Dudek János szerk.: Religio, 1908.
4. szám
1. szám. RELIGIO jelére válik, de nem kell tennie. Csak ne tagadja meg mivoltát s amint a szellemnek szülötte, legyen valóban szellemképző is: ez erkölcsi feladata. Ha már a természetfölöttiből nem akar életerőt meríteni, legalább a természetből merítsen életelvet, de a hamisíttatlan emberi természetből, melyből a szellemit és erkölcsit kidisputálni nem lehet. Ha már annyira félti szabadságát, rázza le az előítélet békéit, ne utánozza a tudományt, mely ma szintén nagyobb súlyt fektet a szabadságra, mint az igazságra; törekedjék a valódi szépségre, ebben ne akarjon szabad lenni, akkor lesz valóban szabad a maga országában. Mihalovics Ede dr. A párbér jogi természetéhez. (..) Korántsem szabad azonban ezen zsinati határozatokból azt következtetni, hogy az oblaziók minden egyházmegyében, minden országban kötelezőkké váltak. Már említettük, hogy a kölni és milánói egyházmegyékben milyen felfogás uralkodott ezen oblaziókra nézve. Mennyi tapintatot, óvatosságot ajánlanak a zsinat atyái a papságnak, hogy ezen ősrégi jámbor szokást, mely már csaknem teljesen feledésbe ment, ismét felélesszék. Mennyire kerülni óhajtanak minden legcsekélyebb kényszert a hívekkel szemben ! Nemcsak ez szól azonban a mellett, hogy az áldozati oblatiók nem váltak általában kötelező szolgáltatássá, hanem még inkább azon körülmény, hogy az oblatiók által a hívek ténylegesen részt vévén a szentmiseáldozat bemutatásában, ez oblátiók nem is annyira mint kötelességek, mint tartozások, hanem mint jogok jelentkeznek. Úgyannyira, hogy az egyház szükségesnek látja meghatározni, hogy bizonyos körülmények közt határozottan tilos a híveknek áldozati oblátiókat felajánlani. A IV. karthagói zsinat 498-ban megtiltotta, hogy az egymással haragban lévő testvéreknek, valamint a szegények elnyomóinak oblatiói elfogadtassanak. A nantesi zsinat elrendeli, hogy a papok azokat a híveket, akik engesztelhetlen gyűlölettel viseltetnek egymás irányában, a szentmiséhez ne bocsássák, oblatióit el ne fogadják, mert az evangéliumi tanítás szerint addig ajándékot vagy oblatiót nem tehetünk az oltárra, míg testvéreinkkel meg nem békülünk. A III. lateráni zsinat pedig 1170-ben e tilalmat az uzsorásokra is kiterjesztette. Az oblatiót ennélfogva úgy kell tekintenünk, mint amely úgy önmagában véve, mint mennyiségre nézve, az oblatiót adó szabad elhatározásától függ. Az oblatió is kötelezővé válhatik azonban a hívekre nézve ebben a három esetben : 1. ha az egyház szolgái e nélkül nem lennének képesek magukat fönntartani; 2. valamely pozitív törvény erejénél fogva és 3. gyakorlat útján. Ha az egyház szolgáitól pl. elvonnák a tizedet és midennapi szükségleteikről másképen nem tudnának gondoskodni, a hivek kötelesek lennének oblaziókat adni. Abban az esetben azonban, ha a hívek maguk is oly szegények lennének, hogy az oblatiók folytonos fölajánlására nem lennének képesek, a püspöknek kellene az egyház szolgáinak eltartásáról gondoskodni. Ha valahol pozitív egyházi törvény áll fönn erre nézve, úgy ott a hívek szintén kötelesek oblatiókat adni. Előállhat a kötelezettség végre gyakorlat által is, oly formán, hogy pl. valamely községben huzamos időn keresztül szokásuk volt a híveknek bizonyos alkalmakkor, mondjuk egyes nagyobb ünnepeken, oblatiókat adni. Az ily szokás által szentesített oblatiókat még akkor is meg kell adni, ha a plébános esetleg egyéb jövedelmeiből is meg tudna élni. Hogy azonban ily kötelezettség az áldozati oblatiókra nézve létrejöhessen, ahhoz két dolog szükséges: hogy a gyakorlat hosszabb időn keresztül álljon fönn és hogy a nép nagyobb része folytassa a gyakorlatot. Csakhogy — és ez az, amit Timon szem elől tévesztett — , mint a gyakorlat, jogszokás kifejlődéséhez elegendő, hogy a hivek többsége oblaziót adjon, úgy az ebből kifejlődő kötelezettségnek is elég van téve az által, ha a hivek nagyobb része fölajánlja adományait. Mert egyeseket csak abban az esetben lehetne kényszeríteni ezen áldozati oblatiókra, ha egyáltalában soha nem adtak volna meg, vagy tagadnák ezen kötelezettség fönnállását. Timon tehát csak az oblatiók természetének teljes félreismerése folytán mondhatja azt, hogy «az egykori áldozati oblaziók, melyek lassanként bizonyos nagy ünnepekhez fűződnek, évenként visszatérő egyházi szolgáltatássá, szóval egyházközségi adóvá válnak» (10. 1.), majd később ismét «a laudabilis consuetudo képezi a párbér egyedüli alapját, egyedül ez szabja meg a szolgáltatás mértékét és alanyát» (16.1.), mert a laudabilis consuetudo alapján létrejöhet ugyan olyan kötelezettség, hogy a község híveinek többsége bizonyos alkalmakkor tartozik oblaziót adni, de soha sem fejlődhet ki a laudabilis consuetudo erejéből oly tartozás, mely a híveket egyénenként, különkülön terhelné, mint pl. a tized vagy a párbér, amely tehát mennyiségileg is meg lenne határozva és egyénenként is realizálható lenne. Ez már azon okból is merőben lehetetlen, mert az oly helyen, ahol pozitív törvény erre nézve nem intézkedik, az oblatiók mineműsége és nagysága annyira a hivek tetszésétől függ, annyira más és más esetről-esetre, hogy erre nézve egyöntetű eljárás, mely a laudabilis consuetudo előföltétele, létre sem jöhet. Reiffenstuel : Jus canonicum. Romae, 1833. Decret. Tit. XXX. §. IX. fa) Kit. . 1 Thomassin p. 39. « Magyar Sión 1886. évf. 614. 3 Ugyanott. 55