt már csak hetek választottak el a drága gyermek megérkezésétől. Úgy készültem rá, mintha mi sem történt volna, azt hiszem környezetemben azt hitték rólam, hogy eszemet vesztettem, mert csak a pólyák, babaingecskék és tartozókat érdekeltek. S elérkezett a várva várt nap! Megérkezett Andriska. Gyönyörű, érett kisfiúcska. Örömöm, boldogságom leírhatatlan volt. Sajnos nem tartott soká. Alig néhány napos volt a pici, jött a parancs! Csomagolni! Percek alatt Andriskámnak dolgait egy ruháskosárba tettem, s arra fektettem rá a picit. Szívettépő, szomorú menet volt az állomás melletti gyűjtőig. Amint elhelyezkedtünk a lóistállóban, öröm ért. A dombóvári transzportból hozzánk csatlakozhattak nővéreim. Ez elmondhatatlan érzés volt mindhármunk számára. Úgy éreztük, akármi jön is, együtt vagyunk és mindent könnyebben viselünk el. Hamarosan jött a soha nem felejthető éjszaka, amikor 80—90 embert zsúfoltak egy marhavagonba, ahol az élet legszükségesebb feltételei nélkül voltunk. Csodálatos, a drága kicsi fiam csak aludt és szopott. Nővéreim abban a tikkasztó hőségben, egy csepp vizet sem mertek fogyasztani egész úton, hogy az a kevés, amit kaptunk, nekem jusson, s ennek köszönhetem, hogy Andriskám, míg velem lehetett, nem éhezett! A vonat robogott, futott, rohant, mindig jobban és jobban. Az út gyötrelmes volt és félelmetes. Rettenetes volt a naivságunk. Még mindig abban reménykedtünk, hogy országon belül maradunk, s itt dolgozunk majd. Hamarosan látnunk kellett, hogy minden csak félrevezetés volt! Kassára értünk, ahol a csendőröket átváltották a német katonák. Nyíltak az ajtók. SS-katonák rontottak be ordítással. Távoli vagonokból püfölés, segítségért kiáltozás hallatszott. A vonat tovább indult, őrült gyorsasággal. Lengyelországba érkeztünk. Sötét éjszaka. Nyitották az ajtókat. Gyorsan leszállni! Semmit nem vihettünk magunkkal. Andriskámat a karomba vettem és indultam. Ekkor egy csíkosruhás férfi kikapta a kezemből a picit és a mellettem álló rokon néninek adta. Pillanatok alatt történt, még észbe sem kaptam, s már nem is láttam őket! Soha többé! Később tudtam meg, hogy jót akart, engem mentett. De amit én átéltem gyermekem elvesztésével, azt ne érezze senki. Belém mart a fájdalom, de még sírni sem tudtam a döbbenettől! Aztán egy tompaság ült ránk, szó nélkül tűrtük, ahogy terelnek bennünket az élet-halál ura elé, persze még nem tudtuk, ki az az elegáns, fess katona. Menaele ״ dr. úr”, aki kesztyűs kezével intett jobbra és balra életet, vagy azonnali halált szánva az eléje kerülteknek. Az elválasztott hozzátartozók sírtak, jajgattak és volt, aki futott, próbált családjával maradni, de annak jaj volt! Jött az ostorcsapás! Innen hajtottak bennünket ötös sorokban, s hosszú gyaloglás után a fürdőbe értünk, ahol durván lökdöstek bennünket, s ordítoztak velünk. Meztelenre vetkőzve riadtan, szégyenkezve álltunk a röhögő katonák előtt. Hajunkat nullás géppel lenyírták. Ezután irány a láger! Az egyik blokk előtt láttunk egy csoport piszkos, csúnya, rongyos, tüske hajjal álló nőt, azt hittük, cigányok. Kérdésünkre elmondták, hogy hat hete jöttek, váradi zsidók. Szomorú tapasztalataikat igyekeztek átadni. ״ Mindent megenni! Beteget nem szabad jelenteni!" Csak lassanlassan ébredtünk rá, mit és miért mondtak! Az V/b lágerba kerültünk. Bezsúfoltak bennünket a blokkokba. Egymás hegyén-hátán feküdtünk, ami nagyon sok vitát, veszekedést váltott ki. Hoszszú, vég nélküli éjszakák! Gyötrő fájdalmak következtek. Első éjszaka belázasodtam, tejlázam volt. Begyulladt, begyűlt, amit drága kis Andriskámnak nem adhattam oda. Nagyon rossz állapotba kerültem. Szegény nővérem ruhájából letépett és a fertőzött árok vizébe mártott rongygyal igyekezett lázamat csillapítani. Életben maradtam! Egyik nap