Új Élet, 1986 (41. évfolyam, 1-24. szám)

1986-10-15 / 20. szám

1986. október 15. Joszif Burg szovjet jiddis író neve nem ismeretlen az Új Élet olvasói előtt: több novelláját közölték már lapunk hasábjain. Ezúttal egyik újabb elbeszélését olvashatják az alábbiakban. A fordító Bihari József, az egri tanárképző főiskola nyugalmazott professzora, a jiddis nyelv és Irodalom világszerte ismert kutatója. E témakörben folytatott kutatásaiért a Magyar Tudományos Akadémia a „nyelvtudományok doktora” címmel tűntek le ki. Miféle zaj ez? Egy moldáviai fiatal egyetemi hallgató ■kérdezte ezt tőlem, aki idejött a hegyek közé nyári szünidejének az eltöltése végett, ő eddig még sohasem hallott ilyen zajt. Mintha csak galambok sóhajai árasztották volna el a csillagos éjszaka szunnyadó, csendes levegőjét. Halk hangjuk szomorúan elnyújtva csendült fel és egybefolyt valami furcsa éjszakai rajongással. Amikor észrevette, hogy rám mindez borzasztóhatással volt, így szóltam hozzá: — Ne csodálkozzék, fiatal barátom! Régebben, talán húsz éves lehettem, mint most ön, az effajta bagolyzajt észre sem vettem. Most azonban panaszként hat rám, mintha el akarna valakit Siratni, és úgy száll a levegőben, mint valami régi, súlyos gyász kísérőzenéje. — Miért? Mert maga az élet is emlékezik. Hiszen éppen most hallotta tőlem Azriel, az erdőcsősz történetét, ő pontosan itt ült, ahol mi most ülünk, ebben a szép virágos kertben. Azriel idejében ennek a kertnek még csak nyoma sem volt. A városi emberek nem ide jártak nyaralni... De térjünk vissza Arzielhez, aki egész életén át nehéz munkával kereste meg mindennapi kenyerét. Fürgén és félelem nélkül tutajozott a viharos folyamokon, úgy evezett, hogy senki nem volt hozzá hasonlítható. Vagyonokat vitt át a vizen és öregségére mégis egyedül maradt szegényen, mint a templom egere. Állását hivatásnak érezte. Persze igaz, Azrielt vonzotta a partok csendje is, ami sajátosan más a hegyekben. Ez a csend tud beszélni, mesélni és ő megértette a csend nyelvét. Vonzották az emberek, akik éjszakánként melegedtek, a megrakott tüzek mellett. Magától értetődik, hogy Azrielnek nem volt puskája, amivel elrettenthette volna a tolvajokat vagy megvédhette volna magát a vadállatoktól. Ám hogyan is nézne ki egy zsidó kezében puska?... Az egyetlen fegyver, amellyel rendelkezett, egy nagyon régi, öröklött fejsze ־ volt, amely nemzedékről nemzedékre szállt,■־ mint valami nagyon értékes ereklye. A fejsze kéklő acélból készült, éles volt, mint a sakter kése, a nyelét pedig egy nagyon ritka fajtájú kemény fából faragták ki. S ki tudja, hány éjszakát virrasztott át a nyélfaragó, míg kimetszette a nyélre az oroszlánokat és a szarvasokat. Hogy miért éppen oroszlánokat és szarvasokat vésett a nyelére — ezt senki sem tudta. Talán valami mélyebb értelme lehetett ennek — figyelmeztetés kellett, hogy legyen nemzedékeken át a hősiességre és a gyorsaságra, melyek legfontosabb tulajdonságai a tutajozóknak. Amikor fejszével faragták a tuskókat a folyón, csengésük felhallatszott a hegyre hosszú vékony rezzenéssel, mint valaki különleges hangszer hangja. Valahányszor elmentem Azriel szobája mellett, rendszerint a küszöbön ült durva vászoningjében, összeborzolva és csüggedten, ■mellette pedig ott volt a fejsze. Elhagyatottan ült ott, elmerülve a nyomorúságába, és