Horing Károly szerk.: Religio, 1876. 1. félév
48. szám
•380 gondolkodásmódban. És mert a művészet mindenkor a legpregnánsabb kifejezője az uralkodó iránynak, azért a művészet sem maradhatott közömbös szemben e mozgalommal. Az ily módon előkészített idegenkedés az egyház iránt, az u. n. reformatio viharaiban tökéletes szakadásra vezetett. A protestantismus legbensőbb lényegében és alapelveiben nem lehet előmozdítója a művészetnek, mi keletkezése perczétől napjainkig bebizonyult. Már maguk az első reformátorok — a költészetet kivéve, (?) — a művészet iránt nem viseltettek rokonszenvvel, amennyiben azegyszerűség elvét hirdetve az isteni tiszteletben, mintegy irtóztak mind attól, mi abban az értékek által a kedélyre hatni képes lett volna ; többeknél közülök, pl. Zwingli, Karlstadtnál, ez irtózat fanaticus dühösségig emelkedik, a melyben önmaguk az elfoglalt kath. templomokban található képek és remekművek rombolásában tevékeny részt vesznek, sőt még az orgonát és a zenét is a templomból kiküszöbölik, és a zsoltárokon kivül semmiféle más éneket nem tűrnek, tűrni nem akarnak. Ehhez járul elvi oppositiójuk, szemben a katholikus egyházzal, minél inkább lépett előtérbe az aesthetikai elem a kath. egyházban, ugy hitték, hogy annál inkább vissza kell vonulniok a tiszta spiritualismus körébe, mig végre a rationalismus fagyos érvéhez eljutának, hol — saját vallomásuk szerint — (1. Dr. Alt „Die Heiligenbilder" czímű művét) minden vallásos érzelem kihal és a benső ájtatosság minden virága lehull, kifagy. A protestantismus már csak azért is hátráltatta a művészet fejlődését, mert az egyént tette birává az egyház fölött, és így kettévágta azon szellemi kapcsot, mely századokon át a művészetet az egyházhoz köté, ugy hogy ez időtől fogva a művész saját utain járt, és az élő hit, a vallás szülte tárgyak helyett saját egyéni érzelmeinek adott kifejezést. Végre a protestantismus szülte mozgalmak és véres háborúk épen nem voltak kedvezők a művészet fejlődésének, amennyiben az ősi hitből eredt lelkesedést megingatva, inkább a materialismus felé irányozták a művész tekintetét. A ker. művészet pedig nem fejlődhetik, nem virágozhatik a lélek zavarában, avagy a scepticismus bonyodalmai közt. Ebből magyarázható, hogy a protestantismus a művészet egyetlen ágát sem mozdította elő, nem létesített valami nagyot, magasztost, fenségest sem az építészet, sem a festészet vagy a szobrászat terén, énekei is inkább a tanköltészet körében mozognak és nélkülözik a mély vallásos keresztény jelleget. A protestantismus továbbá nem csak tehetetlenségét árulta el a teremtő művészet mezején, hanem hoszú időn át még csak méltányolni sem tudta a kor. művészet műremekeit, mert ezek a középkorból származnak, azon korból, melyet ők a barbarismus, a sötétség korának szeretnek mondani ; sőt volt idő, mikor a középkori műremeket megmosolyogni magasabb szellemi miveltségnek tartatott. Azonban hála az égnek, az idők változtak, és ha a jelek nem csalnak, bizton remélhetjük, hogy a 19. század utolsó negyede a hitélet emelkedésével a kertművészetre is új fényt fog deríteni. És épen a középkornak oly sokáig gúnyolt, megvetett remekművei azok, melyeknek bővebb tanulmányozása az ízlés nemesítésére vezet. Legyen enynyi elég ; jól tudom, hogy felolvasásom rövidsége mellett sem volt képes mindnyájuk várakozását kielégíteni, de ezekkel szemben vigasztalásomra szolgálnak aranyszájú szent János szavai: „Nem az áldozat mennyiségére szokott tekinteni az Úr, hanem az akarat bőségére ; ennélfogva a csekélyek is nagyokká lesznek, ellenben a nagyok alávalókká tétetnek, midőn nem szivesen adatnak". Lourdesi emlékeim. (Folytatás. „Jöjjenek, majd elvezetem egy derék kath. családhoz" Így szólt, folytatva a photographia-kérés által megszakított beszélgetést Peyramale, s elvezete minket Fournier viceadmirálhoz, kinek családjában is a lourdesi viz használata által csudálatos meggyógyulás történt. Innen elmentünk a híres franczia íróhoz, Lasserre Henrikhez. E férfiú, tüzes villogó szemeivel, mert őszintén mondhatom, hogy élénkebb szemű egyént keveset láttam, nagy benyomást tesz az emberre. Én, névről már ismertem e férfiút, olvastam lourdesi leírásában csudálatos meggyógyulását, s mondhatom, kiváncsi voltam vele találkozni. Lasserre Henrik körülbelül 45 éves férfiú, s a nyári idényt Lourdesban tölti. Csudálatos meggyógyulását maga írta le, s csak annyit említek, hogy közel volt a megvakuláshoz. Lehet-e nagyobb, borzasztóbb szerencsétlenség, mint életét vakságban eltölteni ? Mily iszonyú lehetett a munkás férfiúra a gondolat, hogy elveszti szeme világát ? Lasserre napról napra inkább s inkább érezte, mint gyengülnek szemei, az orvosok nem segíthettek rajta, egyedüli tanácsuk az volt, hogy kímélje szemeit. E szorongatásban egy protestáns barátja jött látogatására, hogy őt vigasztalja. S csudálatos, e protestáns ember, ki csudákban nem hisz, ki a hold. Szűz s a szentek közbenjárását tagadja, ki, midőn a hold. Szűz hathatós segítségéről van szó, gúnyosan mosolyog, s a katholikus hitét babonának tartja, e protestáns ember az igaz katholikus Lasserrenak tanácsot ad. „Tett-e már kísérletet a lourdesi vízzel", kérdi tőle. És midőn megtudja, hogy még nem tett próbát, így szól: „kisérje meg, én protestáns ember vagyok,s mint ilyen a Lourdesben s a lourdesi víz által az egész világon elhíresztelt csudákból semmit sem hiszek , de mégis én azt tanácslom önnek, tegyen próbát. Ön katholikus, önnek hinnie kell a csudákban, ki tudja, hogyha általában csudák lehetségesek, nem fog-e önnön ilyen csuda történni !" Lasserre figyelmetessé lőn, s meg kelle ígérnie barátjának, hogy a lourdesi vízzel próbát fog tenni. Evégett a vele barátságban levő lourdesi plébánosnak, Peyramalenak is, s kéri, küldene neki a lourdesi vizből. Vágyva várta a vizet, de gyónását, mint maga írja, napról napra elhalasztá. Egy napon küldeménye érkezik, s ő nem kételkedett, hogy ez a lourdesi viz. Elküldé szolgáját a postára és remegő kézzel nyitotta fel a küldeményt, csakugyan a lourdesi viz volt. De most lelkismereti furdalást kezde érezni. Mit, igy szól magához, merjem e használni e vizet ? Érdemes vagyok-e oly kegyelemre, ki gyónásomat napról napra elhalasztom ? Könytelt szemekkel, melyek a megvakuláshoz közel voltak, mert már alig látott valamit, térdre borul s hoszan, buzgón imádkozik. Tégy próbát, szól egy hang szivében, de ő habozott ! S ki fog ezen csudálkozni ? Egyedül csuda menthető meg, míg próbát nem tesz, még mindig a