A Hét, 1979 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1979-06-15 / 24. szám

Ember a tájban Olvastam én ezeket a jegyzeteket, külön-külön is, ahogy az Új Életben kéthetenként megjelentek. Megkapott, gondolkodásra serkentett mindegyik, ám folytonosságot a mondandóban — rövidlátó az ember! — nemigen észlel­tem. Csak a Balogh Edgár magatartásá­ban emberi és írói — honpolgári alap­állásában megmutatkozó állandóság és állhatatosság szuggesztív ereje hatott rám a követendő példa kötelezőségével. Most azonban, amikor kötetbe fűzve láttam viszont valamennyit, rádöbben­tem arra, hogy a mozaikkockákat vég­eredményben sosem rendeztem egysé­ges tablóvá. Erre gondolhatott Balogh Edgár is, amikor szükségesnek látta a csaknem három év alatt sorjában meg­jelentetett kis írások egybefogását — érezte nyilván, hogy a közlés időbeli elhúzódása eleve az összkép kialaku­lása ellenében hat. Miről is szólnak hát ezek a jegyze­tek? Hazaszeretet és honiság elsöprő súlyáról a kozmopolita szemléletekkel szemben, az „itt és most“ jelentőségéről a gyökereket szakító feladással szem­ben erdélyiségünkről és romániaisá­­gunkról, népszolgálatról és tudatos szo­cialista országépítésről, közös történe­lemről és egységet ötvöző pártpolitiká­ról, helyünkről az országban és a nagy­világban, szerepünkről egykor és ma, jövőnkről, amely azonos az emberiség jövőjével, kultúránkról, művészetünk­ről, amely éppen sajátosságaival gazda­gítja a szocialista Románia művelődé­sét, sőt a világkultúrát, anyanyelvünk­ről, amely nélkül más nyelvek ismere­te is megnehezül számunkra . . . Táj és nép kapcsolatát, történelmi e­­gyüttlétezését és egymásra hatását elem­zi a szerző, s millió jelből olvassa ki egymásrautaltságukat, nagyító alá he­lyezi bonyolult kapcsolódásuk sűrű szö­vedékét, hogy világosan láttassa: itt és így, csakis itt és csakis imigyen létez­hettünk. földrajzi táj és lakói az idő végtelenében, sorsazonosságban mind­azokkal, akiket a történelem ide plán­tált. Kárpátok és Duna tájára. Petrozsényi és kolozsvári, köröndi és fogarasi képek, Temesvár és Sepsiszent­­györgy, Székelyudvarhely és Kisbacon, Vargyas, Zsögöd és még sok száz más helység villan fel előttünk, a maga em­bereivel, múltjával, jelenével, eleven­lüktető permanenciában. A szerzőt a népi életre emlékezteti egy rozsdásodó sarló vagy sulykoló, helységnevek és családnevek viszonyából bontja ki a történelemformáló erővonalakat, újévi szokásokból a jobbra-szebbre törekvést. Benedek Elekről szólva a mesehallga­tás tudatcsiszoló hatásáról és a mese­kincs általánosan emberi univerzumá­ról mond cselekvésre buzdító szavakat, országjárásra visz földszínen és föld a­­latt, népi konyhaművészetről értekezik s a korszerű mezőgazdasághoz vezet el, világ elé kilépő, az egykori provincia­lizmus szűk és kopott gúnyáját levető vidékeket vesz szemügyre, a televízió magyar adásával rendkívánó egységbe karolja a folklórgyűjtés és a hagyo­mányápolás munkáját. „Mindenkinek van őse“ — jelenti ki Balogh Edgár az egyik jegyzet címében, s országát, né­pét-nemzetiségét, a román testvérnépet és szomszédainkat szerető és tisztelő ember tiszta értékelésével tudatosít o­­lyan tényeket, amelyek örök érvényű ta­nulságok a mai és az eljövendő fiatal nemzedékek számára. Táj és nép eltéphetetlen kapcsolat­szálairól szólnak e jegyzetek, s e sorok között még valakiről: magáról Balogh Edgárról, aki e tájban állva-élve, a táj és a nép létére vigyázva hivő hittel vallja: „Mi ennek a világnak nemzeti­ségünk létével és virulásával tarto­zunk.