Dudek János szerk.: Religio, 1909.

33. szám

2­5. szám.­ dig erősebben és erősebben lépett föl. Ettől fogva emelkedett a képzőintézetek fontossága és a népmű­veltségre gyakorolt befolyásának mértéke szerint szaporodtak a fejlődéssel együttjáró anyagi és szel­lemi szükségletek is. A gyors és nagyarányú fejlődés fokozódó terhei az egyes iskolafenntartó­ hatóságok és felekezetek teherviselő képességét oly nagy mér­tékben vették igénybe, hogy a felekezeti fenntartó­hatóságoknak vagy az egyes képzőintézetek beszün­tetését kellett elhatározniuk, vagy ha ezt nem akar­ták, le kellett mondaniuk a haladás követelte fej­lesztésről és vérző szívvel kellett látniok, hogy a felekezeti képzők anyagi szegénysége miatt milyen kedvezőtlen vélemény kezd a közfelfogásban kiala­kulni a bennük végzett szellemi és erkölcsi munka értékének megítélésében. Sajnos­ mind a kettő bekö­vetkezett. Több, jobb sorsra érdemes és fontos hiva­tást teljesítő katholikus tanítóképző megszűnt, a­melyek pedig megmaradtak, a gyors és nagyarányú fejlődés követelményeit képtelenek voltak kielégíteni. Hasonló nehézségekkel küzdöttek a nem katholikus képzők is. Ezeknek a nehézségeknek a leküzdésére egy mód kínálkozott, egy út látszott kivezetőnek: az állami támogatás igénybevétele. E gondolat a protestáns tanítóképzőket ragadta meg először, a­mint a pro­testánsok voltak azok, a­kik népiskoláik számára is előbb és nagyobb arányokban vették igénybe a tör­vényhozás által megajánlott államsegélyt. Ők jobban érezték az idők nyomását, mint mi, azért előbb is keresték az állami támogatást. Simkó Endre, jelenleg a soproni lutheránus tanítóképző tanára, 1895-ben a «Protestáns Egyházi és Iskolai Lap» 30. számában egy cikket tett közzé az evangélikus tanítóképző­intézetek fejlesztéséről. E cikkben őszintén, minden takargatás nélkül bevallja, hogy igaza van a tanügyi kormánynak, mikor évi jelentésében a felekezeti tanítóképzők elmaradottságáról panaszkodik, mert a­mint a többi felekezeti képző-intézetek, úgy «az ágostai hitvallású evangélikus tanítóképzők is mesz­sze elmaradnak a törvényes kívánalmak mögött.» A hanyatlás meggátlására szerinte két mód kínál­kozik, vagy az öt képző-intézetnek összevonása két országos intézetté, vagy az állami támogatás kiesz­közlése a középiskolák mintájára. A cikkíró az első módot ajánlja, mert az felel meg szerinte legjobban a protestáns önérzetnek. «Saját erőnkből — úgy­mond — senkitől sem kunyerálva, állíthatunk fel két oly intézetet, melyek nem csak hogy kiállanák a versenyt az államiakkal, de kielégítvén minden igényt, büszkeségünk lehetnének.» De «a protestáns önérzeten» kívül hivatkozik a cikkíró egy hatalmasabb indító okra is, arra a törek­vésre t. i., mely a népoktatási intézetek, különösen pedig a tanítóképzés államosítására irányul. Ezen törekvés ellen küzdeni legfőbb kötelesség, mert «népoktatási intézeteinket kiadni kezünkből, vagyis teljesen államivá tenni, annyi volna, mint elvágni a törzstől az életet adó haj­szálgyökereket.» Ebből a szempontból a felekezeti oktatás függetlenségét és önállóságát a legfőbb követelménynek kell tartani azért, ha van mód, mely a felekezeti tanítóképzés szükséges önállóságát nem érintve, a haladás köve­telte fejlesztést eszközölni alkalmas, azt minden kés­lekedés, minden tétovázás, minden aggodalom nélkül igénybe kell venni. A felekezeti iskolaügy szükséges és kívánatos fejlesztésére szerinte «a tanügyi kor­mány maga találta el a leghelyesebb utat azzal, hogy a felekezeti népiskolák állami segélyezését törvény­nyé emelte. Ez a leghelyesebb és legjobb út a nép­oktatás fejlesztése felé.» Ezt a módot fel lehetne használni a felekezeti tanítóképzés fejlesztésére is, tekintettel a jó tanítóképzéshez fűződő országos ér­dekekre és azon tényre, hogy a felekezeti közép­iskolák százezerekre menő állami segélyezésben része­sülnek. Ezeknek alapján az ügy fontosságát úgy a tanügyi kormánynak, valamint felekezeti hatóságá­nak figyelmébe ajánlván, javaslatát a következőkbe foglalja össze: «Kifogástalan, jó tanítókra van első­sorban szükségünk, miután az állam a felekezetek­től a tanítóképzési jogot egykönnyen el nem veheti, vagy talán e darázsfészekbe nem is akar belenyúlni, segítsen e beteg ügyön úgy, mint a középiskolákon. Mondja ki, minőnek kell lennie egy mintatanítóképző­intézetnek, a­hol a felekezet anyagi hiányok miatt ilyet fenntartani nem képes, állami segéllyel kell pótolni a hiányt. Ekkor joggal kívánhatja, hogy minden tanítóképző mintaszerű legyen. Egyúttal a tanítóképzést egységessé is teheti. E módszer a közép­iskoláknál jónak bizonyult, biztosra vehető a siker a tanítóképzőknél is, így a felekezet érzékenysége sem szenved csorbát, e fontos ügy is kielégítő meg­oldást nyer. Mi pedig, ha kicsinyes helyi érdekek miatt két intézetté tömörülni nem tudunk, vezérlő férfiaink, országgyűlési képviselőink útján hassunk oda, hogy tanítóképzőink állami segélyezése törvé­nyileg kimondassék.» A protestáns tanférfiúnak ezen lényegében ismer­tetett fejtegetésében és idézett javaslatában már jelezve vannak a felekezeti tanítóképzés állami támo­gatásának alapelvei és feltételei, t. i. a felekezeti tanítóképzők mintaszerűsége, modern színvonalra való emelése és az oktatást illetőleg az állami tanító­képzők egységes szellemi munkájával való közösség, a magyar tanítóképzők kultúrmunkájának egysége a tudományos, erkölcsi és a nemzeti irányú népne­velés szolgálatában, vagyis felajánlása az állami főfelügyelet olyan irányú és olyan mértékű kiter­jesztésének a felekezeti képző­ intézetekben is, a­minőt részint a törvény, részint a gyakorlat már úgy is biztosított az állami hatalomnak a népoktatási intézetekben és a középiskolákban az adott és az igénybe vett állami támogatás fejében. Guzsvenitz Vilmos: RELIGIO 517

Next