Dudek János szerk.: Religio, 1909.
28. szám
25. szám. Szent Anzelm, 1109—1909. (II.) Szent Anzelm a dialektikai viták hevében tanult és elmélkedett. Látta a két fél harcait, mérlegelte indító okaikat, ismerte a túlzásokat mindkét félen és szerencsés szintetikus elmével tudta a két végletet kiegyeztetni és egy közös cél érdekében gyümölcsöztetni. A kik csak a hitnek és a tekintélynek fegyvereivel harcoltak, azoknak értékét az ész hordozó ereje iránt kellett megnyitnia. A kik pedig csak az észben biztak, azoknak a hagyományok tiszteletét kellett hangsúlyoznia. Szent Anzelm ezt a szerencsés összetételt azért volt képes megalkotni, mert szent Ágoston tanait jól ismerte s a Szentatyák tekintélyét elfogadta, a bölcseletet pedig megbecsülte. Az egyház hagyománya nem a tudomány gyűlöletén fejlődött ki, hanem annak szeretetén s ez a szeretet volt egykor annak is az oka, hogy — mint Willmann egy helyen magát kifejezi — a régiek bölcseletét magának meghódította. Szent Anzelm tehát a hitet ép úgy becsülte, mint az észt; csak arról volt szó, hogy a vallás, a theologia kérdéseiben melyik legyen az alapvető elem? E ponton két befolyás hatott az ő gondolkodására: Szent Ágostonnak említett sarkigazsága; crede, at intelligas és Platónak világnézete. Plato szerint minden, a mi van, eszméje szerint előbb Istenben létezik s minden annyiban igaz és annál inkább igaz, mennél jobban tükrözi vissza az Istenben élő eszmét. Azért szent Anzelm szerint az igazság, Veritas, egyenlő a rectitudóval, a helyességgel, a pontossággal, azzal t. i., amennyiben valami az eszmével összeülik. Isten maga a rectitudó, ő a legfőbb igazság. Ha Isten a legfőbb igazság, akkor az ő kinyilatkoztatása a legnagyobb bizonyosságú s ép azért vallási dologban a hit biztosabb útjelző, mint az ész. Vagyis a theologiában egyedül helyes álláspont: crede, ut intelligas. Ez az álláspont marad a keresztény bölcseletnek és vallástannak örökké az erőssége és alapja. Amíg ugyanis a vallás természetfölötti és érzékfölötti elemeket tartalmaz s amíg Isten nem elvont fogalom, hanem az emberiség üdvössége történetének folyamán önmagát kijelentő eleven igazság, valóság és szeretet, addig mindig lesznek olyanok, amelyeket az emberi ész föl nem fog, hanem csak hittel közelít meg. Viszont ez a hit sem vak hit, hanem eleven igazság, amely bele kíván szövődni az ember eszének világába is és ott akarja megkeresni a maga igazolását. A «fides quaerens intellectum» vallási és bölcseleti alapgondolata az tehát, hogy a hit maradjon meg hitnek, de egyúttal rationabile obsequiumnak, úgy hogy amit hiszünk, az ésszerű is egyúttal, mert a hit tárgyai az észből is megvilágítást nyernek, úgy, hogy azok «credibilia facta sunt nimis.» Szent Anzelm tehát a középkor tudományos életének hajnalán megmutatja a jövendő nemzedékeknek, melyik az a csapás, amelyen haladniok kell-S a további fejlődés igazolta is ezt az álláspontot Mert akár a tomistákat, akár a skotistákat nézzük, mind a két iskolában a kiindulás ugyanaz : a hitből jutnak előre. Nagy tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy ez a módszertani eljárás az ész ellenére történt. A skolasztika sohasem volt az ész ellensége. Csak a határokat jelölte meg, amelyeken fölül az ész nem haladhat, de még azon határokon túl is kiterjeszteni iparkodott az ész hivatását, midőn, ha nem is pozitive, bizonyítani akart az ésszel és legalább azt törekedett megvilágítani, hogy a hitbeli igazság az ész igazságainak vonalaiban halad s nem az ész ellenére hiszünk. Másrészt pedig meg volt még arról is győződve, hogy a hit nem szűkíti, sőt bővíti ismereteinket. Nyilvánvaló ez ép szent Anzelmnál. Ismeretes dolog, hogy ő egyik művében, a «Monologium»-ban, a legmélyebb igazságokat, a Szentháromság életét, törekedett az észből megvilágítani, vagy amint ő magát kifejezi, «ut rationis necessitas breviter cogeret, et veritatis Charitas patenter ostenderet.» Mindazon kérdésekben pedig, a melyek a hit határain túl terjednek, a legnagyobb bölcseleti szabadsággal járt el (példa az universáliák kérdése) és a véleményszabadságnak is a legtágabb teret adott. Mert írja a «De Grammatico» (cap. 21 sub finem) cimű munkában, nem akarom, hogy ezekben a kérdésekben «sic inhaerere, ut ea pertinaciter teneas, si quis validioribus argumentis haec destruere et diversa valuerit astruere; quod si contigerit, saltem ad exercitationem disputandi nobis haec profecisse non negabis.» A keresztény bölcseletnek mindig ez az álláspontja. A vallás tanaiban elsősorban a hit tanítása jut szóhoz, azután az észnek megvilágítása. Minden más egyéb kérdésben az ész szava dönt. Szent Anzelm helyes érzékkel állapította meg tehát a hitnek és az észnek viszonyát oly időkben, midőn a szenvedélyek tévedésekre vezettek. Azért dicséri őt a pápai körlevél is, mert egyrészt a kutatásnak utat mutatott s a félénkeknek gyanúját eloszlatta, másrészt a hitnek jogait is megvédte. II. Miután ezen általános szempontokat kiemeltük és szent Anzelmnek bölcselettörténelmi jelentőségét nagy vonalaiban megrajzoltuk, kérdezzük meg újból, mi indította a pápát arra, hogy nyolcszázados emlékezettel lelki szemeink előtt szent Anzelmben példát és útmutatót állítson? A körlevél elsősorban dicsérőleg, sőt magasztalólag emeli ki szent Anzelmnek önzetlen, halált megvető küzdelmét az egyház szabadságát letiporni akaró világi hatalom ellen. Mi is méltányoljuk az ő rettenthetetlen és végül győztes lelkületét. Felemelő példát RELIGIO 441