Dudek János szerk.: Religio, 1912.
37. szám
37. szám. A «Mintha» bölcselete. I. H. Vaicinger, a Kant-Társulat alapítója és a Kant-Studien szerkesztője a tavalyi bolognai bölcseleti nagygyűlés elé terjesztette a több mint negyven éven át átgondolt és megérlelt bölcseletét, a «Philosophie des Als Ob»-ot. Vaichinger neve a német bölcseleti irodalomban tisztelt név, rendszere tehát bizonyára még érdekes megbeszélés tárgyát fogja képezni. Nyolcszáz oldalas és gazdag irodalomra támaszkodó művének tanulmányozása azonban elmélyedést és időt igényel. Miért adta ki Waihinger ép most nagy művét? Egész előszavából kitűnik, hogy ez a mű az a kapocs, az a rózsa kíván lenni, amely a Kanttól kezdve megindult bölcseleti művek összehajló íveit egymásba kívánja foglalni, egymással bensőleg összefűzni. Kant bölcseletének alapgondolatait, hogy mi csak jelenségeket ismerünk meg és nem a dolgok belső lényegét és hogy ismereteink a tapasztalati világ jelenségein túl nem terjednek, abban a ridegségben és gyökeres megoldásban adja elénk, amelyet Kant is vallott, de nem tartott időszerűnek kiélezni. Kant maga, állítólag, így jellemezte irányát : «Ich bin mit meinen Schriften um ein Jahrhundert zu früh gekommen, nach hundert Jahren wird man sie erst verstehen». Ugy látszik ez a száz esztendő elmúlt és Waihinger az «Als Ob» bölcseletében bontja ki Kant gondolatainak igaz értelmét és végső következtetéseit. A bölcseleti gondolkodás — úgy véli — ma már erre érett is. Az út minden oldalról elő van készítve. A Paulsen-Wundt-féle voluntarizmus rámutat a mindenségben kifejlődő akaratra, amely feltörekvésében szüli az intellectust, az értelmet, megrögzíti az erkölcsi fogalmakat, célul tűz ki különböző vallási, társadalmi, gazdasági és művészi eszményeket és mindezeket azért, hogy az életakarat a maga nagy szándékait elérje. Mach és Avenarius élettani alapokon nyugvó ismeretelmélete állítólag megtalálta a kapcsolatot az élettan és a gondolatfolyamatok között és rányitott a gondolat, az ismeret egyedüli céljaira, t. i. az élet érdekeinek gyakorlati megvalósítására. Másrészről azonban e bölcselők azt is bebizonyították, hogy minden lét, minden történés és minden ismeret az érzetelemekre mint utolsó tapasztalatilag adott tényre vezethető vissza; az érzet pedig ép úgy eleme az élettannak, mint a lélektannak, az életfolyamatoknak, mint a lelki élet világának, tehát az élettant és a lélektant egy közös nevező : az érzettan alá lehet helyezni és az űrt a lélek és az anyag között át lehet hidalni. Amit pedig Kant, Paulsen, Wundt, Mach, Avenarius megalapoztak, azt Nietzsche a művész és gondolkodó szemléletével és nyelvével világnézetté tudott kialakítani. És Waihinger lelkesedéssel mondja Nietzschét is úttörőjének. Végre a pragmatizmus dolgozott a radikális kantianizmus előkészítésén. Peirce és James rámutattak arra, hogy gondolatainknak, ismereteinknek öncéljuk, önértékük és önlényük nincsen. Az értelem nem fedi a valóságot. Az értelem nem képes megérteni a dolgok benső mivoltát. Az értelem tehát önmagában álló, általános igazságot nem is képes létrehozni. Amit az értelem a fogalom, ítélet, következtetés, föltevés, bizonyítás alakjában a dolgokról elmond, az mind csak látszat, csalóka kép, fikció. Ez Kantnak is alapgondolata! Sem a kategóriáknak, sem annak, amit mi a kategóriák segélyével a valóságból kiemelünk és öntudatunkra hozunk, magában való, világot fölmérő, valóságot hűen kifejező értéke nincs. Az ordo idearum tehát egészen más természetű, mint az ordo rerum mivoltja. A fogalmi világnak, a tudománynak tehát magában véve elméletileg semmi értéke sincs. Csak az ad neki jogosultságot, hogy a gyakorlati életben bennünket támogat és szolgálatot teljesít. Íme ez állítólag Kant bölcseletének végső következménye. Kant is azt tanította, hogy a szemléletnek és az értelemnek törzsfogalmai (kategóriái) a valóság (Ding an sich) világát előttünk lefátyolozzák. Washinger tovább megy Kant mesgyéjén és azt állítja, hogy a szellemi élet valami költemény, amelyet az értelem a valóság világa fölött álomképekből összeró, de nem a valóság. Kant azon gyötrődött : mikép lehetségesek a szintetikus, a priori ismeretek? Vagyis mikép lehetséges a tapasztalati világ mellőzésével, amelyet úgy sem vagyunk képesek megérteni, a tiszta észből tudományra szert tennünk ? Waihinger már azon töri a fejét: Wie kommt es, dass wir mitbewusstfalschen Vorstellungen doch Richtiges erreichen ? Vagyis : hogyan lehetséges az, hogy mi hamis (sőt mint más helyen mondja, önmagukban is ellentétes) képzetekkel helyes eredményeket érünk el ? Előre is megjegyzem, hogy ép erre a kérdésre sohasem felel meg Washinger és amily nagy buzgalommal fáradozik a tétel első részének bebizonyításán, hogy értelmünk minden alakzata csak csalóka kép (fikció), és olyan eredménytelen marad annak kimutatása, hogy hamis alapon igaz eredményhez jlthatunk. Tagadhatatlan azonban, hogy manap az ismeretelméletben sokak hite megrendült. A bolognai bölcseleti nagygyűlésen nemcsak Washinger fölfogása hangzott el, hanem hasonló értelemben tartott előadást Nelson is «Die Unmöglichkeit der Erkenntnistheorie» címen. Sajnálattal kell megengednünk azt is, hogy Vaihinger egy néhány bölcselő kivételével csaknem az összes modern bölcselőket valamikép a maga pártján láthatja, a maga javára idézheti. Minden tudomány, fizika, kémia, etnika, eszthétika nagyon felkapta a szimbólum szót: a le gout et l'intelligence RELIGIO 533