“ Ötvenkét jegyzetből így kerekedik ki kezünkben egy mélyen humánus és ép­pen ezért pártos szemlélet és emberi magatartás. BITAY ÖDÖN * Balogh Edgár: Táj és nép: ötvenkét jegyzet élőbeszéddel és toldalékkal. Dacia, 1979. Újabb kalandok Magnóliával Folyó év május 24-én Magnólia . . . Itt a bökkenő: tisztázni kellene, hogy a Maj­­tényi Erikák udvarán működő magnólia (a­­melynek irodalmi szerepéről egyszer már beszámoltam) valójában micsodája is Majtényiéknak. Tulajdonuk? Bérleményük? Minthogy e viszonyt jogilag tisztába ten­ni nem tudom, többek között azért sem, mert képtelen vagyok pontosan megvonni a személyi tulajdon határkörét, amidőn egy mindenkinek virágzó fáról van szó, megengedem magamnak azt a metafori­kus, vagyis szóképi eljárást, hogy a Maj­­tényiék lakása előtt szolgálatos magnó­liát egyszerűen áttüntessem Majtényi Erik­ké. Ha olvasóim elfogadják e metamicso­­dát, akkor már tovább fűzhetem mondan­dómat. Tehát: folyó év május 24-én Mag­nólia saját elhatározásából kórházba vo­nult. A tét: műtét volt, amit 25-én reggel sikeresen megejtettek. Magnólia meggyó­gyul, lábadozik. Néhány perccel ezelőtt beszéltem vele telefonon . . . És itt a második bökkenő: szorongva ismerem be, hogy közlésem magánjele­­ge némiképpen megzavarhatja az olvasót Szorongásomban azonban görcsoldó ké­tely merül. Mi itt a magánügy? Valóban­­­ Magnólia nemcsak pályatársam az író­ságban, nemcsak embertársam, de bará­tom is. Arisztotelész a barátságot még a boldogsághoz tartozónak, az erény pró­bakövének vélte. S bár ő is tudta, hogy hitvány érdekek szövetsége is a barátság alakját öltheti, sok mindennek kellett tör­ténnie azóta, hogy mára jobbadóra sza­kadatlanul gyanúperrel élhessünk a ba­rátság formájának tartalmát illetően. S ha e tartalomban nem érjük is mindig tetten a törpe érdekek szövetkezését, haj­­lunk arra, hogy magát a barátságot ki­­szigeteljük a köz területéről és a magán­szférába szuszakoljuk, mintha a kettő kö­zött nem működne a kölcsönös átcsapások érzékeny rendszere. Barátságaink ügye — meggyőződésem — a barátság ügye, em­berközi viszonyaink ügye, emberségeik érzékenységi szintjének, működőképességé­nek fokmérője. Minthogy a hitvány érdekek ellentéte nem annyira az elvont elvekben lelhető fel, hanem inkább a szeretet és a viszontszeretet elvekre is épülő viszonyá­ban. Barátságainkban az a fölismerés válik gyakorlattá,­gyunk, ennek okán hogy társas lények ,a­társadalmiak is, kik társadalmi viszonyokat megteremtendő modellérvényűnek, véljük a szeretet és vi­­szontszeretet viszonyát, mely cél értelem­­szerűen egybeeshet az érdekviszonyokkal... Fut a kocsi, megyek Magnóliához a kór­házba, elhajtunk az Északi Pályaudvar e­­lőtt, kifordulunk a Witing utcáról a Piev­­nei útra. Aki