Zsöllye, 2001 (2. évfolyam, 2-9. szám)

2001-11-01 / 8. szám

Tudományos kézikönyvek forgatásához általában aszkétaalkat és atlétatermet szükségeltetik, s ez utóbbi különösen érvényes a Magyar színháztörténet idén megjelent második kötetére, melynek ezerhatvanhat oldala az 1873 és 1920 közötti évek honi színházi jelenségeit, törté­néseit kívánja bemutatni. A Székely György főszerkesztői és Gajdó Tamás szerkesztői köz­reműködésével létrejött könyv a magyar színjátszás ötven évébe sűrítve arcok, számok, szere­pek, darabok és szerzők százait vonultatja fel, miközben bepil­lantást enged a korszak izgal­mas kultúrpolitikai eseményei­be, színház és történelem talál­kozásába. A rengeteg adat, mely egy ilyen rangú és célki­tűzésű vállalkozás szükséges velejárója, mégsem fojtja a lel­kesedést az olvasóba, akit kicsit is vonz a színház, a színészet története, nélkülözhetetlen és egyben érdekes kötetbe lapoz­hat bele. A Magyar színház­­történet második része nyil­vánvalóan hiánypótló mű s ugyanakkor grandiózus vállal­kozás is, ezért tisztelet mind­azoknak, akik ezt a munkát el­végezték. A kötet két nagyobb és egy kisebb egységre bomlik. Az el­ső nagy fejezet A magyar színházi struktúra változá­sai főcím alatt az 1873-tól 1908-ig tartó periódust foglalja össze, a második pedig 1908-tól vezet végig (az 1918-as évvel bezárólag) a monarchia utolsó évtizedének színházi eseményein. A két részből összeáll a Nemzeti Színház és a Magyar Királyi Operaház mozgal­mas és válságoktól sem mentes ötven évének története. Az új szín­házak megjelenése és működésük stációi szintén bemutatásra kerül­nek, részletes kitérőkkel a műsorrendre, műsorpolitikára és a társu­lat változásaira (Népszínház, Vígszínház, Magyar Színház, Király Színház, Népopera). Külön alfejezet foglalkozik mindkét részben a vidéki színészet problémájával és alakulásával, a másodikban pedig a Thália Társaság tevékenységével, a megszülető pesti kabaréval és a bábművészet hőskorával. A harmadik, rövidebb egység Válságos esztendők címen az 1918-1920 közötti két évadot ismerteti, és véleményem szerint ez a kötet egyik legizgalmasabb és legérdeke­sebb része, szinte letehetetlen. Bár több alfejezet témája jól ismert a magyar színháztörténet irodalmában, sőt olykor (például a Nemzeti Színház esetében) jelen­tős bibliográfia áll rendelkezésre, a cél és a többlet itt az összefog­lalásban és a mozaikdarabokból összeálló képben rejlik. Számos ta­nulmány ellenben épp azáltal tűnik ki, hogy olyan területre kalau­zol, mely eddig kevéssé, vagy egyáltalán nem került a kutatás fó­kuszába, ilyen például a francia és olasz vendégjátékokról szóló rész (Nyerges László), vagy a színészképzés intézményeit bemutató ta­nulmány (Fülöp Csaba). Különlegesen érdekes volt számomra a szcenikai művészet fejlődését végigkövető két alfejezet (F. Dózsa Katalin), A kivándorlók szín­háza című írás (Bodó Ibolya), és a front- és hadifogolyszínhá­zak működését ismertető ta­nulmány (Gajdó Tamás). Ez utóbbiról csak Kuncz Aladár A fekete kolostor című regé­nyéből voltak halvány emléke­im... Bécsy Tamás két fejezet­ben veszi számba a magyar drámaelmélet fejlődésének stá­cióit és mutatja be gazdag idé­zetanyaggal jelentős szerzőit (Dráma- és színhá­zelmélet a századvégen, Dráma- és színházelmélet a század­előn)­, ilyen jellegű összefogla­lással sem igen találkozhatunk máshol. A két fejezetet az ugyancsak Bécsy által összeál­lított, az európai színházművé­szeti stílusirányzatokat össze­foglaló tanulmány egészíti ki. Tudománytörténeti szempont­ból fontos Gajdó Tamás a szín­háztörténet-írás kezdeteit is­mertető írása és Gerold László A századvég és a századelő színikritikája című tanulmá­nya, mely a kritikaírás ha nem is hős­, de ifjúkorát és beérését kíséri figyelemmel Ady, Kosz­tolányi, Ignotus és Schöpflin Aladár munkásságával bezárólag. Külön öröm, hogy a tanulmányokat a kötet végén időrendi átte­kintés és minden egyes tárgyalt terület forrásanyagának és bibliog­ráfiájának részletes ismertetése egészíti ki. Mindemellett rendkívül gazdag és szép képanyag szolgál illusztrációul, bár sokszor kérdéses, hogy milyen képszerkesztői elvek szerint került egy-egy fotó a meghatározott oldalra. És talán érdemes lett volna néhány sort, esetleg rövidebb fejezetet szentelni a századelő gazdag színházi pla­kátanyagának bemutatására. Legyen most ennyi a kritikai hozzá­szólás; remélem, hogy a folytatást illetően a jövő — hogy a könyv utolsó mondatára utaljak — nem ígérkezik „meglehetősen bizonyta­lannak”. ARI-NAGY BARBARA MAGYAR KÖNYVKLUB - ORSZÁGOS SZÍNHÁZTÖRTÉNETI MÚZEUM ÉS INTÉZET, BUDAPEST, 2oo­.

Next