Dudek János szerk.: Religio, 1909.
35. szám
2(5. szám. pontjából «a segély engedélyezésétől számítva csakis megfelelő — elsősorban tanítóképzőintézeti, esetleg középiskolai, de legalább polgári iskolai—képesítésű tanárok alkalmazása» magától értetődve, hogy államsegélyben csak olyan tanár részesülhet, aki magyar honos és magyar nyelven képes tanítani». Végül «a tanításnak és a tanítói képesítésnek az állami tanterv és képesítő vizsgálati szabályzat alapján való berendezése, felügyelete a királyi tanfelügyelő, vagy miniszteri szakfelügyelő részéről, a kinek a használandó tankönyvek jegyzéke a munkabeosztás és tanterv tudomásul vétele végett minden iskolai év elején bemutatandó. Ezekhez járul az állami főfelügyelet kellő gyakorolhatása végett a királyi tanfelügyelő vagy az őt helyettesítő miniszteri biztos jogának részletes megállapítása a képesítő vizsgálatok alkalmával, valamint a tanügyi kormány befolyásának biztosítása az államsegélyes tanárok alkalmazása és az ellenük esetleg indítandó fegyelmi eljárás ügyében. Ezek révén az államsegélyt felajánló tanügyi kormány főbb feltételei, természetszerűleg fölvetődik az a kérdés: mit várhat a katholikus tanítóképzés az államsegélytől, váljon annak elfogadása a vele járó feltételek miatt nem veszélyezteti-e a katholikus tanítóképző-intézetek önállóságát, belső működését, erkölcsi szellemét stb. ? Mielőtt azonban e kérdésekre felelnék, a történeti teljesség kedvéért röviden jelezni szándékozom a legilletékesebb tényezőnek , a nmbt. püspöki karnak a föntebb részletesen ismertetett miniszteri rendelettel szemben tanúsított magatartását, mert természetes dolog, hogy a tanügyi kormány hivatalos ajánlatával érdemileg csak az a tényező foglalkozhatik, amelynek jogkörébe tartozik a katholikus tanítóképzés. A felajánlott államsegély és a vele kapcsolatos feltételek elfogadása vagy el nem fogadása fölött dönteni tehát egyedül csak az illetékes iskolai főhatóság jogosult ; azért mondja maga a szóbanforgó miniszteri rendelet is, hogy «az államsegély engedélyezését nem az érdekeltek, hanem mindenkor csak az intézetet fenntartó egyházi főhatóság kérheti». A nmlt. püspöki kar a tanügyi kormány ajánlatával 1907. évi április 18-án tartott konferenciáján foglalkozott testületileg és hivatalosan. Véleménye szerint a tanügyi kormány feltételei a katholikus tanítóképzés eddigi önállóságát nem veszélyeztetik, következéskép a felajánlott államsegély elfogadásának nincs elvi akadálya, mindazonáltal, mielőtt e kérdésben végérvényesen döntene, Széchenyi Miklós gróf, győri püspök indítványára kimondotta, hogy előbb több pontra nézve megnyugtató felvilágosítást kér a nmlt, vallás- és közoktatásügyi minisztertől. E pontok vonatkoznak a működésben lévő tanári testületek approbálására, a jövőben alkalmazandó papi tanárok képesítésére és a katholikus kántorképzés akadálytalan eszközlésére, amennyiben erre az egyháznak föltétlen szüksége van. Apponyi Albert gróf miniszter nem késett a bibornok-hercegprimáshoz intézett válaszában a nmlt. püspöki kart megnyugtatni az iránt, hogy a hangoztatott óhajokat kész a maga részéről teljesíteni. E miniszteri kijelentés után megszűnt az államsegély elfogadásának minden akadálya és azóta évről-évre kevesbedik azon katholikus tanítóképző-intézetek száma, amelyek tanáraik anyagi helyzetét a maguk erejéből, az állami támogatás igénybevétele nélkül képesek a kivánt színvonalra emelni. Sőt a tanítóképzők minden irányú fejlődését kivánó tanférfiak kifejezést adtak már annak a gondolatnak is, hogy ha az állam az igazságnak megfelelően elismeri azt, hogy «a felekezeti tanító- és tanítónőképző intézetek ugyanazt a szervezeterősítő és népművelő feladatot vannak hivatva teljesíteni, mint az állami hasonló intézetek» és ha országos érdek azoknak az intézeteknek a teljes kifejlesztése, amelyeken nyugszik a hazai tanítóképzés és a vele összenőtt kulturális fejlődés súlypontja, akkor a tanügyi kormány ne szorítsa támogatását egyedül csak a tanárok fizetésének a kiegészítésére, hanem támogassa a felekezeti iskolafenntartó hatóságokat a modern követelményeknek megfelelő épületek emelésében és szükséges felszerelésében is. A Katholikus Tanügyi Tanács kebelében hangzott el e kívánság 1907. évi július 3-án Pécsett tartott gyűlésén, A midőn a Tanács képzőintézeti szakosztálya elfogadta dr. Bilinszky Lajos nagyszebeni tanítónőképzőintézeti igazgató következő határozati javaslatát: «a szakosztály égetően szükségesnek tartja, hogy képzőink megfelelő elhelyezésére és fölszerelésére is nyújtson segélyt az állam és ép azért mély alázattal kéri a nagyméltóságú püspöki kart, hogy kegyeskedjék ez irányban is lépéseket tenni a kormánynál». Hasonló kívánság nyert kifejezést protestáns részről is. A Tanítóképzőintézeti Tanárok Országos Egyesületének 1908. évi október 5-én tartott választmányi ülési jegyzőkönyve szerint ugyanis a soproni lutheránus tanítóképző-intézet igazgatója, Papp Józsefvázolja a felekezeti képzőkre súlyosodó nagy anyagi áldozatot, amit az állam épületben, felszerelésben kíván annak fejében, hogy a felekezeti tanárok fizetését kiegészíti. Kéri a választmányt, hogy nevezett célokra szolgáló (egyelőre rendkívüli segélyösszeg megnyerését mozdítsa elő. Elnök megnyugtatja felszólalót, hogy hasonló esetekben az egyesület soha nem mulasztotta el segítséget nyújtani a felekezeti kollégáknak, a jövőben is kész örömmel nyújt segítőkezet. Ezzel elérkeztünk azon határponthoz, amelyre a felekezeti tanítóképzőintézetek állami támogatásának eszméje alig egy évtized alatt tényleg és óhajtás szerint eljutott. Még egy kérdéssel kell foglalkoznunk: az államsegély hatásáról tanítóképzőinkre. Guzsvenitz Vilmos: RELIGIO 555