olvasta a Hajóharang □ Hold utcában-t, emlékeznie kell, hogy a háború alatt errefelé vitte a csendőr a fia­tal Magnóliát, katonaszökevényi minősé­gében a Titkos Szolgálat betonpincéjébe. Ha felkuporodott a felső ágyra a rácsos ablakhoz, a szemközti folyosó egy másik ablakán át kilátott a Plevnei úton egy borbély réztányérára és egy templomra. Embert nem látott hetekig, csak a réztá­nyért és a templomot. Kérem ezt följe­gyezni Magnólia kór- és kórlapjára. To­vábbá a következőket: a jilavai börtön­ben télvíz idején fél napig pucéran dider­­gett, mert ruháit be kellett adnia a moso­dába. „Délben aztán visszaadták a nagy rakás holmit azon mocskosan, ahogy volt, csuromvizesen, fagyosan fel kellett húzni — mintha jeges fürdőt hordoztunk vona égő bőrünkön szinte takaródóig." A lap­ra tartozik még: immár politikai fogoly­ként Tirgu Jiuban ötvenkilós cementzsá­kokat cipelt, majd hóviharban követ fej­tett a Zsil völgyében. Még egy adat: a voluntarizmus önkénye végül a hadifogoly­­ság minőségével is megtisztelte; egy szál zakóban negyvenfokos hidegben szenet lapátolt a Don-medencében. Ez lenne röviden Magnólia anamnézise, a kórelőzmények kortörténete. Hozzáteen­dő még harminc esztendőnyi ülőmunka az anyanyelv ápolásában és istápolásá­­ban. Sok fáradtság, vesződség, görnyede­­zés, egyenes derekú eszmélkedés, sze1­té­m­i öngyötrés a mások egészségesedéséért. A minap kórházi szobájába betévedt egy öreg bácsika. Tévetegen körülnézett, majd dünnyögve kicsoszogott. — Alighanem rossz helyen járok. — Érdekes — mondta Magnólia —•­ én életemben jobb helyen nem voltam. A humor, mint tudjuk, ógörögül nedvet jelent. Tapasztalható, Magnóliában cso­dálatos nedvek keringenek. SZÁSZ JÁNOS KOS ANDRÁS Még egy botrány? Végezni hát az alagutakkal! Radiká­lisan. Diktatórikusan. — „Rendeletileg megtiltom magamnak, valamint az ú­­ti-, földrajz-, történelem- és ábécés­könyvíróknak, Dino Buzzati és Mix Frisch uraknak, egyéb firkászoknak, ló­kötőknek és analfabétáknak, megtiltom az alagút szó leírását, bármilyen műfa­jú használatát. Tilalmam megszegése a legsúlyosabb megtorlást vonja maga u­­tán.“ — Ez igen! Ez radikális. Ez dik­tatórikus. M. J. elmosolyodik. Mi köze a diktatúrának a radikalizmushoz, ami­kor — így tanulta a történelemből, és nem könyvből — utóbbi: a logika kö­vetkezetessége, az emberi tettre irányu­ló kritikai gondolat ethosza, és Franco, Salazar, Hitler, Horthy, Antonescu, meg itt, ezen a földön, ahol Stendhal uta­zott, Goethe, Ruskin, Thomas Mann és ki minden még, itt, olasz földön, Musso­lini, mind és mindenestől a logika he­lyett a paralogikát gyakorolták és kö­vetkezetességgel a kritikai gondolattal együtt az emberi tettet elfojtó tébolyt, az ész radikalizmusán túlit, a fasiszta diktatúrát. Mert hát — fonnyad le a magánmosoly M. J. arcáról — ő mégse sajátíthatja ki a történelemmel szem­ben e néki kedves fogalmat — radika­lizmus — csupán a sosem radikális, se­­hideg-se­ meleg centrumtól balfelőliek­nek. Hiszen a pozitív radikalizmus el­len ott a megélt negatív radikalizmus agressziója is, a mindig újra megvaló­suló barbár képtelenség, a diktatúra mint