szóltak, hogy foglalkozásunkat diktáljuk be, mert aszerint osztanak be munkára. S milyen naivan, újra hittünk! Boldogan rohantam, hogy tanítónő vagyok, gyerekek mellé szeretnék kerülni, remélve, hogy így majd rátalálok drága kisfiamra. A biokova ezt hallva, úgy nézett rám, mint egy nem normálisra. Hát ti nem tudjátok, hol vagytok? Ordítva kérdezte. Nem tudtuk még akkor sem! Hisz azt nem is lehetett felfogni! Most, ennyi év távlatéból is azon tűnődöm, hogy lehetett azt végigélni ? Jaumkipár napján kiürítették a B-tágert és mindenkinek mennie kellett. Akárhová kerülünk, csak jobb lehet, mint Auschwitz! Még nem tudtuk, mi vár ránk! Stadhofba értünk. Tíz nap után sorozás volt. Idősebb nővéremet elválasztották tőlünk. Az utolsó kép róla, ahogy próbált utánunk jönni és gumibottal verték vissza! Hogy mit éreztünk fiatalabb nővéremmel, míg élek nem felejtem el! Napokig sem enni, sem aludni nem tudtunk. Új helyünkön lengyelekkel, litvánokkal kerültünk egy blokkba, illetve istállóba. Itt repülőteret építettek, és ehhez mi hordtuk az 50 kg-os cementzsákokat. Egyik nap hirtelen célappelra kellett sorakoznunk. A mérhetetlen tömeg a sötétségben egymás hegyén-hátán igyekezett feljutni. Rengetegen elestek, s a tömeg agyontiporta őket. Nővéremmel mi is elestünk, s egymást kérdeztük, hogy „élsz még”? S csodálatos módon egymást segítve, kezünket még akkor sem engedtük el, s így valahogy föltápászkodtunk! S kijutottunk! Az SS-nő mondta, hogy 50 km-t kell gyalogolni, aki úgy érzi, hogy nem bírja, el ne induljon, mert aki megáll, vagy leül az úton, lelövik. Én már nagyon gyöngének éreztem magam, s nem vállalkoztam az útra. Nővérem meg nélkülem nem ment el, így mindketten az úgynevezett „ha- lái revir”-be kerültünk, a kétszáz társunkkal együtt. A barakkot lezárták, beszögelték. A transzport pedig elindult. Négy napig voltunk itt bezárva, éllen, szomjan, s akkor észrevettük, hogy sehol egy őr, sehol egy német! Valaki kitörte az egyik ablakot és kimászott. Mi is megpróbáltuk. A bentmaradtak közül már sokan meghaltak, s majdnem mind olyan gyenge, hogy nem vállalkozhatott a szökésre. — Kint ahogy szétnéztünk, több barakkot láttunk, ennivalót kerestünk. Közelünkben volt az olasz és francia hadifoglyok tábora, akik mikor megláttak bennünket, segítségünkre siettek. Egy üres barakkba vittek tízünket és azonnal egy kondér meleg ételt hoztak, és befűtöttek, mert még a lelkünk is fázott. Pár napig elláttak bennünket, de ez a csoda nem tartott sokáig, mert a németek visszajöttek. Első útjuk a lezárt barakkhoz vezetett, akiket még élve találtak felsorakoztatták az udvaron és lelőtték őket. A hadifoglyokkal temettették el, akik rémülten mesélték el szörnyű élményüket. — Nagy gondjuk volt, mi lesz velünk? A francia hadifoglyok közül néhányan, éjjel halottas kocsival szállítottak el bennünket, a városon kívül levő, használaton kívüli, ajtó, ablak nélküli barakkba, mintha a szabad ég alatt lettünk volna. Másnap ruhát hoztak (munkába menet organizáltak), hogy megszabaduljunk a zsidójelzésű ruháktól. Egy olyan lágerbe vittek innen, ahol különböző nemzetiségűek voltak. Nem tudták rólunk, hogy kik vagyunk, s így maradhattunk. Jótevőink továbbra is hoztak ennivalót és gyógyszert. Elmondhatatlanul vágyódtunk haza, de félelemérzet is volt bennünk. Kit találunk otthon? Szeptember végén érkeztünk meg. Boldog voltam, mert férjemet megtaláltam. Találkozásunk örömteli és fájdalmas volt, mindketten zokogtunk. Nem beszéltünk róla, de mindketten tudtuk, hogy Andriskánkat siratjuk. Mérhetetlen fájdalom volt, amikor megtudtam, hogy négy testvérem és sok-sok rokon is odaveszett. Most lenne drága fiúnk harminckilenc éves! Amíg élünk, őt siratjuk, és a drága, imádott testvéreket! W. F. Külföldi hírek Rabbi