Dudek János szerk.: Religio, 1908.
3. szám
1. szám. hajló ösztönt erősítik s a már megvesztegetett szellemet még mélyebbre rántják. Szabad-e vájjon másnak erkölcsösségét aláásni ? Szabad-e másban a testiségnek a szellem fölött való uralmát előidézni vagy erősíteni? Ha a rosszal való foglalkozás által a művész maga esetleg nem is romlanék el — ami, mint láttuk, nagyon is kétséges — de tekintettel kell lennie másokra és pedig számtalanokra, akiknek erkölcsi bukását okozhatja, mivelhogy cselekedeteinek természetes és előrelátható következményeiért ő a felelős. Elfogadható-e tehát oly elv, mely a művészetet az emberiség átkává avatja? «A művészet a művészetért» elfogadása oly értelemben, hogy a művészet független az erkölcstől, az epikureizmusnak átültetése az esztétikába. Epikurus a történelem tanúsága szerint komoly ember volt, nem elveinél, hanem természetes vérmérsékleténél fogva, elvei dacára, melyek mindenre, de természetét tekintve, legkönnyebben az erkölcsi züllésre vihetik az embert. Az esztétika és művészet is komoly dolgok, de a művészek maguk gyarló, érzéki lények, akiket a fölállított elv inkább rosszra, mint jóra vezethet, mivel az erkölcs mellőzésével minden korlátot leráznak magukról. A művészet élvezői is gyarló érzékies emberek s ha a művész maga még oly komoly is s ha még oly eszményi szándékok vezetik is műve megalkotásánál, bámulói csak azt látják, a mi közvetetlenül érzékeikre hat s ennek meglesz majd a megfelelő következménye. Ha a művész nem volna társaslény, ha csak a maga élvezetére dolgoznék, talán még elfogadható volna az említett elv, föltéve, hogy művészettel csak a valóban hivatottak foglalkoznak; de mikor az ember minden művének társadalmi célja vagy legalább eredménye is van, ami főképen a művészetről áll. Ilyen körülmények között az erkölcsi szempont betartása lényeges a művészetnél, mert máskülönben nem jót, hanem rosszat eredményez a társadalomban, ilyesminek pedig nincs helye a világon. Tehát maga az emberi természet is tiltakozik a művészetnek az erkölcsi törvény alól való fölszabadítása ellen, nehogy így a társadalom romlásának eszközévé váljék. Mihalovics Ede dr. A párbér jogi természeéhez. I. Ezelőtt huszonkét esztendővel, 1885-ben, érdekes vita folyt le irodalmunkban a párbér jogi természetéről. A vitára Timon : «A párbér Magyarországon» című munkájának megjelenése szolgáltatott okot és alkalmat, amelyben szerző arra az álláspontra helyezkedett, hogy a párbér, «vagyis azon egyházközségi adó, melyet a hívek a parochiális kötelék alapján szokás, vagy más községi rendelkezés által megállapított mértékben a lelkész ellátása céljából szolgáltatnak, történelmileg az oblaziókból fejlődött ki. A munka megjelenése és még inkább az abban hirdetett tan érthető föltűnést keltett és többeket arra birt, hogy a kérdéshez hozzászóljanak. Ezek közt az első Kováts Gyula volt, aki Timonnak azt az állítását, hogy a párbér az oblaziókból származik, elfogadta ugyan, de a szolgáltatás közjogi jellegét tagadta, azt vitatván, hogy a párbér a dologi tehernek egy speciális alakja. Kováts bírálatával szemben Timon újra síkra szállott elmélete mellett, a melyet Kováts feleletében ismét megtámadott ; míg végre Timon «Zárszó a párbérvitához» című iratában befejezte a vége felé már meglehetős éles hangon folytatott tollharcot. Azok közül, akik a katholikus egyház fölfogásának képviselői által e kérdésben századokkal előbb elfoglalt állásponthoz csatlakoztak. Városy Gyula szólalt föl először Timon elmélete ellen, a «Katholikus Theologiai Folyóirat» hasábjain ismertetvén a munkát, és már nemcsak a párbér jogi természetét illetőleg nem értett vele egyet, hanem több nagybecsű megjegyzés kíséretében azt is tagadta, hogy a párbér az oblaziókból fejlődött ki, ennek gyökerét a tizedben látván. Hasonlóképen tagadta a párbérnek a hívek önkénytes adományaiból való átalakulását Rajnta Lajos is, aki «Adalékok a párbér jogi természetének meghatározásához» című értekezésében, főleg az egyetemes egyházi jogforrások alapján tette a kérdést vizsgálata tárgyává, tanulmányát azonban— sajnálatunkra — befejezetlenül hagyta. Azóta, hogy ezek az érdekes és értékes fejtegetések megjelentek, a párbér keletkezésének és jogi természetének kérdését nem bolygatta senki sem. Nem, mintha a dolog iránt érdeklődők a kérdést akár egyik, akár másik irányban eldöntöttnek tekintették volna, hanem bizonyára, mert nem látták célravezetőnek a vita anyagát még jobban növelni vagy pedig, és ez a valószínűbb, mert az időközben fölmerülő újabb kérdések figyelmüket más irányba terelték. Megjelenvén azonban a könyvpiacon a legközelebbi múltban Timon könyvének második kiadása, amelyben, ha ugyan lehetséges, még nyomatékosabban hirdeti a párbér eredetéről és jogi természetéről vallott nézeteit, mint tette az első kiadásban, a párbérkérdés nemcsak fokozottabb mértékben hívja ki . Timon Ákos: A párbér Magyarországon jogtörténeti fejlődése és jelen állása szerint. Budapest, 1885. 411 103. 1. Kováts Gyula: A párbér jogi természete. Budapest, 1886. 37. 1. Timon Ákos : A párbér jogi természete. Válaszul Kováts Gyula bírálatára. Budapest, 1886. 32. 1. Kováts Gyula : Felelet Timon Ákos: A párbér jogi természete című válaszára. 38—207. Timon Ákos: Zárszó a párbérvitához. Budapest, 1886. 55. I. 2 II. évf. 571. 1. 3 Új Magyar Sión. 1886. évf. 172., 446., 608. 4 A párbér Magyarországon jogtörténeti fejlődése és jelen állása szerint. Második, bővített kiadás Budapest, 190 x 446 -1-140. 1. RELIGIO 39