Zsöllye, 2001 (2. évfolyam, 2-9. szám)
2001-11-01 / 8. szám
Tudományos kézikönyvek forgatásához általában aszkétaalkat és atlétatermet szükségeltetik, s ez utóbbi különösen érvényes a Magyar színháztörténet idén megjelent második kötetére, melynek ezerhatvanhat oldala az 1873 és 1920 közötti évek honi színházi jelenségeit, történéseit kívánja bemutatni. A Székely György főszerkesztői és Gajdó Tamás szerkesztői közreműködésével létrejött könyv a magyar színjátszás ötven évébe sűrítve arcok, számok, szerepek, darabok és szerzők százait vonultatja fel, miközben bepillantást enged a korszak izgalmas kultúrpolitikai eseményeibe, színház és történelem találkozásába. A rengeteg adat, mely egy ilyen rangú és célkitűzésű vállalkozás szükséges velejárója, mégsem fojtja a lelkesedést az olvasóba, akit kicsit is vonz a színház, a színészet története, nélkülözhetetlen és egyben érdekes kötetbe lapozhat bele. A Magyar színháztörténet második része nyilvánvalóan hiánypótló mű s ugyanakkor grandiózus vállalkozás is, ezért tisztelet mindazoknak, akik ezt a munkát elvégezték. A kötet két nagyobb és egy kisebb egységre bomlik. Az első nagy fejezet A magyar színházi struktúra változásai főcím alatt az 1873-tól 1908-ig tartó periódust foglalja össze, a második pedig 1908-tól vezet végig (az 1918-as évvel bezárólag) a monarchia utolsó évtizedének színházi eseményein. A két részből összeáll a Nemzeti Színház és a Magyar Királyi Operaház mozgalmas és válságoktól sem mentes ötven évének története. Az új színházak megjelenése és működésük stációi szintén bemutatásra kerülnek, részletes kitérőkkel a műsorrendre, műsorpolitikára és a társulat változásaira (Népszínház, Vígszínház, Magyar Színház, Király Színház, Népopera). Külön alfejezet foglalkozik mindkét részben a vidéki színészet problémájával és alakulásával, a másodikban pedig a Thália Társaság tevékenységével, a megszülető pesti kabaréval és a bábművészet hőskorával. A harmadik, rövidebb egység Válságos esztendők címen az 1918-1920 közötti két évadot ismerteti, és véleményem szerint ez a kötet egyik legizgalmasabb és legérdekesebb része, szinte letehetetlen. Bár több alfejezet témája jól ismert a magyar színháztörténet irodalmában, sőt olykor (például a Nemzeti Színház esetében) jelentős bibliográfia áll rendelkezésre, a cél és a többlet itt az összefoglalásban és a mozaikdarabokból összeálló képben rejlik. Számos tanulmány ellenben épp azáltal tűnik ki, hogy olyan területre kalauzol, mely eddig kevéssé, vagy egyáltalán nem került a kutatás fókuszába, ilyen például a francia és olasz vendégjátékokról szóló rész (Nyerges László), vagy a színészképzés intézményeit bemutató tanulmány (Fülöp Csaba). Különlegesen érdekes volt számomra a szcenikai művészet fejlődését végigkövető két alfejezet (F. Dózsa Katalin), A kivándorlók színháza című írás (Bodó Ibolya), és a front- és hadifogolyszínházak működését ismertető tanulmány (Gajdó Tamás). Ez utóbbiról csak Kuncz Aladár A fekete kolostor című regényéből voltak halvány emlékeim... Bécsy Tamás két fejezetben veszi számba a magyar drámaelmélet fejlődésének stációit és mutatja be gazdag idézetanyaggal jelentős szerzőit (Dráma- és színházelmélet a századvégen, Dráma- és színházelmélet a századelőn), ilyen jellegű összefoglalással sem igen találkozhatunk máshol. A két fejezetet az ugyancsak Bécsy által összeállított, az európai színházművészeti stílusirányzatokat összefoglaló tanulmány egészíti ki. Tudománytörténeti szempontból fontos Gajdó Tamás a színháztörténet-írás kezdeteit ismertető írása és Gerold László A századvég és a századelő színikritikája című tanulmánya, mely a kritikaírás ha nem is hős, de ifjúkorát és beérését kíséri figyelemmel Ady, Kosztolányi, Ignotus és Schöpflin Aladár munkásságával bezárólag. Külön öröm, hogy a tanulmányokat a kötet végén időrendi áttekintés és minden egyes tárgyalt terület forrásanyagának és bibliográfiájának részletes ismertetése egészíti ki. Mindemellett rendkívül gazdag és szép képanyag szolgál illusztrációul, bár sokszor kérdéses, hogy milyen képszerkesztői elvek szerint került egy-egy fotó a meghatározott oldalra. És talán érdemes lett volna néhány sort, esetleg rövidebb fejezetet szentelni a századelő gazdag színházi plakátanyagának bemutatására. Legyen most ennyi a kritikai hozzászólás; remélem, hogy a folytatást illetően a jövő — hogy a könyv utolsó mondatára utaljak — nem ígérkezik „meglehetősen bizonytalannak”. ARI-NAGY BARBARA MAGYAR KÖNYVKLUB - ORSZÁGOS SZÍNHÁZTÖRTÉNETI MÚZEUM ÉS INTÉZET, BUDAPEST, 2oo.