legyilkolásáért két letartóztatás. Reggeli imája közben megölték Nathan Friedler brooklyni rabbit 1974-ben. Most jelentkezett egy személy, bejelentést téve, hogy tud a gyilkosság körülményeiről. A Dél-afrikai Köztársaságban minden harmadik zsidó házasság válással végződik. A Zsinagógák Föderációja terveket dolgoz ki rabbik és családgondozók részére, a családbomlasztó okok megszüntetésére. Az Amerikai Joint Kortárs Zsidóság Kutató Intézete közzétette jelentését: a zsidóság a diaszpórában a feltételezett mai 14 millióról 2000-re 9,6 millióra fog csökkenni, ezen belül a 75 éven felüliek aránya nőni fog. Lionel de Rothschildra emlékeztek Londonban díszebéden, aki 125 évvel ezelőtt foglalta el helyét, mint az ország első zsidó képviselője, az angol Alsóházban. Addig ezt nem foglalhatta el egy hagyományos „keresztényi eskü” miatt. Ezt az akadályt hosszú csatározások után kiküszöbölték. W. Rauff volt ezredes, a mozgó gázkamrák (teherautók) felfedezője szabadon él Chilében. Egy angol képviselő sürgeti a kormányt, gyakoroljon nyomást kiadatására. Több mint 200 000 embert irtottak ki módszerével. Kubista mesterműveket mutat be a Tate Gallery: Braque, Picasso, Léger művei mellett Lipchitz erőteljes faragott figuráját, amit nemrég szerzett meg a múzeum. Ugyanott bemutatták Harold Cohen absztrakt művész komputerét, ami rajzoló gépeket irányít, a művész irányítása alapján. A Kanada által kiadott egykori SS, Helmut Rauca Frankfurtban áll bíróság előtt, atrocitások elkövetése miatt, 58 tanút hívtak meg perére, legtöbbjük Izraelből érkezett. Érmeket (egy arany, két ezüst) bocsátott ki a Bank of Israel, korlátozott számban. Szentföldi tájakat ábrázolnak, a Qumran-i ásatásokat és Heródes király palotájának helyét a judeai sivatag szélén. A felírás héber és angol nyelvű. 1 4. VAJDA SÁNDOR: Soproni Zsinagóga ״ Gótikus zsinagóga. Épült 1300- ban.” Felirat az épület külső falán. Sásdi Sándornak baráti hűséggel I. A kúthoz támaszkodom, mélyén, a zöldhínáros vízben kopott rézpénzek ódon színei villannak, az elhagyatott udvaron ténfergek, itt volt egymáshoz tapadt házaival a gettó, fölöttem az ég. A zsidó csillagokat keresem, ti zsidó csillagok, hová lettetek, kapuk, ajtók, boltíves szobák, menórák, gyertyatartók, mezüzek az ajtófélfán, gyönyörű, szomorú, elfelejtett világom! Itt, ezen a megszentelt helyen kelet felé fordulva nem imádkoznak többé, néhány látogató árnyékként imbolyog és eltűnik. Hová lettetek, ti rembrandti rabbi arcok, a Szentírás névtelen hercegei, Bábel csodát tevő sziluettjei, fejeteket tálisz borította, ti látományok világaiban vándorlók, ti vitatkozók, perlekedők, ti látók! Rég eltűnve, regévé nőttetek. Hová lettek a gyönyörű, nagy zsidó szemek, ti felragyogó, mélabús csillagfényűek. És hol vagytok ünnepnapok, ti arany koronák, a feltárt frigyszekrényben a tóratekercsek, az ezüstvértű bársonytakarókkal, a szentnél szentebb Jóm Kippurok, tűzzel és remegéssel a szívben, az ítélő a legmagasabb égben. II. Áron fülkéje előtt állok, leborulok a földre, (egyedül vagyok) a kezeket, az Albrecht Dürer-i kezeket keresem, a régi porrá lett arcokat, a kürt szavát, az égő gyertyákat. Hívom őket. Ártatlan báránykáit az Örökkévalónak, a tiszták, a védtelenek, a fegyvertelenek, az áldozatok. •־ • ־׳ III. Feljegyeztetett könyvtári könyvekben, az embertelenség végtelen fejezeteiben: Auschwitz, Treblinka, Mauthausen előtt dúvadak, pribékek, latrok, késesek a zsidónegyed házait felgyújtották, szeráf arcú gyermekeket égő fahasábok közé taszítottak, a gyermekcsoport egymást átölelve a tűzből száll az égbe, a messze, elérhetetlennek tűnő égbe. És a latrok, késesek, pribékek csak öltek, égettek, szeráf arcú gyermekeket égő fahasábok közé taszítottak, és lemészárolták az Űr ártatlan báránykáit.