Dudek János szerk.: Religio, 1912.
43. szám
37. szám. RELIGIO szempontjából is sorra felkeresik a szentföldnek valamennyi emlékekben s százados hagyományok által teleszövött földterületeit. A Szent Katalin kolostor szerzeteseinek nemzetiségi voltát tekintve — a zarándokok feljegyzései szerint — nemcsak pusztán görögökből és arabokból állottak, hanem számtalan kopt, syriai, örmény, sőt katholikus szerzetes is lakott ott, akik a szent helyen, a világtól távol, teljesen szeparálva, bensőséges életet éltek.A Ludolf von Südheim (Sucern) westfáliai áldozár adatai szerint, aki 1336-ban ott időzött mint zarándok, a kolostorhoz akkor körülbelül négyszáz lélek tartozott ; ide sorolandók azonban a szabadon élő (a Sinai pusztaságban), de joghatóságilag a kolostorhoz tartozó remeték is. Johannes Tucher nürnbergi pap 1479-ben az egész kolostort bezárva és teljesen elhagyatott állapotban találta. Csak a közelben levő hegyekről és magaslatokról pillanthatott be annak udvarába. Kevéssel utóbb, 1484-ben, amidőn Faber Bódog német Domonkosrendű szerzetes a szentföldön járt, felkereste a Sinai hegyet is, ott akkor ismét vagy harminc tagot talált a kolostorban. A XVII-ik század folyamán a kolostor lakóinak száma 60—70-et tett ki. A kolostorlakók mai száma 6 áldozár, 4 diakónus és 20 laikus testvér. Ezeken kívül azonban még számos szerzetespap is tartozik a kolostorhoz, de ezek leginkább a körüllevő községekben teljesítenek lelkipásztori teendőket. Ha ezeket R. Röhricht (és Meinsner) : «Deutsche Pilgerreisen nach dem Heiligen Lande". — 2. kiadás, Leipzig, 1876, 189. old. Meistermanntól az előző műben pontos időrendi tabellák találhatók a különböző nemzetiségű zarándokoktól. A kolostor ebédlőjének falán még manapság is számos felirat látható XIV—XVI-dik századbeli zarándokoktól. V. O. Ebers említett művének 299. old. 2 Antonius Plazentius feljegyzi 570. körül keletkezett «Itinerarium»-ában, hogy a Sinai kolostorban három szerzetestag lakott, akik a latin, görög, syriai, egiptomi (kopt) nyelveket tökéletesen beszélték. V. ö. P. Geyer: «Itinera Hierosolymitana» (Corpus script, cccles. latin XXXIX. Wien, 1898.) 213. old. Johannes Moschos (f 620-ban) «Pratum spirituálé» c. 127. (Migne P. G. 87,2988. old.) című művében arról értesít, hogy az 554-dik év körül, a kappadoziai származású György és István szerzetes atyák, valamint Zosimus ciliciai és Dulcilius latin szertartású szerzetesek sok fáradságos utánjárás után, az «Isten hegyet» (Sinai) felfedezték. Az ott levő 20 kápolna közül, egynehányat később a latinok is birtak. E kápolnáknak egyik régi oltára még manapság is látható a Dschebel Musa-n. — V. ö. Perikies Gregoriades, «'H tepa [JLÓVTJ TOD 2£va» Jeruzsálem, 1875, 72. old. A mainzi káptalan esperesének, Breidenbach Bernát-nak, aki 1483-ban oda zarándokolt, a legnagyobb készséggel engedték át szentélyeiket a Sinai hegyi barátok. Kivételt tettek azonban az ott időző örmény és syriai hívekkel ; ezeknek oda még belépni sem volt szabad. Sőt a sizma beköszönte után még egy ideig szabad volt a latinoknak régi, megszokott oltáron misézniök. V. ö. Felix Faber: «Evagatorium in terrae sanctae, Arabiae et Egypti peregrinalionem ed. Slassiei (Stuttgart, 1843. Bibliothek des literarischen Vereins II.) 504. old. Manapság azonban a latinoknak csak egy magukkal hozott altare portatilen szabad egy különálló szobában misézni. V. ö. Meistermann id. m. 135 old. is odasoroljuk, úgy a teljes létszám 50—60 közt váltakozik. Igen érdekes különben tudni, hogy miféle jelentőséggel bír ezen 50—60 tagból álló szerzetescsalád a görög-sizmatikus, vagy ahogy ők magukat nevezni szeretik, «az egész Keleten elterjedésnek örvendő orthodox egyház» kebelében. Ismert dolog ugyanis, hogy a Sinai hegyen levő Szent Katalin-kolostor, az egész orthodox egyház kebelében egy különálló, teljesen független territóriumot képez, tehát egy úgynevezett «autoképhal» egyházat, amely egyszermind a teljesen különálló, független államegyházakkal egyenrangú. Stöhr Géza: A «Mintha» bölcselete. E fölosztás a mi álláspontunkból önként következik. Az előbbi fejezetben bebizonyítottuk, hogy a lelki élet nem az élet szervi fejlődésének kivirágzása. A léleknek olyan működéseit soroltuk el, amelyek teljesen magábanállóak, teljesen anyagfölényesek. Rámutattunk arra a nagy titokra, amely föltárul előttünk, mihelyt a tudatnak tér- és kiterjedés nélküli tiszta minőségekből fölépülő világát felmérhető, tehát mennyiségi rezgésviszonyokból akarjuk leszármaztatni. Láttuk, hogy sem Herbert Spencer, sem Du Bois-Reymond nem merték a lelki életet az élettanba besorozni. Sőt a párhuzamosság modern elmélete (Wundt, Paulsen, Ebbinghaus stb.) is azt mutatja, hogy bármennyire szeretnék is a világot egy elvből, egy forrásból, az anyagból megmagyarázni, mégis ez a törekvés csak jámbor szándék marad, mert a testi és a lelki életet az azonosság egyenletébe nem lehet foglalni. A kételvűség a párhuzamosság alakjában mindenképen kiüt. De várjon a kívülünk létező világot meg lehet-e egy forrásból magyarázni? Itt is rámutattam arra, hogy a mechanikus kifejlődési és leszármazási elmélet el akarja bár a cél fogalmát a világból sikkasztani, de ezt nem képes. A cél pedig értelmesség; a világot rendező értelem pedig szintén kételvűségre bontja szét a világegyetemességet. Mi következik már most ebből? Hogy úgy a világ, mint önmagunk észszerűek, racionálisak vagyunk; tehát sem a világ, sem a mi belső természetünk nem irracionális. Mi nem pusztán akaratos, hanem látó, megértő természettel vagyunk felruházva ; a világ pedig nem alaktalan (amorf), hanem eszemhez szóló összhangok és tervek hordozója. A fikciók és azért nem létezhetnek. Csak a vaknak vannak irreális, valótlan álmai. Ám, mi látók vagyunk legbensőbb lényünknél fogva, tehát a valóságot nézzük, abba tekintünk, azt foglaljuk lelki természetünk nyelvébe. És azért mi elvetjük azt, hogy gondolataink csak álomképek, csalóka délibábok, fikciók; mi mindabban, amit V. fikcióknak nevez, a valóság több-kevesebb elemeit fedezzük föl. A fő (vu.) 533