Dudek János szerk.: Religio, 1908.
21. szám
340 RELIGIO I.XVII. évf. 1908. hely; mindaz értéktelen, a mi nem az erényt szolgálja és jobbakká nem teszi azokat, a kik azt végzik.» Az etnikai voluntarisztikus fölfogás tehát először a kapadóciaiaknál érvényesült. Szent Ágoston a szabadakarat problémájával — a miről mindjárt lesz szó — ezt a nézetet csak még inkább tökéletesítette, sőt az akaratnak ismeretelméleti, tehát pszichológiai szerepét is először ő fedezte föl. A voluntarisztikus lélektannak lényeges elemeit ő rakta le, amelyeket Duns Scot később összeszedett s rendszeresebben kidolgozott. Intellektualista maradt azonban azt a kérdést illetőleg, vájjon örök boldogságunk az értelem, vagy az akarat működésében fog-e állani? Ő az értelemnél maradt. De az ember, a lélek lényegét az akaratban találta föl. Szent Ágoston és Duns Scot között átmenetet képez Johannes Scotus Erigena hires axiómájával: «Tota animae ratio voluntas est». Bármily nagy tekintélye volt is szent Tamásnak s bármennyire hangsúlyozta is az értelem elsőségét az akarat fölött, Duns Scot nem azonosította magát vele, hanem a voluntarizmust s ezzel kapcsolatban a gyakorlati theológiát tanította és tanai számára iskolát is alapított, melynek fő jellemvonása : voluntas superior intellectu. De ezek a nézetek sokáig csak a tomisták és scotisták iskolájában éltek, s csak a legújabb kor filozófiájában éledtek azok újra. Főleg a lélektani voluntarizmus nyert Wundt révén általános elterjedést, akinek nézetei Duns Scotéhoz oly közel állanak. II. Az intellektualizmus és voluntarizmus problémái szorosan összefüggnek a determinizmus, illetve az indeterminizmus kérdésével. Szabad-e akaratunk, vagy nem? E kérdésre máskép felel az intellektualista s máskép a voluntarista. Mielőtt azonban a kérdésnek történeti kibontakozásával foglalkoznám, néhány megkülönböztetést kell tennem, hogy a gondolkodók nézeteit helyesen osztályozni tudjuk. Az akaratszabadság kérdését újabban három szempontból nézik. Metafizikailag az akarat szabad, mivel független minden kényszerítő, irányító okságtól, akár benső, akár külső ráhatástól, úgyhogy az akarat csak önmagának oka. Ez az abszolút indeterminizmus. De szabadnak mondják metafizikailag még azt az akaratot is, mely nem független bizonyos indítóokoktól, talán érzelmektől, vagy érzelemerős képzetektől, úgy azonban, hogy a választás képessége sértetlen marad. Az etnikai indeterminizmus kiemeli az akaratszabadságnak azt a jellegét, hogy képesek vagyunk érzéki ösztöneinket értelmes erkölcsi vagy szociális indítóokokkal leküzdeni. Uralkodni tudunk az érzéki ember fölött. A lélektani indeterminizmus föltételezi, hogy mi képesek vagyunk meggondoltan, önállóan, mint személyek akarni és cselekedni és választani, minden esetleges külső vagy belső indítóok dacára. Főleg a benső indítóokokhoz tartoznak képzeteink is, melyek az akarás pillanatában föltorlódhatnak s a melyek között az akarat választ, úgy hogy az akarat nem a képzetek eredője. A determinizmus is háromféle. A metafizikai determinizmus szerint az akarat is csak egy szem a világmechanizmus nagy gépezetében s az akarás mechanikusan folyik le a ható okok irányában. A tapasztalati (empirikus) determinizmus hivatkozik benső tapasztalatainkra, mint amelyek tanúságot tesznek akarásunk esetlegességéről, föltételezettségéről. S végül a lélektani determinizmus az egész akarást belső lelki tényekből, mint érzelemerős képzetekből, a jellemből, személyiségből, karakterből fejti ki. Ezen fogalmaknak megfelelőleg hogyan alakult már most ki az emberi gondolkodás és erkölcsi fölfogás ? Szoros értelemben determinizmusról és indeterminizmusról csak a sztoikus és az epikureusi bölcselet óta beszélhetünk. Addig az akaratszabadság kérdését inkább etnikai, vagy lélektani szempontból tekintették. A világrendben levő mechanikus okok és okozatok viszonya ismeretes volt ugyan már Leukipposz óta, kinek mondása : «Semmi sem történik ok nélkül, hanem minden okból és szükségkép jön létre». Demokritosz mechanikus világnézetének lett alapja. De sem Leukipposz, sem Demokritosz nem vették még észre azt a nehézséget, mely ezen elvből keletkezhet, ha azt az akaratra alkalmazom. Ennek oka az volt, hogy őket semmi érdek nem vezette a kérdés tárgyalására : szabad-e az akarat, vagy sem? A lélek kérdésével függ össze a szabad akaratnak kérdése. Materialisztikus fölfogás az akaratot csak mint üres fogalmat, mint bizonyos genuszt tekintheti. S valóban a lélek fiozófiai tárgyalásával az akarat is föllép mint probléma. S mivel Szókratész gyakorlati filozófus volt, az akaratot is etnikai és lélektani vonatkozásban kezelte. «Szabad az, aki ésszerűen cselekszik». (Xenoph. Mem. IV. 5.) Plátó és Arisztotelész is e gyakorlati szempontból tárgyalták az akaratot s inkább pedagógiai szempontból, mint filozófiaiból foglalkoztak az akaratszabadsággal. Vagyis e kérdésben: szabad-e az akarat, vagy nem szabad, problémát nem láttak. A szabad akaratot az én becses tulajdonának tekintették, a melyet az érzékiség rabságba is verhet s és azért erkölcsi megtisztulással kell nevelni, ápolni. A sztoikusok visszatérve Demokritosz monisztikus s egyúttal mechanikus filozófiájához, nem kerülhették ki az akarat szabadságának nagy kérdését. Az út már meg volt törve, a szellem eléggé fölkutatta az akaratnak mezejét is. S amint két világnézletből nőttek, úgy mesterséges módon egyesítették a két fölfogást. Egyetértenek Demokritoszszal abban, hogy mindennek van oka, tehát az aka-