embertelenség. M. J. legyint, akár­ha beszélgetne valakivel. Kivel? . . . — Hagyjuk abba — mondja hang nél­kül, hogy meg ne rémítse Annát —, hagyjuk abba, mert ezen a ponton, a diktatúra kérdésében, csapdájában, el­érkeztünk az irracionalizmus nincs­ to­­vábbjához. Hagyjuk abba ... — sut­togja eszelősen befelé, magába, és kö­rülnéz a fülkében (a könyves­ szobában, ahol ír?), vajon nem hallja-e valaki, a­­miket itt összevissza locsog a kézirat­füzet fehér lapjával szemtől szemben, felelőtlenül és elővigyázatlan. — Dikta­túrával az a .. . ellen? Amikor az a ... a sötétség és az űr? Igen. Nem. Rend­ben van. Semmi sincs rendben. A ren­detlenség úgyszólván a tökélyig teljes. Nem a Pitti palota, nem a Fórum Ro­mánum, nem Michelangelo és Fra An­­gelico, nem Velence Nagytere, de a ren­detlenség a tökéletes! — Mindez a vo­naton történt. Most, íróasztalánál to­vább bolhássza vonatrázta betűit a jegyzetlapjain, és zsebnagyítójával bol­hássza régi német térképén a tetűnyi betűkkel nyomtatott városneveket, ös­­­szevetni őket a jegyzeteiben leírtakkal.. És ha visszavonná diktatórikus rende­letét? Nem. A Hétnek szóló tárcáiban ezt a gyűlöletessé vált, félelmet, neuró­zist kiváltó szót — ... — többé nem írja le. Akkor se, ha tartalma, jelenté­se maga volt a téboly és ugyanakkor a valóság, a terror Róma és Mentőn kö­zött, egész a. . . járó életében, hiszen e három — téboly, valóság, terror — el­­választhatatlan, illetve az észnek kide­ríthetetlen, hogy melyik micsoda is, a­­mikor megjelennek a lidércek. F., S., H., H. A., és az olaszföldi M(ussolini), meg a többiek, mind vannak, egymást követve, mindig újra vannak ilyen idők a históriában. Milyenek? Hát milyenek? Ilyenek. Igen, M. J. ezután már elhall­gatja, ha tévedésből mégis leírja, hát kihúzza, olvashatatlanná mázolja át ezt a szót. Mint az alig­ múlt világháború idején a fasizmus alatt, a szégyentelen és láthatatlan cenzorok a címére érke­zett leveleiben a tiltottakat vagy tiltani veiteket, tiltani szükségeseket, néha e­­gész mondatokat, sőt bekezdéseket, igen, ezután már elhallgatja ezt a szót. Úgy tesz majd, mintha az, amit ezután már nem nevez néven, kiokádta volna a jelölést, de csak azért, hogy ismét el­nyelje, s ilyképp kísértetiességét még inkább megnövelje, ordítássá, fenyege­téssé, rémületté, pánikká. Lehazudja tehát azt a szót, nem, nem írja, nem ír­hatja le többé, hiszen erre diktatórikus rendelkezést adott ki önmagának és az és a többinek. Amivel azt a szót, a dik­tatúra, a terror, a képtelenség szinoni­májává varázsolta át. Most lesi, hogy az, önmaga ellen kibocsátott öncsonkí­tó tilalom mikor kezd mákonyos öncen­zúraként hatni, mint a fejfájást csilla­pító francia gyógyszer, az Aspro, a Ca­­targin, vagy tán a mescalin mákonya, az ópium, a kokain, a­ modern Eleszdé, mert akkor aztán, akkor már valóban nincs többé, és amit nem akar, hogy legyen, minthogy ő sincs már, kiröpül a valóságból, s vele együtt megszűnik az eme szóval jelölt, az a . . ., az a az a . . . De lám már ki se tudja mon­dani, el se tudja dadogni, minden rend­ben van tehát, hát a diktatúra, meg­mentette önmagát és világát, a világot és