Horing Károly szerk.: Religio, 1876. 1. félév
45. szám
•355 fogja legjobban betölteni mindegyikünk azon helyet, melyet a vallás és egyház védelmében a várfalakon elfoglal, és ha mindenki tehetsége szerént igyekezni fog előmozdítani a társulat czéljait, úgy rövid időn nem lesz oka senkinek, hogy szerénynek mondhassa az eredményt, azok pedig, kik netalán ellenséges indulattal tekintenek minden kath. vállalatot, bár a legszentebb legyen is, megszégyenülve el fognak némulni. Mielőtt bezárnám beszédemet, adjunk végre ez alkalommal is, mint az egyház tántorithatlan fiaihoz illik, ünnepélyes kifejezést törhetlen hűségünknek és hódolatunknak, melylyel szent atyánk, IX. Pius pápa iránt viseltetünk. Mi rendithetlen hivei vagyunk és maradunk a római apostoli szentszéknek, és gyermeki szeretettel és hű odaadással ragaszkodunk anyaszentegyházunk látható fejéhez, kit az erőszak megfosztott világi hatalmától, az anyaszentegyház elidegeníthetlen örökségétől, de nem foszthatta meg a katholikus hivek szeretetétől, nem rabolhatta el tőle a hivek rendíthetlen odaadását, mit talán szintoly, vagy talán még nagyobb cynismussal kész lett volna megtenni, ha a benső érzelmek birodalma ép oly könnyen elkobozható lenne, mint a birtok és a hatalom. Kérjük a mindenható és igazságos Istent , hogy szent atyánkat, IX. Pius pápát még sokáig éltesse s engedje, jutalmul a hosszas szenvedések és keserűségekért, megérnie az egyház diadalát, hogy miként Simeon egykor ő is elmondhassa : Uram bocsásd el szolgádat, mert láttam szentegyházad diadalát ! — S hogy szentséges Atyánk iránti teljes odaadásunkat, s sziveinkben élő mély ragaszkodásunkat tettleg is némileg tanusitsuk, indítványozom, hogy szeretetfillérül 1000 frankot pápa ő Szentsége trónzsámolyához, hűségünket s fiúi hódolatunkat tolmácsoló felirattal tegyünk le. (Hosszan tartó éljenzés.) Az igen tisztelt társulati nagygyűlésre az Isten bő áldását kérvén, e nagygyűlést ezennel megnyitottnak nyilvánítom. Lourdesi emlékeim. (Folytatás.) A toulousi érsek körülbelül 66 éves, de idősebbnek látszik, régi püspök már, ki hazánk több főpapjait Rómából ismeri, s különös érdeklődéssel tudakozódott a bibornokherczegprimás után. Inkább kicsiny mint középtermetű, meglehetős sovány. De bizonyos tekintély nem hiányzik fellépésében, s én azt hiszem, hogy aligha csalódnám, ha azt állítanám, miszerint papjai igen szerethetik, mert szeméből igazi jóság s nyájasság tükröződik vissza; bizalmas odaadást érez az ember, ha vele beszél. Az amiensi püspök épen ellentéte, a középnél magasabb, fellépése megfélemlítő, s tartózkodást érez az ember első láttára. Jóval fiatalabb a toulousi érseknél, 50—52 éves lehet. Ajkai körül folytonosan mosoly játszadozik, s első tekintetre hajlandók volnánk őt büszkének tartani. De ha valaki e tekintélyes megjelenésű főpapot az első benyomás után akarná megítélni, téves, hamis ítéletet hozna felőle. Kedves, tréfás, s az ember szintén sajnálja, ha megszűnik beszélni. De térjünk a missionariusok ebédlőjébe, hol már az odagyűlt papok türelmetlenül várakoztak a főpásztorok megjelenésére, mert azt meg kell hagyni a francziának, ha mindjárt pap is, hogy szeret enni, s bármily pontos s lelkiismeretes legyen másban is, e szükséges munkát mindig a lehető legpontosabban szokta