Horing Károly szerk.: Religio, 1876. 1. félév
44. szám
•347 közvetlenül, sem pedig azt, hogy az mibennünk az észtől függetlenül és minden észtevékenység előtt már jelen van. Ők maguk is megvallják, hogy más ily ismeret nincs, mint az, melyet a lélek a teremtmények szemléletéből, mihelyt eszmélni kezd, azonnal szerez s mely a bölcselkedő elmélkedés által szerzett istenismerettől csak annyiban különbözik, hogy ezen utóbbi világosabb és tisztábban fejlődik ki. Az, ami minden észtevékenységünk, vagyis eszünk ébredése előtt velünk született, az az ész maga. Mert ez isten képe lévén, természeténél fogva már magában hordja az erőt és törekvést, hogy a teremtett létet Istenhez, mint föltétlen léthez, mint minden lét kutforrásához viszonyítsa és különösen saját világosságát Istentől, mint a legfőbb és föltétlen igazság és világosságtól függőnek elismerje s hozzá, az élet és igazság kutforrásához fölemelkedjék. Ugyanily értelemben velünkszületett isteneseméről is lehet szó , mi szintén nem valami bennünk már tényleg és készen meglevő istenfogalmat, melynek képzéséhez az észnek cselekvőleg közreműködni nem kellene, jelent, hanem az egyházatyáknál egyszerűen csak az az értelme, hogy lelkünkben potentialiter, vagyis, mint az ész természetes ereje által kifejleszthető, benne van s midőn az ész gondolkodni tud, azt a potentiálról tényleges eszmévé, istenfogalommá fejleszti ki ; más szóval, hogy az emberi ész Isten által ugy van berendezve és oly törvénynek alávetve, hogy már természeténél fogva a teremtett s igy föltételes világ létének végokát, Istent, keresni ösztönöztetve érzi magát sőt meg is találja. — Végre ugyanily értelemben veendő a régibb görög atyáknál előforduló „jogos spermatikos" O.oyoq cîtitohutv/.De, y.ata fitoog), melyet újabban szintén a velünk született (kész) isteneszme, vagy pedig az ontologismus érdekében akartak némelyek kizsákmányolni ; holott az ama görög atyáknál némelykor csak az ész természetes megismerő képességét, máskor pedig a lélek természetfölötti módon történő megvilágittatásoását jelenti. Általán véve az atyák ily szólamai: „ingenitam, affixam, impressam, visitam animae, omnibus natura inesse Dei scientiam, stb." hasonlóan ily értelemben veendők. Így például damask. János (Expositio accurata fidei orthod. 1. 1), különbséget teszen a természetfölötti és természetes istenismeret közt s ez utóbbiról mondja: „Nemo quippe mortalium est, cui non hoc ab eo naturaliter visitum sit, ut Deum esse cognoscat". Ez okból Tertullián a lelket természettől kereszténynek (anima naturaliter Christiana) mondja : nem azért, mintha talán azt akarta volna tagadni, miszerint a ker. hithez természtfölötti elem is szükséges, hanem csak, hogy ama meggyőződést fejezi ki, miszerint a lélek már magában véve is képes, az az egy igaz Istent, természetes módon megismerni. (Folyt. köv.) Lourdesi emlékeim. (Folytatás.) Szeptember 8-án reggeli 1,8-kor elhagytuk lakásunkat, a templomba menendők. A jámborok szakadatlan sorai körmenethez hasonlólag, ugyanazon czél felé tört. Csak ügygyes bajjal vergődhetünk a sekrestyébe, s miután a sekrestyésnek a missionariusok elöljárójától kiállított misézési engedélyt megmutattuk volna, kértük őt, hogy a Lourdesben divó szokás szerint hozza el a grotta fölött levő oltárhoz a misemondó ruhát, kelyhet s ostyát. Mi azalatt elmentünk az említett oltárhoz, hogy őrködjünk, mert nem valami rendkívüli eset az, hogy akadnak papok, kik anélkül, hogy engedélyük lenne, lefoglalják az oltárt s miséznek. Lourdesban nem ritkaság, hogy 3—4 pap várakozik az oltárnál, mig a sor misézhetni rá kerül. Az apától szerencsés volt eljuthatni a szentélybe, de én kiszorultam, mert az oltár előtt összegyűlt nép áttörhetlen falat képezett. Az ott miséző pap épen a communiónál volt, s én már azt hittem, hogy közel vagyok czélomhoz, (t. i. az apát úr után misézhetni), de csalódtam. A papi áldozás után megáldoztattatnak a hivek, s annyi áldozó volt, hogy maga az áldoztatás majd félóráig tartott. Midőn az áldoztatásnak vége volt, a sekrestyés elhívta az apát urat a sekrestyébe, hogy, mi különös figyelem, ott öltözzék. Én nyomban követve a sekrestyést, innocentet eljutottam a sanctuariumba s vártam, mig az apát az első s ministrálhassák. Lourdesban ugyanis szokásban van, hogy egyik pap a másiknak ministrál, s mondhatom, hogy sokszor igen kellemes volt, hogy ketten voltunk, mert igy ministerről nem kellett gondoskodnunk. Francziaország templomaiban, s ezt Genfben is láttam a rend fentartására egy a mi mágnásaink portásaihoz teljesen hasonló felügyelő, hoszú bottal felfegyverkezve ügyel a templomban. Ez kiséri el a papot az oltárhoz, s csak egyet üt óriási botjával a földre, s az emberek, bármily összeszorítottan álljanak is, azonnal helyet csinálnak. Hasonló ceremóniával kísértetik a miséjét elvégezett pap vissza a sekrestyébe. Az ilyen templomfelügyelő roppant tekintély, mint egy királyi hadvezér, úgy jár komolyan, méltósága teljes öntudatában ! Egy ily egyén van Lourdesban is, ki irántunk különös figyelemmel viseltetek, e fontos egyéniséget láttam tehát az oltárhoz közeledni, utána egy 35 éves fiatal úriembert, ki maga alálkozott, hogy ministrálhasson. Lourdesban nem valami feltűnő dolog előkelő embereket ministrálni látni. Mi láttunk ottlétünk alatt angol lordokat, spanyol bárókat stb. stb., kik a legnagyobb örömmel ministráltak fiatal papoknak is. Az apát ur is a communio után áldoztatott, s én nem keveset csudálkoztam, midőn látom, hogy az áldozók száma ismét annyi, mint az előbbeni misénél. Végre rám került a sor, s az említett fiatal úr nekem is ministrált. Aki valaha kegyhelyen misézett, az tudni fogja, mit érez a pap a mise alatt. Én is majdnem félóráig áldoztattam, s miután udvarias ministeremnek megköszöntem volna szolgálatkészségét, az apát úr társaságában a felső templomba indultunk, hogy a nagy misén jelen lehessünk. Már a sanctuarium tele volt papokkal, s én nem keveset csudálkoztam, hogy mikép misézhettek mindezek. Itt tudtuk meg azt, hogy nem minden pap volt oly szerencsés mint mi, hanem hogy 40—50 pap csak áldozott, mert a misézésre nem került rá a sor. Midőn a Sanctuariumba léptünk, a papok látván az apát ur keresztjét, püspöknek tartották, s engem is legalább secretáriusának, s e jóakaratú tévedés azon előnyben részesített, hogy igen kényelmes helyet kaptunk. A gyertyák meggyújtattak s a templom telve jámborokkal, megható érzést keltett. Egyszerre megszólal az orgona s az „Ecce sacerdos magnus" lőn hallható. A nép tiszteletteljesen helyet csinál s az assistentia a templomon ke-44*