Dudek János szerk.: Religio, 1909.

28. szám

2­5. szám. Szent Anzelm, 1109—1909. (II.) Szent Anzelm a dialektikai viták hevében tanult és elmélkedett. Látta a két fél harcait, mérlegelte indító okaikat, ismerte a túlzásokat mindkét félen és szerencsés szintetikus elmével tudta a két végletet kiegyeztetni és egy közös cél érdekében gyümölcsöz­tetni. A kik csak a hitnek és a tekintélynek fegyverei­vel harcoltak, azoknak értékét az ész hordozó ereje iránt kellett megnyitnia. A kik pedig csak az észben biztak, azoknak a hagyományok tiszteletét kellett hangsúlyoznia. Szent Anzelm ezt a szerencsés össze­tételt azért volt képes megalkotni, mert szent Ágoston tanait jól ismerte s a Szentatyák tekintélyét elfogadta, a bölcseletet pedig megbecsülte. Az egyház hagyo­mánya nem a tudomány gyűlöletén fejlődött ki, hanem annak szeretetén s ez a szeretet volt egykor annak is az oka, hogy — mint Willmann egy helyen magát kifejezi — a régiek bölcseletét magának meghódította. Szent Anzelm tehát a hitet ép úgy becsülte, mint az észt; csak arról volt szó, hogy a vallás, a theo­logia kérdéseiben melyik legyen az alapvető elem? E ponton két befolyás hatott az ő gondolkodására: Szent Ágostonnak említett sarkigazsága; crede, at intelligas és Platónak világnézete. Plato szerint minden, a mi van, eszméje szerint előbb Istenben létezik s minden annyiban igaz és annál inkább igaz, mennél jobban tükrözi vissza az Istenben élő eszmét. Azért szent Anzelm szerint az igazság, Veritas, egyenlő a rectitudóval, a helyes­séggel, a pontossággal, azzal t. i., a­mennyiben valami az eszmével összeülik. Isten maga a rectitudó, ő a legfőbb igazság. Ha Isten a legfőbb igazság, akkor az ő kinyilat­koztatása a legnagyobb bizonyosságú s ép azért val­lási dologban a hit biztosabb útjelző, mint az ész. Vagyis a theologiában egyedül helyes álláspont: crede, ut intelligas. Ez az álláspont marad a keresztény bölcselet­nek és vallástannak örökké az erőssége és alapja. A­míg ugyanis a vallás természetfölötti és érzék­fölötti elemeket tartalmaz s a­míg Isten nem elvont fogalom, hanem az emberiség üdvössége történetének folyamán önmagát kijelentő eleven igazság, valóság és szeretet, addig mindig lesznek oly­­anok, a­melye­ket az emberi ész föl nem fog, hanem csak hittel közelít meg. Viszont ez a hit sem vak hit, hanem eleven igazság, a­mely bele kíván szövődni az ember eszének világába is és ott akarja megkeresni a maga igazolását. A «fides quaerens intellectum» vallási és bölcseleti alapgondolata az tehát, hogy a hit marad­jon meg hitnek, de egyúttal rationabile obsequium­nak, úgy hogy a­mit hiszünk, az ésszerű is egyúttal, mert a hit tárgyai az észből is megvilágítást nyer­nek, úgy, hogy azok «credibilia facta sunt nimis.» Szent Anzelm tehát a középkor tudományos éle­tének hajnalán megmutatja a jövendő nemzedékek­nek, melyik az a csapás, a­melyen haladniok kell-S a további fejlődés igazolta is ezt az álláspontot Mert akár a tomistákat, akár a skotistákat nézzük, mind a két iskolában a kiindulás ugyanaz : a hitből jutnak előre. Nagy tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy ez a módszertani eljárás az ész ellenére történt. A skolasztika sohasem volt az ész ellensége. Csak a határokat jelölte meg, a­melyeken fölül az ész nem haladhat, de még azon határokon túl is kiterjeszteni iparkodott az ész hivatását, midőn, ha nem is pozi­tive, bizonyítani akart az ésszel és legalább azt töre­kedett megvilágítani, hogy a hitbeli igazság az ész igazságainak vonalaiban halad s nem az ész ellenére hiszünk. Másrészt pedig meg volt még arról is győ­ződve, hogy a hit nem szű­kíti, sőt bővíti ismereteinket. Nyilvánvaló ez ép szent Anzelmnál. Ismeretes dolog, hogy ő egyik művében, a «Monologium»-ban, a legmélyebb igazságokat, a Szentháromság életét, törekedett az észből megvilágítani, vagy a­mint ő magát kifejezi, «ut rationis necessitas breviter cogeret, et veritatis Charitas patenter ostenderet.» Mindazon kérdésekben pedig, a melyek a hit határain túl terjednek, a legnagyobb bölcseleti sza­badsággal járt el (példa az universáliák kérdése) és a véleményszabadságnak is a legtágabb teret adott. Mert írja a «De Grammatico» (cap. 21 sub finem) cimű munkában, nem akarom, hogy ezekben a kér­désekben «sic inhaerere, ut ea pertinaciter teneas, si quis validioribus argumentis haec destruere et diversa valuerit astruere; quod si contigerit, saltem ad exercitationem disputandi nobis haec profecisse non negabis.» A keresztény bölcseletnek mindig ez az állás­pontja. A vallás tanaiban első­sorban a hit tanítása jut szóhoz, azután az észnek megvilágítása. Minden más egyéb kérdésben az ész szava dönt. Szent Anzelm helyes érzékkel állapította meg tehát a hitnek és az észnek viszonyát oly időkben, midőn a szenvedélyek tévedésekre vezettek. Azért dicséri őt a pápai körlevél is, mert egy­részt a kutatásnak utat mutatott s a félénkeknek gyanúját eloszlatta, másrészt a hitnek jogait is meg­védte. II. Miután ezen általános szempontokat kiemel­tük és szent Anzelmnek bölcselettörténelmi jelentő­ségét nagy vonalaiban megrajzoltuk, kérdezzük meg újból, mi indította a pápát arra, hogy nyolcszázados emlékezettel lelki szemeink előtt szent Anzelmben példát és útmutatót állítson? A körlevél első­sorban dicsérőleg, sőt magaszta­lólag emeli ki szent Anzelmnek önzetlen, halált meg­vető küzdelmét az egyház szabadságát letiporni akaró világi hatalom ellen. Mi is méltányoljuk az ő rettent­hetetlen és végül győztes lelkületét. Felemelő példát RELIGIO 441

Next