Dudek János szerk.: Religio, 1910.
34. szám
LXIX. évfolyam, 33. szám, 1910. október 16. Megjelenik - július és augusztus hónapot kivéve - minden vasárnapon. FELELŐS SZERKESZTŐ K12- DUDEK JÁNOS dr .6. EGYETEMI TANÍVV RELIGIO TUDOMÁNYOS, TÁRSADALMI ÉS IRODALMI KATHOLIKUS FOLYÓI 11 Ar Credo, quia absurdum. (Bölcselettörténelmi tanulmány.) I. Amint a szavaknak, úgy a jelmondatoknak is megvan a történetük, történeti kifejlődésük, bővülésük, új értelemmel való kapcsolódásuk. A szavak értelme idővel eltolódik, sőt egészen új tartalmat nyer. A jelmondatok pedig ugyanazon lélektani és történeti hatások alatt előítéletekké rajzanak el. A nyelv fejlődésének lélektana bizonyítja állításomat. Ezért szükséges a szállóigékkel szemben tartózkodó álláspontot elfoglalni. Becsületes lelkület és tisztességérzet óvjanak meg attól, hogy főleg a múlt idők jelszavait a mi felfogásunk, a mi látásunk szerint magyarázzuk. Igazságtalanokká válunk, mihelyt erről megfeledkezünk. Az idők változnak, a korszellemek egymásra torlódnak s a bennük élő ember más és más eszmékkel lép az életbe, más és más szellemet lehel ki szavaiban, gondolataiban, aforizmáiban, művészetében és bölcseletében. Az idők múlnak, a régi eszmék elhervadnak, a vágyak más tárgyakat keresnek s bár a múlttal való kapcsolat teljesen soha sem szakad meg, de a jelen mégis más szemmel nézi a múltat, máskép is magyarázza s a múlt eszméibe, érzéseibe, törekvéseibe beleviszi saját eszméit, érzéseit, törekvéseit. Nem csoda. Hisz az ember szeret láncolatosan gondolkodni, szereti önmagát a múltból kimagyarázni. De hiába, a jelen mégsem lesz sohasem a múlt a múltnak körülményei mások, mint a jelenés és ha csak egy színnel bővült is a gondolat, már az a gondolat nem a régi gondolat. Credo, quia absurdum!íme egy szálló ige, amely szakadatlanul él a bölcselettörténelem íróinak lelkében, amelyet szüntelen felkavarnak a múltnak avarjából. A mi gondolkodásunkra, hitbeli meggyőződésünkre alkalmazzák, bár annak igazi, történeti értelmét nem ismerik. Tertullián mondott ehhez hasonlót, de Tertullián ezt soha nem mondta s főleg nem oly értelemben mondta, a mint a modern bölcselő az iskolás bölcselőkre alkalmazza. A jelszó azonban még mindig él s főleg mint agitációs jelszó alkalmas arra, hogy egy egész gondolatirányzatot, szellemi törekvést és világnézetet a világ csúfjának dobjon oda. A becsületes Heinze bölcselettörténelmi művének 9. kiadásában kijavítja azt a 7. kiadásban odadobott mondását : Der menschlichen Weisheit und Bildung wiederstreitet das Christentum. Sőt megvallja, hogy sem Tertullián, sem sz. Ágoston azt a mondást sehol el nem ejtették. Picavet, sorbonni tanár, sem állítja, hogy Tertullián ezt így mondotta, de más alakban mégis fenntartja róla a régi téves hitet. Azt mondja ugyanis, hogy Tertullián a tökéletesedés elvét ellentétbe helyezte az okságnak és az ellentmondásnak elvével. Ami talán mégse ugyanaz, mint a credo, quia absurdum. A köztudatban megőrzi azonban e meggyőződést a Schweglerféle magyarra is átírt bölcselettörténelem, s a Paulsennek nálunk is nagyon ismert «Philosophia militans»-a. Meg is magyarázza a berlini egyetemnek volt tanára, mit kell e szavak alatt érteni. A hivő tartozik a katholikus egyháznak minden tanár, még ha az esztelen és ellentmondással is teljes, elfogadni. Alá kell magát mindennek vetnie, amit az egyház tanított, tanít és tanítani fog, ha az a tanítás benső vagy külső alakjánál fogva az elfogulatlan ész előtt nem is igazság. A «credo quia absurdum» a köztudatban ma is ily jelentéssel bír. Aki csak ismeri e jelmondatot, így magyarázza. Vagyis a katholikus ember tartozik eszét megtagadni s ítéletét, meggyőződését az egyház tanító hivatala határozatának alávetni még akkor is, ha azok a tanok az ész előtt teljesen tarthatatlanok, így tanította ezt, mondják, Tertullián s így kívánja ezt még ma is az egyházi engedelmesség. A jelszavak romboló ereje ismeretes , ép azért SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, IX. ker., Ferenc körút 27. ELŐFIZETÉSI ÁRA Egész évre... Félévre 1 II. 7. Aufl. 62. o. 2 II. 9. Aufl. 77. 3 Remarquons que Tertullien est un de ceux qui ont donné au principe de perfection la forme la plus opposée aux principes de contradiction et de la causalité. Esquisse. 1907. 74. o. 3. j. 4 185. o. 5 54—55. o.