Dudek János szerk.: Religio, 1908.
5. szám
7. számú sége halálos voltára és így nem járult a végső szentségekhez. Miután rokonai közül senki sem volt körülötte, ragaszkodó, hűséges szolgája, Ostermann Fülöp, intézkedett a temetésre vonatkozólag. A halál bekövetkeztekor azonnal, még az éj folyamán, elszent a tanítókért, hogy a halott fölött a szokásos négy zsoltárt elmondják. A temetés reggelén 8 órakor pedig a papok és tanítók együttesen végezték el a meghaltakért mondani szokott vigiliákat. Ezek befejeztével a holttestet nagy kísérettel bevitték a szent Jakabról nevezett templomba. A koporsó előtt közvetlenül az elhunytnak fegyverviselő szolgája ment, tetőtől talpig fölfegyverkezve, kezében ura lefelé fordított lándsáját vivén. Utána a kapitány szürke paripáját vezették, leborítva fekete lepellel. A templomhoz érve, a lovat megállították a bejárat előtt, a gyászmenet pedig bevonult a templomba és itt elhelyezkedett. A komor díszítésű gyászravatalon számtalan gyertya égett, melyek közt egy táblán pénz volt elhelyezve, hogy, aki akart, kivehessen onnan egy dénárt és így mehessen offertoriumot adni ,item multas alias candelas parvas super feretro una cum scutella, in qua erant pecuniae, ut qui velit, possit accipere unum denarium, et ire ad offertorium». Ezenfelül 27 font viaszgyertya és 10 darab zöldszinű fáklya volt előkészítve, a temetésen résztvevő előkelőbb egyének részére. Midőn a gyászmisével az evangéliumhoz értek, az egyik szolga a paripával bejött a templomba és előbb a ravatalhoz, azután pedig ahhoz az oltárhoz vezette, ahol az offertoriumot felajánlották. Ezúttal csak egy oltár volt e célból kijelölve. Az offertorium felajánlása úgy történt, hogy először a fegyverhordozó ment az oltárhoz, azután a paripát vezették ide és miután felajánlották, a plébános szolgája elvezette a plébániára. Ekkor a jelenlevők a következő sorrendben járultak az oltárhoz offertoriumot adni: először jöttek a nemes urak kezükben a zöld fáklyákkal, azután a város polgárai, majd a nép, s végül a nők nagy számban, szegények és gazdagok vegyesen. A szentmise végével a szomszédos falvakból szép számban megjelent papság, megkerülvén a ravatalt, elmondotta a Miseretet, De profundist, a Laudat anima mea Dominum kezdetű psalmust a hozzá tartozó imákkal. Végre, a Salve Regina eléneklése után a koporsót lebocsátották a sírba. Ekkor a fegyverhordozó három darabra törte a kezében tartott lándját e német szavak kíséretében: «Herr Christoph Perner von Schachen, Königlichen Majestät in Ungarn und Böhmen oberster Hauptmann in Zips. Heut Hauptmann und nimmermehr». A temetési szertartást végző plébános pedig háromszor földet hintett a koporsóra és megáldotta azt szenteltvízzel. A temetési rendező Ostermann minden miséző papnak 12 dénárt adott és néhány kisebb gyertyát. A vízkereszti házszentelésen és a temetési s egyéb gyászszertartásokon kívül, volt még számos egyéb alkalom is, amikor a hívek papjaikat adományokban, ajándékokban részesítették. Hogy hányféle alkalomkor, mi mindenfélét kaptak a hívektől az egyháziak, legjobban megítélhetjük a következő esetből. 1478-ban a bácsi egyházmegyéhez tartozó, szent keresztről nevezett kamenicai plébánia-egyház plébánosa Adalbert és többi papjai, úgymint: Demeter a Szűz Mária-oltár dékánja, Mátyás a szent Ilona, Miklós a szent Katalin, Flóris a Szentháromság, János a Boldogságos Szűz, István a Mindenszentek oltárának igazgatói közt egyenetlenség tört ki a szentségek kiszolgáltatása és a hívek által fölajánlott oblaziókon való megosztozás miatt. Miután az ügy már a bácsi püspökség előtt is megfordult, a pereskedő felek némely érdemes káptalani tag közbenjárására, a következő egyezségre léptek, melyet 1483-ban IV. Sixtus pápa is jóváhagyott. Az oltárigazgatók, hiven a régi szokáshoz, a jövőben is kiszolgáltathatják a szentségeket és elfogadhatják a hívek oblazióit ; tehát misézhetnek, gyóntathatnak, keresztelhetnek, szóval végezhetik az összes szertartásokat, úgy magában az egyházban, mint azon kívül, kivéve azokat, amelyeket a székesegyházban a praelátus szokott végezni, mert itt ezek a plébánoshoz, mint lelkipásztorhoz, tartoznak. Amit az oltárigazgatók a betegek ellátásakor kapnak, az legyen az övék; ha valamelyikök semmit sem kapott volna, annak egy kenyér ára legyen a jutalma. Amit a hívek végrendeletileg a plébánosra hagyományoznak, az legyen az övé. Ellenben, ha a végrendelkező akár az oltárigazgatók egyikére, akár pedig valamennyiökre hagyományoz valamit, annak kétharmad része legyen a plébánosé, egyharmada pedig az oltárigazgatóké, ha a hagyomány fejében nem kellett misét végezni. Ha a hagyomány misével volt egybekötve, úgy a plébános csak azt kapta meg, amit rá hagytak. Ha a hívők közül valaki ingatlant, művelés alatt állót, vagy parlagot hagyott végrendeletileg az oltárigazgatók egyikére, úgy ezt az illető egészen és minden kötelezettség nélkül megkapta. A gyóntatónak azonban, ha a végrendelkezésnél jelen volt, gondoskodnia kellett arról, hogy a végrendelkező akaratát meg nem engedett módon ki ne játsszák. Tilos volt a végrendelkezőt rábírni akarni végső intézkedésének megmásítására is; legfeljebb tanácsolni lehetett neki és megfelelő, istenfélő alakban oktatni; egyébként egészen rá kellett bízni az illetőre a végrendelkezést. 1 Wagner: Analecta Scepusii. Viennae, 1774. II. p. 156. RELIGIO 75