hegyek vették körül, amelyek hallgatagon himbálták az örök világtitkot. Úgy tűnt, mintha ő is valami titokzatos világhoz tartoznék. Mire is gondolt Azriel? Talán semmire. Céltalan, kifosztott volt a kékesen gyászos meszeségben. Lehet, hogy lelke mélyén sajnálta az életét. Ta- lán istennel pörlekedett, aki öregségére így megbüntette — a fekete pestis elvitte két felnőtt lányát és aztán a feleségét, aki nem tudta elviselni a fájdalmát. De egyetlen rossz szó sem hagyta el ajkát sohasem. Ellenkezőleg, jámbor alázattal viselte el sorsát. — Az Örökkévaló nem hagy el — szokta volt mondogatni... És hívő alázatossága a forrpontig hevítette fel bizalmát, amely mélyen behatolt szívébe és melegséggel töltötte el bús életét. Mintha csak tegnap lett volna, látom őt szombaton és más ünnepeken lépkedni az egyetlen kitaposott ösvényen. Nem sietve. Mindig ugyanazzal a járással, előre nyújtva hosszú lépteit. Leereszkedik a völgybe. Taloszba burkolózva még felölti szombati kaftánját, amely már rég leszolgálta a maga idejét, és az egész szegénysége kilátszik a régi, foltos, ünnepi ruházatából. Kis templomában megvolt neki a saját ülése ott, ahol az öreg mécsesek égnek, és onnan jámbor félelemmel nézte a szentély fölötti félhomályban álló nagy fekete betűket. — ״ Déá lisné mi ata oméd” (tudd meg, ki előtt állsz) Csendes áhítattal imádkozott, régimódi siránkozó dallammal. És így telt-múlt néhány év. Azriel egyre jobban megöregedett, legyengült Azarcát még több barázda lepte el, behorpadt szakálla nem ősz, csak kissé sárgás-fehér és ritkább lett. Még a feje is a hegyes kis sáp. •Kája alatt ■mintha megkisebbedett volna ... — Az Örökkévaló nem hagy el, ismételgette magában. És így vonszolta volna végig életét, ha egy napon ki nem tör a háború. Elrendeltetett, hogy záros határidőn belül a nemzedékek óta ott élő zsidóságot ki kell irtani. A völgybe való lemenés Azriel számára egyszer s mindenkorra lehetetlenné vált. És öreg, nagyon elhomályosodott szemébe csendes gyász fészkelte be magát. — Sűrű sötétségbe burkolózott a hegy. Csúcsai mintegy a félelemtől megdermedtek. És a sötét hegyek fölött a bombázások visszhangjai dörögtek. A rejtett utak és ösvények, szakadékaikkal és szárdokaikkal szintén megteltek a háború zajával. * — Látja azt a hegycsúcsot, amelyet a holdfény világít meg? Most rosszul látni, mert kissé sötét van. Ama hegy mögött volt a mi partizán csoportunk. Én a felderítők között voltam és onnan gyakran, különösen a világos napokon figyeltem mindenre, ami a völgyben történik. Saját szemeimmel láttam a vad hajtóvadászatot az emberéletek után ... — Néha Azriel szobája felé irányítottam messzelátómat, bár az szinte karnyújtásnyira volt tőlem. Messze köröskörül valami tompa csendesség keltett félélmet a maga némaságával, de hozzám eljutott a csendben még Azriel száraz köhécselése is, amely fel-felszakadt öreg melléből. — Ma alig hihető, hogy kunyhója a végtelen erdők mélyébe fúródva ott állott a világtól távol ilyen elhagyatottan. És képzelje el: a háború megtalálta az utat Azriel távoli szobájához is. ... Szombat nyári kora reggel volt. Egyetlen felhő sem borította az eget. A nap korán kicsúszott a hegyek alól, elkezdte örökös körútját az ég körül és ragyogóan sütött. Azriel azon a szombat reggelén imaköpenybe burkolva állott, meggörnyedve éveinek a