Dudek János szerk.: Religio, 1909.
22. szám
". szám. RELIGIO más rendszer által arra, hogy mozoghason, hogy tudjon és akarjon mozogni. Meg kell teremteni az állami támogatástól megfosztott Egyház számára új erőforrások nyitása által azt a helyzetet, hogy papjainak buzgó működése által újból kiérdemelhesse azt, hogy a közszeretet pillérei ismét támogassák ősi falait. Dudek, Kant és Aquinói szent Tamás. Eredmények. I. Dolgozatom megírásánál Kant ismeret- és tudományelméletéből indultam ki. Iparkodtam rámutatni azon alaphibákra, amelyek egyrészt összes tévedéseinek gyökerei, másrészt pedig a metafizikára s a vallásbölcseletre vonatkozó összes nézeteit is uralják. Visszatérek most megint oda, ahonnan kiindultam, t. i. Kant ismeret- és tudományelméletéhez, hogr ezúttal e téren a keresztény filozófiának nézőpontjait tüzetesebben megvilágítsam s annak maradandó eredményeit kiemeljem. Ha ezeket az értékeket kimutatom, egyúttal arra is rámutatok, hogy a keresztény filozófiának egész mezeje mily szilárd alapokon nyugszik. Kant filozófiájának tévedései nyilvánvalók. Minden jóakarat mellett sem lehet a gondolkodás kerekét visszafordítani és az ő elveihez visszatérni. Az ő tisztelői is inkább arról beszélnek, hogy lehessen nézeteit továbbfejleszteni, mint azokat szolgailag utánozni. Miért nem tudta Kant ismeret- és tudományelméletét annyi szorgalom, oly éles konstruktív elméje dacára sem jobban megszerkeszteni? Azt hiszem bölcselettörténelmi ismereteinek fogyatékossága volt ennek az oka. Az ő elméjében csak a Descartes utáni filozófia élt, vagyis ép azon időké, amelyek a múlttal való összefüggést megszakították s szinte egész új utakra tévedtek. A középkori filozófia lekicsinylése, nagy gondolatmunkájának semmibe sem vétele elvágta az ókori bölcselettel is az összekötő fonalat. Mennyi fáradság, mennyi spekuláció lett e merész tettnek az ára. Ma már máskép gondolkodunk. Ma már tudjuk, hogy az ókori filozófiát a középkor nemcsak átvette, de tovább is fejlesztette, mégpedig logikusan, az emberi szellemnek és a tárgyi igazságnak megfelelően. Ha a renaissancenak káprázata s a formai szépség után való lelkesedésének heve el nem homályosították volna a skolasztikát, talán az újabb kor nem vágott volna magának egészen új utat s nem jutott volna egészen egyoldalú irányba. Mert úgy a racionalizmus, mint az empirizmus oly egyoldalú rendszerek, amelyek egymást kiegészíthetik, ha azokat egybekapcsoljuk; míg ellenkező esetben az emberi elmét teljesen megtévesztik és minden helyes eredmény elérését meggátolják. Ez az igazság az előzőkből is nyilvánvaló. És ez az igazság annál szomorúbb, mert úgy az ókor, mint a középkor nagy filozófusainál az alany és a tárgy párhuzamban állottak úgy az" ismeretkeresés munkájában, mint azoknak tudományokká való összekötésében. Az ókor lángelméje, Arisztotelész, munkája kezdetén ugyanazon problémák előtt állott, mint Kant, s mondhatjuk, szerencsésebben oldotta meg feladatát, mint Kant. Kantnak tehát, ha bölcselettörténelmi látása van, először Arisztotelész alapvető munkásságával kellett volna foglalkoznia s azzal , mint fejlődött, haladt előre a nagy görög bölcselő gondolkodása akár az arab, akár a keresztény filozófiában. Arisztotelész ismeretelméletének kidolgozásában a fizikusok szenzualizmusát és a platonisták intellektualizmusát egyeztette ki. Demokritosz és a többi fizikusok azt hitték, hogy az értelem és az érzéki megismerés teljesen fedik egymást. Az értelem nem tudhat többet s csak úgy tudja, mint a mennyi benyomást és ahogyan a külvilág azt nyújtja. Öszszes ismereteink azon hatásokból épülnek föl, amelyeket az érzéki benyomás bennünk fölidéz. Plato ellenben azt vitatta, hogy értelem és érzékiség két teljesen önálló és egymástól független tényező. Az értelem, mint anyagtalan erő, tevékenységében nem szorul testi szervezetre, sőt a testi, anyagi az anyagtalanra nem is hathat, tehát az érzéki benyomás nem hathat az értelemre. Az értelem az ideákból, az önmagunkban létező és érzékfeletti formákból nyeri ismereteit. Az érzéki dolgok legfeljebb alkalmat nyújtanak az érzéki léleknek észrevételekre, amint ezek az észrevételek megint alkalmat nyújtanak a szellemi léleknek a fogalomalkotásra. Arisztotelész középúton haladt. Demokritosznak megengedi, hogy a külső tárgyak az emberre hatnak. Viszont az értelemnek is tulajdonít olyan tevékenységet, amelyben a test nem vesz részt. De hogyan hat a test a lelki tevékenységre, ha az értelemnek a testitől független tevékenysége van ? E kérdést Arisztotelész így oldja meg: A pusztán külső benyomás még nem elegendő az értelmi tevékenység fölébresztésére. A külső benyomás érzéki képet — phantasma — gerjeszt föl, amelyet az értelem, mint tevékenység, mint cselekvő értelem, elvonás által lelki megismeréssé fejleszt (facit intelligibilia in actu). Az érzéki megismerés tehát nem egyedüli és tökéletes oka az értelmi ismeretnek, hanem annak csak az anyaga, melyet a cselekvő értelem dolgoz föl. Arisztotelész és szent Tamás a megismerés munkájában úgy az alanynak, mint a tárgynak megadták az őket megillető helyet és szerepet. Elismerték egyrészt a külvilágnak az alanyra való ráhatását, tehát az alanynak a külvilággal szemben tanúsított befogadó erejét (receptivitas), másrészt megint elfogadták az alanynak is a spontaneitását. cselekvő feldolgozó- 1 S. Thom. Sum. theol. 1. 84. 6. 341