Dudek János szerk.: Religio, 1909.
33. szám
25. szám. dig erősebben és erősebben lépett föl. Ettől fogva emelkedett a képzőintézetek fontossága és a népműveltségre gyakorolt befolyásának mértéke szerint szaporodtak a fejlődéssel együttjáró anyagi és szellemi szükségletek is. A gyors és nagyarányú fejlődés fokozódó terhei az egyes iskolafenntartó hatóságok és felekezetek teherviselő képességét oly nagy mértékben vették igénybe, hogy a felekezeti fenntartóhatóságoknak vagy az egyes képzőintézetek beszüntetését kellett elhatározniuk, vagy ha ezt nem akarták, le kellett mondaniuk a haladás követelte fejlesztésről és vérző szívvel kellett látniok, hogy a felekezeti képzők anyagi szegénysége miatt milyen kedvezőtlen vélemény kezd a közfelfogásban kialakulni a bennük végzett szellemi és erkölcsi munka értékének megítélésében. Sajnos mind a kettő bekövetkezett. Több, jobb sorsra érdemes és fontos hivatást teljesítő katholikus tanítóképző megszűnt, amelyek pedig megmaradtak, a gyors és nagyarányú fejlődés követelményeit képtelenek voltak kielégíteni. Hasonló nehézségekkel küzdöttek a nem katholikus képzők is. Ezeknek a nehézségeknek a leküzdésére egy mód kínálkozott, egy út látszott kivezetőnek: az állami támogatás igénybevétele. E gondolat a protestáns tanítóképzőket ragadta meg először, amint a protestánsok voltak azok, akik népiskoláik számára is előbb és nagyobb arányokban vették igénybe a törvényhozás által megajánlott államsegélyt. Ők jobban érezték az idők nyomását, mint mi, azért előbb is keresték az állami támogatást. Simkó Endre, jelenleg a soproni lutheránus tanítóképző tanára, 1895-ben a «Protestáns Egyházi és Iskolai Lap» 30. számában egy cikket tett közzé az evangélikus tanítóképzőintézetek fejlesztéséről. E cikkben őszintén, minden takargatás nélkül bevallja, hogy igaza van a tanügyi kormánynak, mikor évi jelentésében a felekezeti tanítóképzők elmaradottságáról panaszkodik, mert amint a többi felekezeti képző-intézetek, úgy «az ágostai hitvallású evangélikus tanítóképzők is meszsze elmaradnak a törvényes kívánalmak mögött.» A hanyatlás meggátlására szerinte két mód kínálkozik, vagy az öt képző-intézetnek összevonása két országos intézetté, vagy az állami támogatás kieszközlése a középiskolák mintájára. A cikkíró az első módot ajánlja, mert az felel meg szerinte legjobban a protestáns önérzetnek. «Saját erőnkből — úgymond — senkitől sem kunyerálva, állíthatunk fel két oly intézetet, melyek nem csak hogy kiállanák a versenyt az államiakkal, de kielégítvén minden igényt, büszkeségünk lehetnének.» De «a protestáns önérzeten» kívül hivatkozik a cikkíró egy hatalmasabb indító okra is, arra a törekvésre t. i., mely a népoktatási intézetek, különösen pedig a tanítóképzés államosítására irányul. Ezen törekvés ellen küzdeni legfőbb kötelesség, mert «népoktatási intézeteinket kiadni kezünkből, vagyis teljesen államivá tenni, annyi volna, mint elvágni a törzstől az életet adó hajszálgyökereket.» Ebből a szempontból a felekezeti oktatás függetlenségét és önállóságát a legfőbb követelménynek kell tartani azért, ha van mód, mely a felekezeti tanítóképzés szükséges önállóságát nem érintve, a haladás követelte fejlesztést eszközölni alkalmas, azt minden késlekedés, minden tétovázás, minden aggodalom nélkül igénybe kell venni. A felekezeti iskolaügy szükséges és kívánatos fejlesztésére szerinte «a tanügyi kormány maga találta el a leghelyesebb utat azzal, hogy a felekezeti népiskolák állami segélyezését törvénynyé emelte. Ez a leghelyesebb és legjobb út a népoktatás fejlesztése felé.» Ezt a módot fel lehetne használni a felekezeti tanítóképzés fejlesztésére is, tekintettel a jó tanítóképzéshez fűződő országos érdekekre és azon tényre, hogy a felekezeti középiskolák százezerekre menő állami segélyezésben részesülnek. Ezeknek alapján az ügy fontosságát úgy a tanügyi kormánynak, valamint felekezeti hatóságának figyelmébe ajánlván, javaslatát a következőkbe foglalja össze: «Kifogástalan, jó tanítókra van elsősorban szükségünk, miután az állam a felekezetektől a tanítóképzési jogot egykönnyen el nem veheti, vagy talán e darázsfészekbe nem is akar belenyúlni, segítsen e beteg ügyön úgy, mint a középiskolákon. Mondja ki, minőnek kell lennie egy mintatanítóképzőintézetnek, ahol a felekezet anyagi hiányok miatt ilyet fenntartani nem képes, állami segéllyel kell pótolni a hiányt. Ekkor joggal kívánhatja, hogy minden tanítóképző mintaszerű legyen. Egyúttal a tanítóképzést egységessé is teheti. E módszer a középiskoláknál jónak bizonyult, biztosra vehető a siker a tanítóképzőknél is, így a felekezet érzékenysége sem szenved csorbát, e fontos ügy is kielégítő megoldást nyer. Mi pedig, ha kicsinyes helyi érdekek miatt két intézetté tömörülni nem tudunk, vezérlő férfiaink, országgyűlési képviselőink útján hassunk oda, hogy tanítóképzőink állami segélyezése törvényileg kimondassék.» A protestáns tanférfiúnak ezen lényegében ismertetett fejtegetésében és idézett javaslatában már jelezve vannak a felekezeti tanítóképzés állami támogatásának alapelvei és feltételei, t. i. a felekezeti tanítóképzők mintaszerűsége, modern színvonalra való emelése és az oktatást illetőleg az állami tanítóképzők egységes szellemi munkájával való közösség, a magyar tanítóképzők kultúrmunkájának egysége a tudományos, erkölcsi és a nemzeti irányú népnevelés szolgálatában, vagyis felajánlása az állami főfelügyelet olyan irányú és olyan mértékű kiterjesztésének a felekezeti képző intézetekben is, aminőt részint a törvény, részint a gyakorlat már úgy is biztosított az állami hatalomnak a népoktatási intézetekben és a középiskolákban az adott és az igénybe vett állami támogatás fejében. Guzsvenitz Vilmos: RELIGIO 517