Breznay Béla szerk.: Religio, 1899. 2. félév
42. szám
sggrzer 330 VELIGUO. Igen. Mert az erkölcsi romlottság és a vesztébe hanyatlott ókori álbölcseletek amaz özönében mindenek felett oly égi tekintélynek kellett jönnie, segélyt hoznia, mely önkéntes szegénységre, önmegtagadásra, jótevő szeretetre, igazságra, békés egyetértésre, igazi jámborságra s az élet egyéb nagy fényes erényeire birja, edzze meg a lelkeket. Jött tehát Krisztus, s az ő születésében, életében, szavaiban, tetteiben, szenvedéseiben, halálában, feltámadásában, mennybemenetelében beteljesülnek mind a próféták jövendölései. Elküldte a Szent Lelket, s hívei általa ketelve, bízó bátorsággal támadnak a tévtanok ellen, hirdetik az üdvözítő igazságot, a bűnben eltöltött élet fölött bűnbánatra serkentenek, isteni kegyelemmel bűnbocsánatot ígérnek. Csekély számban szerte mennek a világba, csudás könnyűséggel megtérítik a nemzeteket, ellenségek közepett gyarapszanak, üldözések közt növekszenek, bántalmak szorongattatásában a föld legszélsőbb határáig elterjednek. A tanulatlanoktól, az alacsony sorsuaktól, a kevesektől megvilágosulnak, megnemesülnek, megsokasulnak a legkiválóbb szellemek; az éles elmék, az ékesszólók, a tudósok kiművelt nyelvezetét, bámulatos szellemi felkészültségét Krisztus szolgálatába hódítják, jámbor, üdvös életre vonzzák. A pogány népek hitre gyuladva Az iránt, ki üdvökért megfeszíttetett, keresztény szeretettel tisztelik már a vértanuk kiomlott vérét, mely az ő kegyetlenségök alatt patakzott; s maguk a fejedelmek, kik törvényeikkel tiporták Krisztus tanát, üdvöz lelve meghajlanak neve előtt, melyet el akartak törölni a föld színéről; üldözőbe veszik a hamis istenségeket, melyeknek védelmére előbb Krisztusnak, az igaz Istennek, híveit üldözték. Krisztus, mint megjövendölte, felfeszíttetve valóban magához vont mindeneket. Alig húsz évre halála után tanítása már nemcsak a római birodalom tartományaiban, de az összes barbár népeknél uralomra jut. Szent Pál apostol a rómaiakhoz intézett levelében már azt írhatja, hogy hitöket hirdetik az egész világon. Sz. Jusztin vértanú a második század közepén így ír: Nincs emberi faj, legyen az barbár, legyen görög vagy bármi más, akármi névvel neveztessék, akár szekereivel bolyongjon, akár hajléktalanul vagy sátrak alatt barmaival együtt tengesse életét, amely imát ne mondana, hálát ne adna az Atyának, mindenek teremtőjének a felfeszített Jézus Krisztus nevében. És ebben tanúink nemcsak az apostolok és keresztények, de a pogány írók is. Suetonius és Tacitus feljegyzik, hogy Nero alatt Rómában tetemes volt a keresztények száma, hogy ő ádáz kegyetlenséggel támadt ellenök, rájuk hárítva az önmaga által keltett tűzvész miatt a közgyűlöletet. Plinius Bithynia proconsula Traján császárnak ekkép ír a keresztényekről: Komoly figyelemre méltónak tartom a dolgot leginkább is a veszélyben forgók nagy száma miatt; kor, osztály, rang, nem-különbség nélkül sokan veszélyeztetve vannak és lesznek is, mert nemcsak a városokat, de a falvakat, a mezőségeket is átjárta már e babonás hit ragálya. Ismeretesek Tertullián szavai : Tegnapiak vagyunk csak, s már betöltöttük mindenezeket, a városokat, szigeteket, kastélyokat, helyhatósági tisztségeket, tanácshelyeket, táborokat, nemességi rangosztályokat, a császári palotát, a senatust, a forumot, a templomaitokat, hagyva meg nektek egyedül. Az evangelium e csodásan gyors elterjedésében pedig Krisztus isteni hatalma ragyog fel s annál fényesebben, mert Krisztus tanítása az emberi gondolkozásmódnak, ösztönöknek s hajlamoknak éppen nem volt kedvező. Attól a pogány vallástól kellett elszakadniok, melyet az anyatejjel szíttak magukba, melyet az ősrégiség, az ősök hagyománya megszentelt; a a rómaiaknál a birodalom nagysága és virágzása megdicsőített s az egész világ közérzete megszilárdított. Mily nyomatékkal birtak pedig mindemez indokolt a pogányokra, kitűnik irataikból ; egyhangúlag hirdették: meg kell őrizni a sok százados hitet s az apák nyomdokait kell követni, kik boldogan követték apáikat. Így a sok közül Libanius, Minucius Felixnél Caecilius is azt vitatja, hogy a jóravaló ember az ősök hagyományától el nem szakadhat; tisztelnie kell a régi vallást, félnie azokat az isteneket, kiknek ismeretét szüleitől vette át ; nem szabad az istenek fölött ítélni, de megnyugodva hinni az elődöknek; oly szent a régiség tekintélye, hogy azt kutatni bűn. (Folytatjuk.) Az esztergomi tanítóképző megalapítása és rövid története. (Folytatás.) Örök dicsősége a magyar katholikus egyháznak Magyarországon, hogy a tanítóképzők fölállításában részint megelőzte az államot, részint túlhaladta. Már a húszas, harminczas években főpapjaink áldozatkészsége Szepte r•••