Dudek János szerk.: Religio, 1912.
25. szám
386 RELIGIO LXXI. évf. 1912. A természet tehát szellemtől származik, a szellem elrejtve lappang benne, s célja az öntudat bölcsőjéül szolgálni. A világmindenség t. i. kifejlődik az öntudatlanból s fejlődik számos fokozaton keresztül az öntudat felé. Az egész világfolyamat nem egyéb, mint a szellem öntudatra ébredése, fejlődés az öntudatlanból az öntudat felé. A szervetlen világ fizikokémiai berendezettségével az első lépés, ezt követi a növényi, majd az állati élet fokozata s végül az emberi öntudatban éri el a fejlődés tetőpontját. E két utóbbi fokozaton jelenik már meg a szubjektívideális tényező, de csak az ember tudatos gondolkodásában éri el azt a fokot, mely az embert arra képesíti, hogy a világfolyamattal szemben állást foglaljon és az általános finalitás szolgálatába szegődjék. Az alsóbbfokú léti élet a felsőbbfokú kifejlesztésére szolgál. Mindenütt tehát nagy célszerűség, harmónia, egyetértés. S ép ez az, ami Hartmann elméletét tarthatatlanná teszi. Ha a világfolyamat tényleg célszerű, s ha az ember öntudatos cselekvésével is csak beilleszkedik a világfolyamatba (azt meg nem változtathatja), akkor érthetetlen ezt az egész kozmoszt egy, a szervetlen lénynél is tökéletlenebb, mert abszolút öntudatlan szellemtől származtatni. Megtagadja az októl azt, amit az okozatban elismer. Sokkal ésszerűbb a theisztikus álláspont, mely a világfolyamat célszerűségét öntudatos szellemtől származtatja. Mert hiszen, ahol nincs öntudat, ott célszerűség csak véletlenül fordul elő. Továbbá megmagyarázhatatlan, honnan kerül elő az öntudat. A transcendentális realizmus a természettel szemben méltányos álláspontot foglal el. Míg a transcendentális idealizmus (Fichte, Stirner, Nietzsche) lekicsinyli a természetet s gőgösen fölemeli az öntudatos szellemet, addig a transcendentális realizmus meghajlik a természet alkotó s fönntartó szelleme előtt, de a természet előtt nem hódol meg, hanem azt leigázza. Itt sem oktalan borzalom, sem üres öntudati gőg nem szállja meg a tudatos szellemet, hanem az a helyes és méltányos felfogás, mely mind a két szférát teleologice a metafizika alá rendeli. A transcendentális realizmus nem becsüli, nem kicsinyli le a természetet, mert jól tudja, hogy az egész létfeltétele a természet, mely nélkül öntudatos szellemi életet sem élne. A tudatos szellem gyöngeségének és függésének tudatában hódolattal borul le az öntudatlan szellem előtt, de a természetnél, mint eszköznél, mégis magasabbnak tartja magát. Ha eltekintünk az abszolút öntudatlan szellem abszurd fogalmától, egész keresztény világnézetet építhetnénk ki Hartmann eme realizmusából. Így is hasonlíthatatlanul fölötte áll Hartmann e felfogása az összes monisztikus ismeretelméleteknek. Madarász István dr. Néhány adat a nyitrai püspökség XVI7. szá zadából. " (in.) Pilsky János lemondása után a nyitrai püspökség élére Szelepcsényi György (1648—1666) került. Született Nagyszombatban 1595-ben. Atyja Mihály szegény nemes ember volt, édesanyja Gyürky Zsuzsanna. Eleinte szülővárosában végezte tanulmányait ; a kiváló tehetségű ifjúra irányították Pázmány primás figyelmét, aki felkarolta őt és bölcseleti meg theologiai tanulmányok elsajátítása végett Rómába küldötte, ahol éles vitatkozásaival, ernyedetlen buzgalmával és jámborságával egyaránt kitűnt. Hazájába 1627-ben visszajött és a szempci plébánia vezetésével bizták meg; itt nem sokáig működött, 1636 január 3-án már esztergomi kanonok. Az 1638-ban tartott nagyszombati zsinaton részt vesz és a határozatokat mint földvári apát írja alá. Nemsokára szentgyörgymezei prépost, 1641 december 15-én éneklő kanonok, 1642 november 21-én novii címzetes püspök és december 27-én pilisi apát. Ezen gyors emelkedést betetőzi az 1643 július 15-én neki adományozott csanádi püspökség, ahonnan már november 20-án Pécsre helyezik át. 1644-ben bozóki apát, szeptember 5-én veszprémi, majd egri püspök lesz. 1648 ápril 18-án a lemondott Püsky helyébe Szelepcsényi György neveztetett ki nyitrai püspökké és egyúttal kancellárrá, mert az ez évi országgyűlés III. fejezete 27-ik pontjában már ez a címzése. 1657-ben a nyitrai püspök 12. 1. 1 «Natur und bewusstes Geistesleben sind blosse Teilausschnitte der absoluten Idee... Die doppelseitige Erscheinungswelt ist die dynamische Verwirklichung der absoluten Idee des unbewussten Geistes.» Naturphilosophie. 2 «Der transzendentale Realismus ist noozentrisclie, aber keineswegs anthropozentrische Auflassung, denn sie führt zwar kosmogenetisch vom Geiste durch die Natur zum Geist, aber sie sieht in dem bewussten menschlichen Geist erst ein Posterius der Natur und ihr Prius in dem unbewussten absoluten Geist... Der Naturprozess ist die harte Arbeit des Zusichselberkommens des Ceistes» Naturphilosophie, 11. 3 Die dem transzendentalen Idealismus gemässe Stimmung ist die Geringschätzung der Natur und der Hochmut des bewussten Geistes. Naturphil. 13. 4 «Vor dem Geiste der Natur gesetzt hat und stetig weiter setzt, vor seiner Macht und Grösse beugt sich der bewusste Geist in Ehrfurcht, vor seinem Werke nicht». I. m. 14. 1 In seinem geistigen Wesen erhaben über Raum und Zeit, hat der bewusste Geist ewiges Leben in der Einheit mit den ewigen absoluten Geist und kann lächelnd hinabblicken auf die zeitliche Extension des Naturprozesses, die der Ewigkeit in jedem Zeitpunkt gleich fern und entgegengesetzt bleibt. Hier gibt es weder törichtes Grausen und Schaudern vor der Natur mehr, noch überspannte Überhebung über sie und Grössenwahn des Bewusstseins, sondern Unterordnung beider Erscheinungssphären der Welt unter die metaphysische Sphäre und teleologishe Überordnung der subjektiv-idealen Erscheinungssphäre über die objektiv-reale. Naturphilosophie, 15. » L. a Religio 292. lapját.