súlya alatt, mintha csak a térdreborulást szándékozott volna gyakorolni. Sárgás-fehér szakállát fénysugár övezte, amely elborította hegyes arcát is magas, barázdás homlokával együtt Olyan volt, mint valami kísértet, mintha nem is élt volna. Mozdulatlanul állott, arccal kelet felé és csendes bűnbánó dallammal imádkozott: — Ádajaj, ádajaj éji rahám véhánun... (Istenem, istenem, könyörületes és irgalmas Uram). Panaszkodott és minden érzékével felidézte összes vétkeit. Nagyon furcsán és hamisan hangzott ez a könyörgése. Vérbe merült a világ, és ő még mindig Istenhez fohászkodik — a könyörületeshez, a kegyeshez. Fájdalommal teli szemei •• naivan, csodálkozva néztek szét, mintha semmilyen módon sem értené meg, hogy miért tért le a világ az egyenes útról... S hirtelen, mintha csak a föld alól bújt volna elő két fekete ruhás személy, mint két árnyék. Az öreg irányába futottak, majd megálltak. Erősen lebarnult kezüket kinyújtották feltűrt kabátujjuk alól, amely magasabb volt a könyöküknél és amelyen ezüstszálakkal odavarrt halálfejek voltak láthatók keresztben álló csontokkal. Valamit kerestek, amikor észrevették Azrielt, amint három lépést hátrált a smonceszré után, mire félelmükben ők is három lépést hátráltak és az automatafegyvereik után nyúltak. — Partizánok! — hallatszott a kiáltásuk, hamarosan észrevették azonban, hogy körülötte nincs senki más, és röhögni kezdték pimaszul a rablók kacajával. — Ó, a rabbi táncol! — ordították. Hogy vajon eltévedtek-e ők az erdők mélyén, vagy valaki ׳ besúgta, hogy még maradt egy zsidó — az utolsó zsidó —, ki tudná ezt megmondani? Azriel, akinek sok esztendő nyomta már a vállát, aki a viharos vizeken ki tudja, hány halott borzalmát élte már át, semmivel sem árulta el meglepetését... A megérkezettek egyike, akinek nyerges szemüveg ült a lapos-üreges orrán, Arielhez közeledett, és vizenyős szemei rőtaláfutásos fehérjével, mint a farkasoknál, igen gyorsan mozogni kezdtek. — Maga partizán, ugye? — kérdezték tőle. Húsos keze megragadta Azriel fehér szakállát és megtépte olyan erős rántással, hogy az öreg fájdalmában megrázkódott és imaköpenyére néhány piros csepp vér folyt le. — Fúj, te tetves zsidó — mordult rá a fenevad és eltorzult, undorító mozdulattal beleköpött Azriel arcába és visszadobott a szakállába egy egész csomó sárgás-fehér ragacsos hajcsomót. Fájdalmas szívvel néztem, hogy hogyan készül a vadállat felfalni a zsákmányát. Ők azonban nem nagyon siettek végezni áldozatukkal. Úgy látszik, előbb szórakozni volt kedvük és gúnyos játékot akartak vele űzni ... — Mutasd meg nekünk mégegyszer azt a pompás zsidó táncot! És újra vad röhögésben törtek ki. Nevetéskor kilátszottak fehér fogaik. — Kérem, nagyon szívesen — hallottam hirtelen Azriel romlott németséggel kiejtett szavait — De szíveskedjenek megengedni — folytatta —, hogy megkínáljam önöket egy, még a császári időkből való pohár jó, régi borral... .Meg látják, milyen jól fog Önöknek esni ez a kis itóka, én pedig azalatt járni fogom a táncot... Mintha csak kicserélték volna a szegény Azrielt, aki mindig levertnek látszott ugyan, de bízott Isten segedelmében. Arcát valami szürkés sápadtság öntötte el és a szemei mintha kissé kialudtak volna, mint a karvalynál. Szelíden, mértékletesen beszélt, de szavait hangosan ejtette ki. A két személy nem egészen