Dudek János szerk.: Religio, 1910.
14. szám
2. szánt. RELIGIO veréseknek is a bordáit alkotja. Mert mindenben van mulandó és állandó; lényeg és tulajdonság. Az állandó, a lényeg alkotja ismereteink magvát, a fogalmakat. Plátó lelkét mámorossá tették a fogalmak és azokat megszemélyesítette, költői egyéniségekké alakította. Nem beszélt-e Anaxagorasz a nousznak szétszóródásáról, a jelenségek mögött rejlő rendező erőről, minden rendnek, alakulásnak dinamikus ben működő értelmi központjáról? Ezek a fogalmak, az «eszmének» szikrái, mint önálló, mint egy igazi, anyagtalan világ szállnak föl az ő lelkében a jelenségek világából s azokban látja az eleai örök, változhatatlan létet; míg e világ csak árnyéka annak a fönséges, eszmei világnak, amely csak sejteti, amely kiváltja belőlünk az örök, el nem pusztuló eszmei világnak gondolatát. Kicsalja pedig azért, mert hisz bennünk is él egy «eszme», amely abból a «más» életből szakadt el és magával hozta onnan annak a szép világnak édes emlékét s ha rátekint a szem, «ez eszme», a tünékeny élet röpke szépségeire, mindegyikben az eszmét látja s rágondol búsuló lélekkel az el nem hervadó örök létre. A Phaidrosz,1 a Phaidon,2 a Menin,3 a Symposion, az eleai öröklétet az eszmék világában keresi. Új szint nyernek az eszmék a Szophisztészben. Az örök nyugalomban, változatlanságban élő eszmék mozgalmas, röpke lényekké, erőkké fejlődnek ki s mozgás, élet, értelem, lélek lesz osztályrészük. Most már az eszme nem csak SVTWD 8V többé, hanem Sevajjicé, a jelenségek belső célszerűsége és okszerűsége, mint Anaxagorasznál, így a jelenségek világa és az örök világ érintkeznek egymással s az utóbbi az előbbinek benső célszerűségévé (analitas), az utóbbi az előbbinek érzéki megjelenésévé fejlik ki. Mihelyt azonban a két világ között az úr hidat nyert s az eszmék és az érzékiség benső kapcsolatba léptek, felmerült a további kérdés: mily viszony van maguk az eszmék között? Az érzéki világ egyedeket, fajokat, nemeket tüntet föl. Váljon ez a csoportosulás az eszmék világára nem alkalmazható-e? S Plátó csakugyan az egységesítést az eszmék világában is keresztül viszi s azok hierarchikus fokozatain fellendül lelke a legmagasabb s a legáltalánosabb eszméhez, a jóhoz. A jó fogalom, a piramis hegye, amelyből a költő a világmindenségnek eszmei és érzéki elemeit mind szélesebb kiterjedésben látja kiáradni. A Nap, amely mindennek értéket és valóságot kölcsönöz. A világértelem, a nousz, az istenség. Az eszme maga mindig ugyanaz, lényegében nem változik, igazi állag s alkalmas arra, hogy benső lényegét megtartva az egyedekbe szétszóródjék s kisebbnagyobb mennyiségben nyilvánuljon meg a különféle érzéki jelenségekben. Mint a napsugár, bár minőségileg mindenütt ugyanaz, de mégis más más hatást ér el, ha mennyiségileg itt-ott csökken vagy gyarapodik, úgy lehetséges ugyanazon eszme körében, ugyanazon faj alatt számtalan egyéni változás, amelynek oka mindig az egy eszmében való különféle mértékű részesedés. Az eszmének tehát hasonló megnyilvánulása van, mint Anaxagorasz nouszának. Mégis a kettő között lényeges különbség is van. Anaxagorasz a dolgok benső lényegének az ősmagvakat, azokat a kémiai elemeket vette föl, amelyek a nousznak mint anyagi erőnek indítására alakot öltenek. A dolgok különféleségének, az érzéki világ felépülésének lehetősége magukban az elemekben van. A nousz inkább csak oly elemeknek kapcsoló ereje, amelyek természetük szerint vegyülésre úgyis alkalmasak. Tehát a kettőnek egyforma értéke van. S ha nézzük, miben rejlik Anaxagorasznál az egyének kifejlődésének lehetősége, feleletünk, mind a kettőben. Képességileg az anyagban, valóságban az anyagban és erőben. Más eredményhez jutott Plátó. Ő csak egy föltétlen valóságot, igaz értéket ismer, az eszmék világát. Ezek pedig anyagtalan, tiszta lények. De nyomában felmerült a kérdés: mi tehát az anyag? Hogyan jön létre a jelenségek világa? Plátó minden valóságot, minden létet az eszmének tulajdonított és az anyagot megmagyarázni nem volt képes. E ponton örökösen ellentmondásba jött önmagával. Logikai úton eredményhez nem jutott, költői szemlélődése pedig hézagos maradt. Ha mi teremtést nem vallanánk, az anyagot Istentől leszármaztatni szintén nem volnánk képesek s az anyagnak Isten mellett örök valósággal kellene bírnia. Plátó úgy iparkodik segíteni a bajon, hogy az eszmék létével szemben beszél a «nem létezőről», a síriavról. Ez pedig az arcsipor, a végtelen és alaktalan tér (tehát anyagtalan is), amelyhez a xipoce az alaktalannak mathematikai körülhatárolása és alaköltése járul. A kettőnek egyesítéséből, ami a jónak, a világértelemnek, a legfőbb eszmének műve, származik a jelenségek világa. Ez a magyarázat azonban nem kielégítő. Mert a tér és alak elvonások. Üres fogalmak, amelyek tartalommal, érzékiséggel a világot meg nem tölthetik. Tehát az eszmék (az őstípusok) és a jelenségek (amelyek az eszmék alaköltései) között kellene egy harmadiknak lennie, amely nem oly lényeg, mint az eszme, de nem is jelenség még. Ez a harmadik lenne az a véges valami, ami mindennek az ágya, mindennek az anyaga is, s amelynek a fodrai, csillámai a jelenségek világa. Na átugorjuk a fent említett nehéz- 1 265, 249, 250. 200. 2 72-73. 1 Repub. 511, Phileb. 16. 3 80. 6 Phaidon 101. 1 Rep. X. 598. ; Tim. 31. 2 Zeller i. m. II. 744—745. 3 Philebos 23. és Arisztotelész Phys. I. 9. , Zeller II. 760. 217