Horing Károly szerk.: Religio, 1876. 1. félév
46. szám
•364 szellemet feléleszteni, mely ama műveket létesítette és átlengi. Ekképen az ókori antik művészet napja folyton hanyatlott, míg végre a bel- és külharczok következtében teljesen alászállott. Sötét és lőn. És valószínűleg ez és sötétségében a művészet mindenkorra elenyészett volna, ha a kereszténység fényes napja azt szét nem oszlatja és a művészetre uj, szebb korányt nem áraszt. És valamint egykor Görögországban, úgy most a ker. népeknél is a művészet legelsőbben a vallási téren, az egyház szolgálatában jelenik meg és fejlődik. És a kereszténység nem csak a végenyészettől mentette meg a művészetet, hanem annak újabb, magasztosabb varázst nyújtott. Valamint az emberi érzés és gondolkodásmód, a tudomány és élet a kereszténység által új irányt nyert, úgy a művészetben egy sajátságos, az előbbitől egészen különböző szellem jutott érvényre. Az antik művészet az ember érzéki természetét tartotta főleg szem előtt, azért a görög O ' o a művészetben az érzéki szép, a forma tökély játsza a főszerepet ; ellenben a kereszténység az embernek szellemi természetét veszi tekintetbe, hogy azt megszentesítse ; azért a ker. művészet nem elégedhetett meg az érzéki szép megvalósításával, hanem ellenkezőleg az érzékfölötti, a mennyei szép után törekedett ; azért a ker. művész nem tartotta legfőbb czéljának az alaktökélyt, hanem csak eszköznek tekinté azt az égi szépség kifejezésére. Az okból a kereszténység első századaiban is kevésbé miveltetett a szobrászat, mert eltekintve azon aggodalomtól, hogy a főpásztorok féltették híveiket, nehogy hajlamaik tápot nyerjenek ezáltal a bálvány imádásra, a szobrászat már csak azért is kevésbé miveltetett, mert az éginek, a mennyeinek megjelenítésére az alaktökély, az alakszépség csak mellékdolognak tekintetett, amiért is a kereszténység mindjárt kezdetben inkább a festészet felé fordult. Továbbá az antik művészet az embert egyedül a földre utalja, sőt magukat az isteneket is a földre szállítja, őket az emberek gyarlóságaival, szenvedélyeivel felruházza, hogy így az emberek örömeiben, élvezeteiben részt vegyenek ; innen az antik művészet termékein észrevehető a „vidám nyugalom, a földi béke, érzéki élv". Ezzel szemben a kereszténység az embert a föld porából kiragadja, tekintetét ég felé irányozza és azt hirdeti, hogy csak az Isten és a mennyei haza utáni vágy, törekvés, adhat valódi békét, igazi vigasztalást ; ez okból a ker. művészet öszszes termékei, alakjai egy megtestesült „Sursum corda". A kereszténység tágasabb tért, változatos anyagot nyújt a művésznek remekművek előállítására, mint a régi pogányság ; az emberi méltóság szebb fényben ragyog itten, az érzelmek harcza a világ és annak csábításai ellen magasztosabb és dicsőbb , amiért a ker. művészet az érzelmek különböző fokozatait, az erkölcsi jellemvonásokat sokkal szebb világításba helyezi a régi antik művészetnél, mint ezt egy újabbkori lángeszű művész, Overbeck: „Triumph der Religion in den Künsten" czímű értekezésében készségesen élisé omeri; szóval: „Az antik művészet a forma, a test művészete volt", a keresztény művészet ellenben „a szellem, az eszme művészete". A ker. művészet feladata egyrészről Istennek az ő szenteiben és az egyház általi magasztalása és dicsőítése, másrészről az emberi kedély nemesítése és a jámborság emelése. Hogy tehát a ker. művészet magasztos czélját elérhesse, feladatának megfeleljen, szükséges, hogy a vallással szoros szövetségre lépjen s a lelkesedésnek lángját az egyház oltáráról vegye. Ha már minden művészet az ihlettségnek bizonyos fokát igényli, ez annál nagyobb mértékben megkívántatik a ker. művészetben ; itt nem elégséges a művészi 3s a képzettség, a művészi lelkesedés, hanem szükséges, hogy a művészet meg áthatva legyen a kereszténység tényezőinek és mysteriumainak igazságáról, nagyságáról és fenségéről. Mi az, mi a ker. művészet remekműveinek szemléleténél oly csudásan elragad s akaratlanul lebilincsel? Bizonyára nem annyira a szép alak, hanem a szellem, a keresztény eszme, mely e műveket átlengi, mely azokból kisugárzik, s mely lelkünkre oly mély benyomást gyakorol. Hogy a művész ezt gyakorolni képes legyen, magának is át kell hatva lennie a ker. vallás intézményeinek fenségétől, át kell éreznie a ker. eszme magasztosságát, mert, ha ezt nem birja, nem is lesz képes művébe lehelleni ama varázst, mely a hivők lelkeit elragadja. Szükséges tehát, hogy a lángeszű művész kezét — a technikai ügyesség mellett — hivő érzelem, a sziv alázatossága és az egyházi intézmények iránti buzgóság vezesse; e tulajdonok nélkül nagy technikai ügyesség mellett lehet a mű tökéletes kézmű, magán hordhatja akár a lángész bélyegét is, de ker, remekmű nem lesz soha, mert végre is a szellem, a lélek az, mely elevenít. A szív, a lélek eme magasabb tulajdonait párosulva valódi genialitással feltaláljuk minden időben a kor. művészet legkitűnőbb képviselőiben ; legyen szabad csak egy Dante, Palestrina, van Eyk, Raphael, Michel Angelo, Steinbach Ervin neveit említenem, kik mindnyájan a ker. katholikus egyház iránt teljes odaadással viseltettek, kiket mindnyájokat a hit éltető szelleme lelkesített remekműveik megalkotásában. Így nőtt nagyra és virágzó fává a művészet, míg az vagy maga az egyház által gyakoroltatott, vagy legalább annak lelke tartotta fenn, és azon mértékben hanyatlott, a melyben az egyháztól és annak ápoló karjaitól távozott. (Vége köv.) Lourdesi emlékeim. (Folytatás. ) Szeptember 10-én elindultunk a templomba, az idő kiderült, s mi daczára, hogy a sár meglehetős nagy volt s barátságosan tapadt ruháinkra, mégis gyalog indultunk a kegyelmi helyre. Már útközben láttunk papokat civilruhában, s mi egy perczig sem kételkedtünk, hogy ezek a német processióval jöttek, mert franczia pap soha sem jelenik meg talaris nélkül. A franczia pap mindig reverendában jár, czipőt hord, melyek néha csónakhoz hasonlítanak, s még a legforróbb nyáron is, midőn a könnyű kalap is terhes, széles karimájú, hosszúszőrű vastag kalapot hord, melyhez képest azon kalap, melyet mint pesti papnövendék hordottam, saloni. Nálunk egy franczia pap nem jelenhetnék meg öltözetében az utczán anélkül, hogy minden utczagyerek ki ne nevetné. De hiába, mindenütt más a szokás. Francziaországban a mi öltözékünk különös. Mi elejénte nem tudtuk magunknak megmagyarázni, miért bámulnak meg annyira, s csak későbben jöttünk rá, hogy a kíváncsiság tárgya nem annyira személyünk, mint öltözékünk, kivált pedig kalap-