hitt Azrielnek. Lesték minden mozdulatát. Néhányszor részeg tekintetet vetettek rá. De az illatos pohár bor ereje, úgy látszik, eloszlatta kételyeiket. — Na jó, csak tölts gyorsan, gyorsan! — Igen, kérem, válaszolta Azriel, csak magamhoz veszem a kulcsot... És fiatalosan egyet előre lépett. Csak egy pillanatig tartott, míg Azriel mély csendben, szinte lábujjhegyen újra megjelent a nyitott ajtónál. Erősen be volt burkolva imaköpenyébe. Bozontos szakállát leeresztve, valami mosolyféle jelent meg sápadt arcán. És csak a szemei tüzeltek lángolóan haragos tekintettel. Mereven kiegyenesedett, mintha egyáltalán nem érezte volna magán az öregség súlyát és terhét, vállaival könnyedén megfordult úgy, hogy az imaköpeny gyorsan lecsúszott róla, és jobb kezében megvillant az örökölt fejszének acélos fénye, nyelén a kifaragott oroszlánokkal és őzikékkel. És mintha csak hirtelen felébredt volna benne a tutajvontatók egész nemzedékének a hősiessége, és magába szívta volna az üldözöttek és megkínzottak szenvedéseit és halálhörgéseit, villámgyorsan rárohant a két németre, akik háttal álltak neki, és még mielőtt ők gépfegyvereiket megragadhatták volna, Azriel fürgén, egy vadul dühös ordítással, mint egy hirtelen kitört vihar, zordul és hatalmasan rávágott fejszéjével mindkét kezével a szőke, összeborzolt fejűikre. Ütött-vágott gyorsan, lendülettel, mint egy őrült, akire rájött a bolondéria, ajkából kiszakadt egy elfojtott kiáltás, és úgy tűnt, hogy a fejsze nyomán minden sarokba vörös, csengő karikák futnak szét. Csupán egy perc ideje volt Azrielnek arra, hogy észrevegye,hogyan öntötte el a vér alakjukat. Csak egy pillanatig bugygyant ki vizenyős, szemeiből valami félelem. A fenevadak viszszahékültek, aztán előre pörögtek, csizmás lábukkal térdre akartak emelkedni, mintha csak valaki előtt meg akartak volna hajolni. Véget ért a tánc , a himbálódzó haláltánc. És így, táncolva, széttárt kezekkel a földre buktak, mintha csak meg akarták volna ragadni a saját árnyékukat. S mindez csupán egy pillanat műve volt. Egyetlen pillanaté. És csend lett. Azriel, aki soha még egy legyet sem ölt meg a falon, most mintha lábai béklyóba lettek volna verve, odacsoszogott a nyitott ajtóhoz, imbolyogva egyik oldalról a másikra. Jobb kezében a búsuló fejsze, mintha hozzáragadt volna és attól félt, hogy a két dög, akik nyomorultul vergődtek a lábai előtt, hirtelen felugorhatnak a földről. Lassan leült a küszöbre, bal kezével magára akarta ölteni az imaköpenyt és legyengülten ülve maradt, mintha kővé vált volna. Egyik kezében a fejsze, a másikban pedig a rátesz. Szemeiből ömlöttek a könnyek, ráfolytak sárgás-fehér szakállára, és a csendes nyári reggelen ide-oda szállt a bűnbánó sirám melódiája: — A-daj-daj, a-daj-daj, élj rahum veha-nun . .. A világ a szombatot ünnepelte. És Azriel először életében szentségtelenítette meg a szombatot. Én a hegycsúcs mögött ültem és messziről mindent láttam. Égető vágy kerített hatalmába, hogy lemenjek az Öreg Azrielhez, hogy leboruljak a háromrészt görnyedt testére, hogy vállaira helyezzem újra az imaköpenyt és aztán magam is tovább menjek csendesen sírdogálva. Ama szombat kimenetelekor Azriel már nem gyújtotta meg a gyertyákat. Ereje teljesen elhagyta. Nem sokkal azután, hogy az égbolton megjelentek az első csillagok, szalmából való