Zsöllye, 2001 (2. évfolyam, 2-9. szám)

2001-11-01 / 8. szám

BÁSTI JULI, KÁRÁSZ ZÉNÓ, FLÓRIÁN ANTAL, DANYI JUDIT, KISS JENŐ, HEGEDŰS ZOLTÁN, SZOKOLAI PÉTER, LUX ÁDÁM és RÁTKAI ERZSÉBET LEJ PUSKÁS TAMÁS ...avagy a ha­rpia megz.aboldz.dsa — magyarázza az alcím. A legsajátosabb szerelmi vígjáték: egyszerre erőszakos és komolytalan. Makrancos Katát betörik, mint egy lovat, mégsem ettünk könnyet érte, pedig a világ, amitől elzárta magát viselkedésével, egy jottá­nyit sem érdemel többet szidalmasnál. Persze mégsem vehető ilyen SHAKESPEARE: A MAKRANCOS HÖLGY szigorúan, hiszen csak „tréfa” az egész, „gondot űző” színjátékról van szó. Puskás Tamás rendezésében az Előjáték tisztán és világo­san különül el az előadásban eljátszott Makrancos Kata-történettől. Mindez megsegíti őt abban az elképzelésben, hogy Kata és Petruchio szerelmi románcát erősen stilizált, jelzett díszletfallal, ka­­rikírozó színészi játékkal láttassa. A füsttel, színes fényekkel hatásosra kom­ponált bevezető részben — Ravasz Kris­tóf és a színészek találkozásakor — a nyi­tott színpad árnyékba vesző távlatai se­regnyi embert rejtenek, míg az eljátszott vígjáték hátteréül naivan festett város­kép gördül le, az alakok pedig szinte csak síkban közlekednek ki-be a színhá­zi takarásból. A majdnem „egysíkúvá” váló polgárok kiszámítható, egymástól jól elkülöníthető szándékkal szólalnak meg: annak látszanak, akik. Puskás ki­fejezetten vásárira fogalmazta a játékot, igazodott Shakespeare vélt színházi ha­gyományához. Ezért nincs szükség egyéb díszletre, minden a kimondott szóval megsegített képzeletre és a színé­szi játékra, helyenként bravúrkodásra van bízva. A Katát és Petruchiót körül­vevő figurák ebben a felfogásban (is) legfőbb funkciójukat abban találják meg, hogy keretbe foglalják a megtö­résnek, a szerelem beteljesülésének fo­lyamatát. Kata első pillanatban elkötele­zi magát, a sok pojáca között mozdulatlan hegyként dörmögő Petruchio igazi ellenfél, vagyis megkérdőjelezhetetlen partnere lesz. Puskás Tamás erre az első közös pillanatra terheli az előadás épít­ményét, amiben néha elhatalmasodik a töltelék, és elvékonyodik a lényeg. Shakespeare több időt hagy Katának és Petruchiónak házas­ságuk kemény harcában, Kata nem engedi olyan gyorsan magát, mint itt, ahol szerelmes lányként csak „játék” a megtörés folyama­ta. Kata dacossága találkozásuk után már nem a tagadás, hanem az igenlés küzdelme. Petruchio öntelt szélhámosként érkezik Páduába, és a hozományért indított színjáték szigorú, merev szereplője marad mindvégig, túllő a célon, észre sem veszi, hogy már rég kezessé tet­te feleségét. Kárász Zénó játékában Petruchio annyira beleszeret saját hatalmába, hogy még a végén sem méri fel, lazíthat, vége a szoborszerű törpeszállásnak. Alig érzékelhető, hogy ő is bejárta vol­na az utat. Pásti Juli hatája az elején szinte maszkulinná deformált vénkisasszony, aki joggal kelti a város „szörnye” érzetét. Büszke, megkérdőjelezhetetlen, nemcsak ereje, hanem esze miatt is. Egész egyszerűen kitűnik a többiek, a botladozó, frizurafejű komédiások közül. Nem ordenáré, pedig annak hal­latszik, hanem megközelíthetetlen. A végén pedig nő és — főleg — helyét megtalált ember. Maga jut el idáig, egy személyben építi fel a biztonságot maga körül. Petruchio észre sem veszi a kincset, csak kérkedik vele szolgaku­tya férfitársai előtt. Katát nem Petruchio éhezteti ki (egyébként meg is rövidül ez a jelenet), hanem Kata már jóval találkozásuk előtt nélkülö­zött, egyedül volt, így nem Petruchio alárendeltje Kata, hanem saját boldog­ságának megtalálója. Mindez a kecskeméti színház elő­adásában pergő, néhol zabolátlan ko­médiaként jelenik meg. A féktelenség elsősorban a színészi megoldások ren­dezetlenségére vonatkozik: operettes, tapscsalogató ripacsériák keverednek az erőltetetten beállított poénvadászat­tal. Az előadás zenei világa zavaros és ötlettelen, méltatlanul eklektikus és idegen. Rát­kai Erzsébet ruháiban — a tőle megszokott aprólékossággal — öt­vöződik a mesés az elegánssal. Magyar Attila (Gurmio) megdol­gozik azért, hogy maradandó humorral ajándékozza meg hálás kö­zönségét. Puskás viszont nem veszi észre, hogy az utolsó néhány percben háromszor is — egyébként hibátlan — finálét épített fel, így a legvégén már olyan bizonytalanul hisz az ember a csendnek. A könnyed estével lekötelezett nézőben mégis talán mélyebb nyomot hagy Ba­sti monológja a dacos lélekről, ami megzabolázta önmagát. VIDOVSZKY GYÖRGY KECSKEMÉTI KATON­A JÓZSEF SZÍNHÁZ A szerelem ürügyén BÁSTI JULI MAGYAR ATTILA, KARÁSZ ZENO 4­­.

Next