Dudek János szerk.: Religio, 1909.
15. szám
232 csak jelentéktelen toldalékokkal egészíti ki a régi alapformát: szerintünk ép úgy téved, mint a házi bazilika hívei. Ide tartoznak L. B. Alberti1 ősatyjukkal különösen Hirt,2 Kugler,3 Quast,4 Messner.5 Hogy ez az elmélet mennyire cseréplábakon áll, mutatja, hogy Quast8 és Messnert hamarosan otthagyták s az első Zestermannhoz, a másik a magán-bazilikás elmélethez csatlakozott. B) Annyi igaz, hogy a nyilvános bazilika nyújtja a fő építészeti gondolatokat, amelyekkel a keresztény építészet célja szerint rendelkezik. Már maga az a tény, hogy a keresztények csakugyan átvettek nyilvános— főleg kereskedelmi — bazilikákat és templomokká alakították, valószínűvé teszi, hogy midőn önálló építészetbe fognak, ezen forma lebeg szemük előtt. Első pillanatra bármily idegenszerűnek, sőt profánnak is lássék e gondolat, a tények azt bizonyítják, hogy a keresztények nem idegenkedtek az ilyenfajta adoptációtól. Természetesen nem szabad ezen eljárást a mai kétezeréves tradíciók és szellem szerint megítélni, hanem a keletkező és még kialakuló pogány-keresztény érzésmódból tekinteni. Az előbb felsorolt írott bizonyítékok — a basilica Laterani, Sicinini, Theophili — ezen felfogás mellett szólnak. Egy pozzuoli sírfelirat pedig, legalább egy esetre, föltétlenül bizonyítja. Eszerint bizonyos C. Nonius Flavianus szülei megvettek egy antik vásár-bazilikát, azt kitataroztatták, gyermeküket benne eltemették és templommá szenteltették. A felirat a rombadőlt ősi pozzuoli főtemplom romjai közt találtatott. Ezen négy adat legalább is nagyon megingatja azok véleményét, akik azt hiszik, hogy a kereszténység nem tette fölöslegesekké Rómában sem a kereskedelmi, sem a bíráskodási vagy séta-bazilikákat. A kereszténység bizonyára nem , de Bizáncnak alapítása, a császári székhely áthelyezése, a barbárok betörései folytán megcsappant kereskedelmi élet nem foglalta el többé a virágzó császárváros összes bazilikáit.10 Eladás, árverés és átengedés révén új gazdákat nyertek. Egyeseket a hirtelen megszaporodott egyház vett át ideiglenes, majd végleges használatra, mert nem volt képes máról-holnapra elegendő bazilikát emelni. Különben ezen egész vita lényege abban fejeződik ki, hogy a bazilikális forma már polgárjogot nyert az egyházban és azért, mert nagyjában megfelelt a keresztény kultuszigényeknek. Fieber Henrik: Z Kant tudományelmélete. Már az előbbi fejezetben elmondottam, milyen természetű volt Wolff bölcselete. Most még egyszer kitérek e kérdésre, hogy ne csak kultúrtörténeti, de tudományos szempontból is előttünk álljon az ő törekvése. Nagyon fontos ugyanis, hogy teljesen világos képet alkossunk magunknak arról, mit tartott, mit értett a racionalizmus tudomány alatt. Ha ezt nem állapítjuk meg, nem értékelhetjük Kant törekvéseit sem és nem fogjuk látni világosan azt a fogyatkozást sem, amelyet Kant a tudomány mibenlétét illetőleg elkövetett. Pedig — s ezt jól jegyezzük meg — ez az a pont, amelyben Kant rendszerének tévedései összefutnak. A racionalizmus mindig arra törekedett, hogy lehetőleg egy tételből, egy fogalomból vezessen le logikai úton, leszármaztatás, deduclio útján minden igazságot. Descartes az öntudatban találta meg azt a szilárd pontot, amelyből mintegy gomolyagból az ismeret, a tudás összes szálait lebonyolíthatta. Spinoza az Isten-fogalomból szőtte ki egész rendszerét. Wolff ugyanígy tett, csak kissé tért el Descartestől. Leibnitznek van ugyanis az ismeretre vonatkozólag egy megkülönböztetése, amelyet Wolff föl is használt. Az ismeret vagy esetleges, bizonytalan, vagy szükségszerű ismeret. Az előbbit nyújtja a tapasztalás, az utóbbit az ész. A tapasztalás megmutatja a valóságot, de csak úgy! Az ész ellenben azt is, hogy annak úgy is kell lennie és nem máskép ! Az ész azonban csak levezetés útján juthat el a föltétlen igazsághoz. Kell tehát egy oly elvet keresni is, amelyből mindent le lehet vezetni. Ez a legfőbb elv pedig sem az Isteneszme, sem az öntudat, hanem egy logikai axióma : az ellentmondás elve. Ezen elvből bogozta Wolff ki következtetések útján a tudás minden ágát. Annyira a logikai fanatizmus hatása alatt áll, hogy ő a logikában nemcsak a gondolkodás formáját, hanem annak tartalmát is kereste. Íme a szélső racionalizmusnak az a faja, amely minden szemléleti, tapasztalati elemet az igazság kutatása közben egyenesen kizár. A tapasztalásból nyert ismereteknek azután csak az a céljuk, hogy mintegy igazolják az észből kihámozott igazságok valódiságát. Szemléltessék azt, amit már bebizonyítottunk. Az ész útján nyert igazság magában véve bizonyos, világos. A tapasztalati igazság ellenben mindig zavart, ha csak az ész azt a maga levezetéseivel is be nem igazolja. De azért Wolff nem tagadja, hogy a tapasztalás is nyújt igazságokat. Nyújt! Csak nem ad biztos, föltétlen ismereteket. Azért az ész a priori megismerése fölsőbb rangú megismerőképesség ; a tapasztalatból nyert, a posteriori megismerés pedig alsóbbrangú megismerés. E két megismerési módot azonban összekapcsolni már nem tudta. Az elsőnek forrása maradt az ész önmaga, az ellentmondás elvével, a másiknak pedig a tapasztalat. Ennek a megkülönböztetésnek az L. B. Albert i. m. 3 Hirt: Geschichte d. Baukunst b. d. Alten. Berlin, 1821. 3 Kugler: Der röm. Basilikenbau. Stuttgart, 1842. < Quast: D. Baukunst b. d. Alten. Berlin, 1845. 5 Messner : Über d. Ursprung, d. Entwicklung u. Bedeutung d. Basilika. Leipzig, 1854. 6 Quast : Über Form, Einrichtung u. Ausschmückung der ältesten christl. Kirchen. Berlin, 1853. 7 Messmer: Über d. Ursprung etc. Leipzig, 1859. 8 Bull. Archeol. Napol. ser. 2. T. I. id. Lange, i. m. 317. 9 Beöthy: A művészetek története. Bpest, 1907. II. 17. 10 Zacher i. m. 10. RELIGIO LXVIII. év f. 1909.