fekhelyén feltűnt egy kis viaszfény. Eltakarta a csillogását, nehogy kívülről látható legyen, és a csendben hallható volt a kis láng lélegzése, amely fel-fellobbant a megolvadt faggyúban. És Azriel, mintha már mindent befejezett volna ezen a bűnös világon, melyeket sóhajtva mormolta a ’gyászimákat. . . Azriel nemcsak, hogy hegyek között élte le életét, mint a szent Bál Sém, hanem távol a világtól, mint ׳ ama titkos, rejtett lámedvorok egyike. A világ most szegényebb lett egy ilyen titkos cádikkal. Csaknem azon órákban, amikor a sírhoz vittük az öreg Azrielt imaköpenyébe burkolva, szombati kaftánjával, ugyanezen órákban két árnyszerű alak a megölt fasiszták automatafegyvereivel leereszkedett a hegyeikből, és olykor meg-megringott az éjszaka. Robbanások hasították szét a sötétséget, mintha csak az ég szakadt volna meg. A gyilkosok fészke lángra dobbant. A völgyben eluralkodott az ítélkező Isten szelleme . .. Hát így áll a dolog, fiatal barátom. Azóta is, mhelyt bagolykiáltást hallok, szemem előtt feléled az öreg Azriel. — És a fejsze? A fejszét őrizgetjük, mint a saját életünket. Hosszú, véres utat élt át velünk. Nem egyszer ösztönzött bennünket hősiességre, és már szinte csak a háború végén, amikor visszatértünk a saját felszabadított otthonainkba, vettük hirtelen észre, hogy az oroszlánokkal és őzikékkel telefaragott fejsze, amely nemzedékről nemzedékre szállt, valahol elveszett. Hogy hogyan történhetett ez meg, hogy ki és hol veszítette azt el, nem tudtuk meg soha. Úgy tűnt, mintha a föld nyelte volna el, mintha csak visszatért volna a vérbeli örököseihez — az utolsó tutajozókhoz ... Jiddisből fordította: Bihari József Joszif Burg Hősiesség Bar Kochba, a nagy ókori zsidó szabadságharc vezére, fennmaradt levelében arra szólítja fel egyik hadvezérét, hogy feltétlenül szerezzen lulovot és oszjogot a várvédő katonák számára. így gondoskodott róla, hogy a hős harcosok még szorult helyzetükben is teljesíthessék vallási kötelességüket. Lulov és eszrog — datolyapálma ága és citrusalma: ősi zsidó szimbólumok, a sátrak ünnepének talán legjellegzetesebb kellékei. A hálaadó zsoltárok (kábéi) éneklésekor, majd az istentisztelet végén szokásos körmenetben négy különféle növényből készült ünnepi csokrot veszünk a kezünkbe: a már említettek mellett mirtuszágat és fűzfavesszőt. A négyféle növény a Szentföld sajátos flóráját: a pálmaág a fákat, az eszrog a gyümölcsöket, a mirtusz a dísznövényeket, a fűzfa pedig a vadontermőket képviseli. Egy régi, hagyományos magyarázat szerint ezek négy emberi testrészre emlékeztetnek: a lulor a gerincre, az oszrog a szívre, a mirtusz kerek levele a szemre, a fűzfáé pedig a szájra. A hívő zsidónak e tanítás szerint mind Az ünnepi csokor denekelőtt négy dologra kell ügyelnie: őrizze meg gerincét, öntudatát, szívének tisztaságát, fordítsa szemétés száját az örökkévaló felé. Talán ennek köszönhető, hogy a négyféle növény ábrázolása már az ókor végén nem csupán a mostani ünnep, de általában a zsidóság jelképévé emelkedett. Így találkozhatunk velük a Bét Alfa-i zsinagóga híres mozaikpadlóján (i. sz. 500 körül), amelyet sokan a „színes kövek művészete” egyik csúcsaként tartanak számon. A lulov és az oszrog gyakorta felbukkan egyegy ókori és középkori sírkő díszítéseként is. Nem véletlenül" a Talmud leírásában az ünnepi