Dudek János szerk.: Religio, 1912.
24. szám
370 RELIGIO • keny talajon, amelyen az egyház állott. A lutheránusok legszebb egyházi énekeiket az atyai házból vitték magukkal, vagy pedig a középkori minták után készítették őket. Hans Sachs csak bágyadt, halvány visszfényét adja a középkori német népiességnek. Ami az újhitűek táborában a szellemeket foglalkoztatta, az nem az egyházi, vagy a derűs népköltészet volt, hanem a gyalázkodó, epés polemizálás, a gúnyolódás, gyűlölködés és a szenvedélyek csapongása, amely a legszörnyűbb pasquilloktól sem riadt vissza. Marnix Fülöp könyve a legkifejezettebb tagadása mindannak, amit Raffael a stanzákban feldolgozott. Janssen és Pásztor munkáiból tökéletes képet szerezhetünk az egész polemizálásról és a renesszánsz irodalmáról. Az egyháztól elszakadt nemzetek egész a XVII. századig nem dicsekedhetnek igazi értelemben vett irodalommal, míg a katholikusoknál zajtalanul, nyugodtan fejlődött tovább. Ezeknél a szentírás nem lett állandó vita és civakodás tárgyává; szent könyvnek tartották mindig s úgy tekintették, mint az egyházi tudomány tiszteletreméltó, hiven megőrzött forrását. Egyszersmind kristálytiszta, átlátszó vizű forrása maradt a költészetnek is. A katholikusok mindig jobban tisztelték, szerették és becsülték a szentírást, mint a protestánsok, jobban tudták élvezni, a szellemébe behatolni és lelkesedni érte. Az élő hittől áthatott drámaírók hosszú sora merítette a szentírásból a legfenségesebb és leghatalmasabb drámai tárgyakat.Az előbbi korhoz hasonlóan az egyházi himnuszköltészet most is újabb alkotásokkal gyarapodott, bár az újlatin költészet mindinkább a renesszánsz ösvényére tért, azaz több figyelmet szentelt az ókalsszikus formáknak, mint az előző századokban. A sok közül elég csak Bembot és Saddetet, Baldet és Sarbiewskit, VIII. Orbán és XIII. Leó pápákat megemlítenünk. Mily csodálatos ellentét! Egyik részről mindazok a tudósok és műbarátok, akik Lessing, Herder és Goethe óta Rómába zarándokoltak, hogy ott ősrégi kódexeket tanulmányozzanak, romokat és szobrokat bámuljanak meg, vagy regénytárgyat keressenek — másik részről az örökváros dicsőséggel övezett fejedelme, XIII. Leó, aki mint hajdan szent Damasus és Nagy szent Gergely pápák, a régi rómaiak nyelvén beszél és ír szebbnél-szebb költeményeket, mintha csak élő nyelv volna. Modern kritikusaink bármilyen könnyedén és félvállról intézik is el az újlatin költészetet, mégsem lehet eltagadni, hogy a XVI. század óta a költészetnek sok igazgyöngyét fedezhetjük föl benne. Azt az előítéletet, hogy a modern gondolatokat nem lehet megrögzíteni vele, maga XIII. Leó cáfolta meg, mikor rendkívül szellemesen és vonzóan megénekelte a fény hatásait a fényképezésben. Hasonló modern tárgyakat dolgozott fel Esseival is latin nyelvű költeményeiben, mégpedig bámulatos jártassággal és nyelvkészséggel, az élő nyelv minden varázsával. Balde Jakab Herder véleménye szerint elegancia tekintetében utolérte Horatiust, sőt eszmegazdagságban, változatosságban fölül is múlta. Lírájában Goethe is a legédesebb gyümölcsök különböző ízét érezte egyesítve. Mint valamikor Dante és Petrarca, később Camoens, Tasso és Racine sem kizárólag a régi klasszikusokat tanulmányozták, hanem az újlatin költészet mintáin is képezték magukat; sőt még Voltairenek is egy újlatin drámaíró, a jezsuita P. Porée volt a mestere a drámai művek írásánál. A katholikus nemzetek egyházi és iskolai nyelvük révén állandó és élénk összeköttetésben állottak a klasszikus műveltséggel és irodalommal ; bátran állíthatjuk, hogy a latin nyelv valósággal élő nyelv maradt általok. Vasvári Ödön: Hartmann üde transcendentalis realizmusa. (1•) Úgy a természettudós, mint a természetbölcselő előtt alapvető kérdés: mit és mennyit ismerhetünk meg a természetből, vagy más szóval, milyen viszonyban áll a természetről szóló szubjektív ismeretünk magával a valóságos természettel ? A naiv és laikus ember nem talál ebben problémát, szerinte az ismeret teljesen fedi a valóságot. Ez az ismeretelméleti naiv realizmus, melynek a laikus emberen kívül azok is hívei, kik az anyagi valóságok érzékelhető világán kívül semmi egyebet nem találnak a természetben. Naturalizmus, sensualizmus. A naiv realizmus nagyon sokszor csalódásra vezeti az embert és azért tudományos szempontból teljesen tarthatatlan. Ezzel homlokegyenest ellenkező a transcendentális idealizmus felfogása, mely többékevésbbé az objektív természet valóságos realitásának rovására a szubjektív ismeretet tekinti egyedüli biztos kritériumnak, s mely az anyagi világ létének tagadásához vezet. Kant ugyan elfogadja a Dinge an sich létét és az öntudatra való hatását, csak megismerhetőségét tagadja (kritikai idealizmus), de követői már a Dinge an sich létét is tagadják s a természet valóságos létét illuzóriusnak tekintik. Szerintük a világ csak az öntudat érzeteinek összesége, a világ csak a mi öntudatunk szüleménye, projekciója. Fichte csak egy öntudatot fogad el, szerinte a világ az abszolút öntudat tartalma, mely az egyéni öntudatokban, melyek az abszolúttal nemcsak lényegileg, hanem numerice is azonosak, be- és kiáramlik. Legszélsőbb alakja az 1 Holland államférfiú és író, 1538—1598. Munkájának címe: Bijendorf der lieyl. roomsehe kereke. Ennek mintájára írta Fischart, a németek hirhedt egyházgyalázó pasquilirója, a maga «Bienenkorb»-ját. 1 Esselva Péter svájci biró, aki XIII. Leó mellett a XIX. század legnagyobb latin költője volt. 2 Jezsuita 1604—1668. LXXI. évf. 1912.