végezni. A toulousi érsek, ki praesidenlt, elmondá az asztali imát s leültünk. Az érsek jobbján ült Peyramale, balján az apát úr, szemközt velük az amiensi püspök. Én két tősgyökeres franczia pap közé kerültem, kik, miután derekasan hozzáláttak volna az evéshez, a közbeeső pauzákat conversatióval akarták kitölteni. Bizony kissé nehéz s meglehetős kellemetlen dolog volt, mert én arra kértem őket, hogy legyenek szívesek latinul beszélni, szerényen megjegyezvén, hogy igen keveset értek francziául. A szegények kissé meghökkentek, mert bizony a franczia pap latinul alig tud többet, mint én francziául. Bár társalgásunk meglehetős élénkséggel folyt, mégis azt hiszem, hogy ők nem sokat értettek belőle, legalább e meggyőződésben megerősítettek sokszor ép ellenkező feleleteik. De hiába ! A franczia udvariass tud áldozatot hozni, s én azt hiszem, hogy e két jámbor pap nagyot lélegzhetett, midőn az ebédnek vége volt. De mig én nem irigylendő helyzetemben feszelegtem, a felső táblánál annál jobban érezték magukat, beszélvén az apát úl francziául perfecte. A délutánt legnagyobb részt a grotta előtt töltöttük el, de, mert az idő megváltozott s vészterhes felhők jelenkeztek a láthatáron, mi még alkonyat előtt hazatértünk s szerencsénkre hazaérkeztünk, mielőtt az eső elkezdett esni. Lourdesban az idő fölötte változékony, s az eső igen gyakori, mi tekintve a nagy sarat, mely ily eső után az agyagos rétegű városkában támad, nem valami kellemes dolog. Kellemesen előnyös, ha ketten együtt utaznak, az, hogy otthon is társaloghatnak. Estéink igen kedvesek voltak, mert a nap élményeit recapituláltuk, s mert négy szem mindig többet lát, mint kettő, egymást figyelmeztettük arra, ami egyik vagy másik figyelmét kikerülte. Szeptember 9-ike azon borult, komor napok egyike volt,amelyek az ember kedélyi állapotát lehangolják; az eső csendesen esett, s mi kénytelenek voltunk kocsira várakozni. Számtalan kocsi jár folytonosan a templom-s grottához, s az utas Lourdes bármily félreeső helyén legyen is szállva, ne aggódjék, hogy rosz időben gyalog kénytelen a 1z. helyre menni, kocsit mindig kaphat 1/1 frankért. Nem sokáig kelle nekünk sem várakoznunk, s mi beszálltunk egy négyüléses kocsiba, (nálunk frakkernek mondanák, Lourdesban omnibusnak hivják, melyben két, meglehetősen koros hölgy ült. Első tekintetre láttam, hogy testvérek s annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy bajos lett volna elhatározni, melyik korosabb. E kegyhelyeknek látogatói közt a nőnem, természetesen, mint mindenütt a világon, nagyszámi fal van képviselve, de hogy a férfiak sűrű tömegben jelennek meg, azok után, mik addig Lourdesról írattak, szükségtelen említenem. Csudálkozom, főleg a gyenge asszonyokról, mekkora utat tesznek meg néha, hogy oda érjenek, hova áhítatuk vonzza. De azt fogja valaki mondani, mi közünk nekünk e hölgyekhez? Csak lassan, nekünk az isteni Gondviselés küldötte őket, mert ha velük nem találkozunk,Pauba való létünkkor az ottani szép kastélyt meg nem láttuk volna. A kastély érdemes felügyelője elég udvariatlan volt tőlünk idegenektől azt kivánni hogy máskor jöjjünk, s midőn már boszankodva távozni készültünk, e tisztes hölgyek egyike, ki a paui kastélyban szintén valamely hivatalt viselhet, eszközölte ki számunkra az 45*