csokor lengetése kiemelkedő esemény, amely oly sok örömmel és bánattal párosult. Régi legenda szerint egy híres mester sokáig nem értette miért kell az ünnepi csokorba olyan haszontalan növényt is fölvenni, mint a szomorúfűz ága. Egyszer azután hosszú útra kelt, s a sivatagban eltévedt. Mármár a szomjhalál környékezte, amikor a távolban észrevett egy magányos fűzfát. Erről megtudta, hogy a közelben víznek kell lennie. A szomorúfűz mellett, egy vékonyka szakadékban valóban vízre bukkant, s ez megmentette életét. Belátta: néha a „haszontalan” növény is igen fontos lehet, így vagyunk embertársainkkal is: sohasem tudhatjuk, ki válik hasznára a közösségnek ... A négyféle növény hagyománya azonban, amelyet hajdan még Mózes írt elő, ma is él. Templomaikba a Szentföld illatát és messzi évszázadok hitét hozza el. (raj) FELHÍVÁS! Az 1986—87־ es tanévre az Anna Frank Gimnázium Kollégiumában az iskolánkba jelentkező leányok és fiúk számára tanári felügyelettel bentlakást és ellátást tudunk biztosítani, korlátozott létszámban. Igazgatóság Felvilágosítás az Anna Frank Gimnázium irodájában ÉJ ÉLET A hagyomány gyöngyei Az ünnepi csokor négy különféle növényből áll, valamenynyi darabja Izrael fiaihoz hasonlítható. Az eszrog (a citrusalma) ízletes és illatos, hasznos és kellemes egyszerre, akárcsak az a zsidó, aki ismeri a Tórát és számos jócselekedetet gyakorol. A pálmaág, a lulor szintén hittestvéreinkre emlékeztet: azokra a jámborokra, akik nem ismerik ugyan a Tórát, de hasznos tagjai közösségünknek. A datolya, a pálma termése ugyanis ízletes, de illata nincs. A mirtusz illatához viszont nem társul semmiféle íz, így azoknak a zsidóknak sincs semmi hasznuk, akik tudásukat csak díszként mutogatják. S végül — mint a fűzfa ága — vannak hittestvéreink, akik sem tudásukkal, sem jócselekedeteikkel nem válnak ki. És mégis, a Tóra azt mondja: ״ Valamennyien — egymást kiegészítve — alkossanak teljes, ünnepi csokrot. S ha így tesztek, az Örökkévaló lesz általa felmagasztalva .. (Vajikra rabba) » Hogyan készítsünk zászlót ? Régi zsidó szokás szerint Szimbász Tarrókot, a Tóra örömünnepén (az idén október 25-én este ünnepeljük) nemcsak a felnőtt férfiak vesznek részt a vidám körmenetben, hanem a gyermekek is, fiúk-lányok egyaránt. A kicsinyek hagyományosan többnyire zászlót emelnek a magasba. Legjobb, ha ezt a zászlót Ti magatok készítitek. Vegyetek dekorációs kartont, és vágjátok ki belőle a megfelelő méretű zászlót. Mivel a kartonnak csupán egyik oldala színes, a másikra érdemes valamilyen más színű papírt ragasztani, majd Dávid csillagot, vagy más zsidó jelképet vágjatok ki papírból, hogy azután a kartonra ragaszszátok. A zászlót tűzőgéppel erősíthetitek hurkapálcikára. A hurkapálcika felső részét is hagyjátok szabadon, s arra almát, körtét vagy gyertyát szúrjatok fel (Csak apró gyümölcsöt, vagy krepp-papírból színes szalagot tegyetek rá.) Kedves Gyerekek! Kérjük, hogy zászlóitokat használat után (pálcika nélkül) küldjétek be szerkesztőségünkbe, november 4-ig. A legszebbeket megjutalmazzuk. Címünk: Új Élet szerkesztősége — Gyermeksarok, 1075 Budapest, Síp u. 12. Rajzversenyünk (Ábrahám gyermekkora) nyertesei: Kéri Zsuzsa és Hahn Armin. Fotópályázatunk résztvevői közül Rutkai Ágnes és Noémi részesültek jutalomban. A nyerteseknek a könyveket postán küldjük el.