Dudek János szerk.: Religio, 1908.
9. szám
148 Ez volt a híres Pascal-féle amulett. Mint másutt maga magyarázza : «Ábrahám, Izsák és Jákob Istene a keresztények Istene, a szeretet és vigasztalás Istene, az az Isten, a ki betölti lelkét és szivét azoknak, a kiket bir, az az Isten, a ki bensőleg érezteti velök nyomorúságukat és végtelen izgalmát, a ki lelkek mélyében lakozik s azt megtölti alázattal, örömmel, bizalommal, szeretettel, a ki képtelenné teszi őket más célokra, mint önmaga. Ezt érezte Pascal és egyúttal megértette, miért volt eddig haszontalan Istenhez felérni való erőlködése. Isten metafizikai bizonyítékai annyira távol állanak — írja — az emberi értelemtől s oly bonyolultak, hogy kevéssé hatnak s ha használnának is némelyeknek, csak addig a pillanatig használnának, míg a bizonyítást látják, de egy óra múlva már attól félnek, hogy csalatkoztak. Quod curiositate cognoverunt, superbia amiserunt. Ez az eredménye Isten oly ismeretének, mely Jézus Krisztus nélkül való, mely közbenjáró nélkül érintkezik Istennel, akit közbenjáró nélkül ismert meg. Holott azok, a kik Istent közbenjáró útján ismerték meg, ismerik szánandóságukat. Várnai Sándor: A párbér jogi természetéhez. (vn.) VI. Timon tagadhatlanul nem mindennapi alaposságról tanúskodó eljárásának, hogy t. i. a középkorból származó párbér történelmi fejlődését képes volt megirni anélkül, hogy középkori történelmi emlékeinket a legcsekélyebb figyelemre méltatta volna, nemcsak az lett a következménye, hogy halavány sejtelemmel sem bírván a párbér többszázados múltjáról, kénytelen volt ennek eredetét egy semmiféle bizonyítékkal nem támogatható elmélettel magyarázni, hanem — legalább részben — az is, hogy a párbérnek nevezett szolgáltatás jogi természetét szintén tévesen állapította meg. Miután ugyanis könyvében kifejtette nézetét az áldozati ablatiok átalakulásra vonatkozólag, áttér a kötelezővé vált szolgáltatás, a párbér alanyának meghatározására. Abból indul ki, amire mint alapra ráhelyezkedett, hogy tudniillik a párbér az oblatiókból keletkezett, származott. Minthogy pedig ezek a kötelezővé vált oblatiók nincsenek semmiféle összefüggésben a földbirtokkal, kétségtelen, úgymond, hogy ezen szolgáltatás, eredetét és jogalapját tekintve, személyes teher és nem dologi. Ezt következőleg magyarázza. A közönséges egyházjog nem a parochia kerületében fekvő földbirtokot, illetőleg a birtok termésének bizonyos részét kötötte le a lelkészi szolgáltatás alapjául, hanem a plébánia híveit kötelezte, hogy a mutatkozó szükséghez képest a lelkész ellátásához járuljanak, azon okból, mert ők élvezvén a plébániahivatal előnyeit, kell, hogy viseljék is annak esetleges költségeit. Miután a földmívelő népnél a házasság a vagyoni önállóságnak, az önálló gazdasági életnek kezdete, ez természetszerűleg maga után vonja, hogy az állandó lelkészi szolgáltatás, a párbér is ehhez fűződjék, ezzel kezdődjék. A visitatio canonica följegyzései egyszerű sablonok, melyek szerint ez a szolgáltatás a vagyon arányában a hívekre kivettetik; nem egyebek, mint adókulcs, jelezve, hogy kinek-kinek mennyit kell házankint, telkenkint papjának fizetni. Tévedne tehát az, aki a visitatio canonicákban gyakran előforduló «a singulis sessionibus», «a qualiber sessione» stb. kitételeket akként értelmezné, hogy általuk a födbirtokon, vagy a házon nyugvó középkori dologi teher (Reallast) jeleztetik, tehát olyan teher, mely a telek vagy ház minden birtokosa által, tekintet nélkül személyi állapotára, egyenlően viselendő. Tévedne, mert a párbér mindenütt a személyi állapot szerint fizettetik. A «domus» azonos értelmű kifejezés a «sessio»-val, a «sessionatus»-sal. Amint tehát a «singulis sessionibus» stb. kifejezés nem állapítja meg a párbér dologi jellegét, hanem egyedül csak a személyes teher vagyon szerinti fölosztását jelzi, épen úgy nem állapíthatják meg ezt az ezen kifejezésekkel azonos értelmű «domus»-féle kitételek sem. A «domus»-nak alkalmazása mindazonáltal nem csekély jelentőséggel bír a párbér történelmében. A «domus»-féle sablonok mutatják, hogy a vagyonszerinti teherfelosztás lassanként a szoros kapcsolatot, mely a párbér és a házasság közt fönnforgott, meglazítja. Ott, hol a vagyon szerinti teherfölosztás szigorúan megtartatik, a házasság már csak távolabbi alapja lesz a párbérfizetésnek, közvetlen alapul az önálló háztartás, a családfőség vézetik, a megnősült jobbágyfiúk és a közös háztartásban élő testvérek külön-külön nem fizetnek párbért, házasságuk nem képez önálló szolgálatási alapot. Körülbelül ez Timon eszmemenete. Valamennyi állítása között a legfontosabb, amely a házasságra vonatkozik. A házasságot, a női állapotot teszi ugyanis meg a szolgáltatás alapjává, a házasság megkötéséhez fűzi a szolgáltatás kötelezettségét. Még pedig kizárólag. «Nem a plébánia kerületében fekvő birtokon, — mondja — hanem a plébániának házasságban élő tagjain és csakis ezeken nyugszik a lelkészi ellátás terhe. E szabály általános, mely alól nincs kivételnek helye.» (74. 1.) Lássuk, mivel képes Timon — nem szabad elfelejtünk, hogy ő előtte a középkori viszonyok tökéletesen el vannak rejtve, hogy tehát ő csakis a XVII. századtól kezdve ismeri a visitatiókból a párbért — ezt a fontos tételét bizonyítani. Hogy hazánkban a lelkészi szolgáltatás súlypontja — olvassuk könyvében — kezdettől fogva a házasságkötés mozzanatán nyugszik, arról elsősorban maga a szolgáltatás nevezete tanúskodik. Mind a RELIGIO LXVII. évf. 1908.