Dudek János szerk.: Religio, 1909.
18. szám
("». szám. RELIGIO dagon ékesítettek. A kereszthajó különösen az alsópapság és az énekesek helye, különösen ott, ahol a kórus nem nyúlik úgy bele a főhajóba, mint a s. Clementeben. Fieber Henrik: Jant elmélete a metafizikáról. A «Kritik der reinen Vernunft» alapeszméje a körül forog: tudomány-e a metafizika? Az emberi ész, a megismerő képesség és a tudomány vizsgálata ezen egy célra irányul, s mondhatjuk, Kant úgy tudta megalapozni az előzményeket, hogy nyilvánvaló lett a következmény : a metafizika nem tudomány. De mi az előzményeket elvetettük, rámutattunk fogyatkozásaira, következőleg a metafizikáról is más fogalmat alkotunk magunknak. Mégpedig oly fogalmat, amelyet a modern metafizikai irányok is elfogadnak. Mi volt tehát Kant alaptévedése e tekintetben? A tudománynak teljesen helytelen értelmezése. Ebből indultunk ki, ezt kell még egyszer megvilágítanunk, mielőtt a metafizikára vonatkozó nézeteit ismertetnők. Kant oly tudományt képzelt el, amely pusztán észbeli ítéletekből álljon s mégis előbbre vigye ismeretünket. Ily tudomány elemei a szintetikus a priori ítéletek. Ez a tudomány tiszta tudomány lett volna; tiszta matematika, tiszta természettudomány, s a metafizikának is tiszta metafizikának kellett volna lennie. De ez, a tudomány — jól mondja Külpe — csak formális tudomány, vértelen tudomány, melyet a tapasztalattól való függetlenítés és az ész magas régióiba való felemelkedés jellemez. Gondoljunk csak vissza arra a nevezetes postulátumára, hogy ne az értelem alkalmazkodjék a tárgyhoz, hanem a tárgy az értelemhez. Igen, ezen magaslaton, hol az ész nyújtja önmagának a tárgyat, itt a tárgy alkalmazkodhatik az észhez, s ha ellenmondás keletkezik a tárgy és az ész között, az ész akkor sem jut ellentétbe a «mással», hanem csak önmagával, saját maga alkotta tárgyaival. Azt is helyesen vette észre Külpe, mily nagy fáradságába került Kantnak, mikor ezt a formális tudományt a reális világ anyagára akarta alkalmazni. Csak igen általános alapelveket tudott tudomány- és ismeretelméletéből a a reális tudományokban alkalmazni s azokról az általános alapelvekről is (pl. a substancia megmaradásának elve, vagy : minden, a mi történik, valamely ok által állandó törvények szerint határoztatik meg) kitűnik, hogy azokat sem meríti az ész pusztán önmagából, hanem hosszú tapasztalatból általánosítja. Miután Kant a tudomány elméletét, amint azt a tiszta matematikából és a tiszta természettudományból látjuk, szintetikus a priori ítéletekre építette, a metafizikát is hasonlóképen kívánta megszerkeszteni. Az volt az ő főkövetelménye, hogy akik metafizikával foglalkoznak, e tudományt szintén tisztán észből merített, de azért az ismereteinket a tapasztalat határain túl bővítő ítéletekből állítsák össze. Ezt annál inkább megkövetelte, mert nézete szerint a metafizika egy zárt tudomány, mely többé nem változhat, azt új fölfedezések sem gyarapíthatják. «Mert valamennyi lehető tudomány közül csak a metafizika számíthat arra az előnyre, hogy tökéletességre s abba a maradandó állapotba hozható, hogy nem változhatik többé s új fölfedezések sem gyarapíthatják, mert az észnek ismeretforrásait itt nem a tárgyakban és szemléletükben, melyek által bővebben föl nem világosíthatok, hanem maga magában találja, s ha tehetsége alaptörvényeit teljesen s minden félreértés ellen biztosítva előadta, semmi sem marad hátra, amit a tiszta ész a priori megismerhetne, sőt jogos kérdezni valója sincs. Ily határozott s befejezett tudásra való kilátás különös bájjal bír, ha minden hasznot mellőzünk is. De Kant egyenesen szemükre is veti a korabeli metafizikusoknak, hogy semmiféle szintetikai tételt pl. egy lélektani vagy kozmológiai tételt sem tudtak a priori bebizonyítani. «Ha ezáltal valaki sértve érzi magát, könnyen megsemmisítheti e vádakat, ha csak egyetlen egy szintetikai, a metafizikához tartozó tételt szíves idézni, melyet dogmatikai módon a priori bizonyítani vállalkozik. Mert csak, ha erre képes, fogom elismerni, hogy a tudományt valóban előbbre vitte, ha a tételt magát közönséges tapasztalat eléggé megerősítette volna is. Mérsékeltebb s méltányosabb nem lehet a követelés. Ha pedig, ami elmaradhatatlanul bizonyos, erre nem képes, akkor igazságosabb nyilatkozat nem lehet ennél, hogy : a metafizika, mint tudomány, nem létezett eddig. Ezen idézetekből kettő nyilvánvaló: először Kant a metafizikát csak akkor ismeri el tudománynak, ha tételeit az észből, a tapasztalás mellőzésével, bizonyítja be; s másodszor, hogy Kant a metafizikai kérdésekben az ész és a tapasztalat között áthidalhatatlan űrt vágott. Mindezt pedig azért, mert a tapasztalat tényei iránt bizalmatlanságot érzett és az észt illetőleg pedig megint a racionalizmus végzetes befolyása alá jutott. Mit feleljünk, mit tegyünk Kant nézeteivel szemben? Azt mondhatnám semmit. Amint nem fogadtuk el vékonydongájú tudományelméletét, még kevésbbé állhatunk szóba metafizikai nézeteivel. De nemcsak nekünk, de egyáltalán senkinek sem kell ma a Kant-féle metafizikai elmélkedés. Jelenleg két álláspont lehetséges a metafizikával szemben. Vagy elfogadom azt, s akkor túlteszem magamat Kant követelésein s a tapasztalat szemmeltartásával építem föl a metafizikát; vagy pedig azi. 1 Lyka, A mozaik. Az iparművészet könyve. Budapest, 1902. I. 362-366. 2 Kant metafizikai felfogását a «Tiszta ész kritikája» 227—427. tárgyalja; továbbá a Prolegomena 17—21, 91—113, 281