önmagát, mint egy mescalin-, ópi­um-, kokain-, Eleszdé-álomban, elérte az irracionalizmus csipkefüggönyös nászágyát, csak még bele kellene feküd­nie üdvözülni, de hol van az az ágy, ha itt van, ami épp mert végzetes, az a . . .. ámbár nász is, ágy is, nem fon­tos már, mert csak az a lényeges, hogy ha az van, ami van, ne legyen. Ilyképp utazásunk lírai, anti-, illetve nem-hőse, M. J., nem ott, akkor, a mozgó vona­ton, hanem már csak szilárd ponton, ten­gerre néző ablak mögött, íróasztalánál nem írja le többé azt, hogy . . . Ami persze nem szünteti meg a tényt, hogy berobog, kirobog az a . . .ba és az a... bál, de ezt a másik történést se, hogy ugyanakkor egy másik a . . .bán szá­guld immár, az önáltatáséban­ szédül­ V2 szinte attól, hogy van mégis valami, ami nincsen. Az, amit már nem nevez meg. És feltűnik a táj képében — nos, kicsoda ismét? — a diktátor. Mussolini. Nem. Csak egy rom­torony. És M. .1. pasztás tollal többször ráírja vonatbeli jegyzetlapjai egyikére: diktatúra, ter­ror, agresszió, szkizofrénia, mint­ha csak a vonaton írná két . . . között ezt a szót: . . . Kinéz a tengerre, lassan le­begő messzi vitorláshajókra, halászhajó fodros nyomában halhullákra leső sirá­lyokra, mert reggel van, amikor felsze­dik az éjszakára kiteregetett hálókba akadt zsákmányt a hajók . . . Elneveti magát. Elégtétellel állapítja meg, hogy a maga magának kiadott diktatórikus tiltó rendelkezés, terrorisztikus napipa­rancs, blöff, kísérletnek is svindli. De ismét megriadt. Hátha Mussolini, Fran­co és mind a többi diktátor is a mar­kába röhögött, amikor a megmanipu­lált nyáj kidülledt szemmel, megszaka­dó torokkal, rángó karlejtésekkel, üte­mes csattogással — bakancs- és csiz­matalpak vagy kivöröslött tenyerek —, ha az összeterelt birka-sokadalom be­vette a „valóság nincsen“ rémisztő, e­­getverő svindlijét. Ezt a kültelki szót is illenék eltiltania magától,­de nem teszi, mert fölöttébb fontos, hiszen német ere­detű, de a szó töve nem jelent egyebet, mint: szédület, tehát roppantul helyén­való. M. J. megint elmosolyodik: remek csőd ez az ő diktatórikus intézkedése önmaga, valamint az úti-, földrajz-, történelem- és ábécéskönyv íróknak, meg Dino Buzattinak és Max Frisch­­nek tiltani az .. . szó leírását, mert nem hogy nem old meg semmit a leta­padás, de épp a letagadó nem tudja el­hitetni önmagával, hogy nincs, aminek meglétéről nem akar tudni, és amit a manipuláltjai, a megsvindlizettek, a megszédítettek mégis úgy vesznek be, mint ötezer évvel ezelőtt az óhitű hívők a kőtáblákra írott napiparancsokat. A tilalom kibocsátója fél. Mert ha nem félne, miért vállalná a letapadást, egy káprázatot, mint a történelmietlen, az irracionális abszolútum látszatát? M. J. ismét Mussolinit véli látni. Ezút­tal a tenger vizei fölött, a hullámok és a hullámok borbélyhabos talaján pörgő döglött halak fölött. Aztán megjelenik, az emlékezet kormos függönye mögül bújik ki, még majdnem gyermekkora idejéből, az Oktogon Budapesten, amit akkor Mussolini térnek hívtak, a nagy­városi terek minden időkben meglelik a soron lévő diktátor nevét, és a pöd­­rött bajszú villanyoskalauzok­ mind jö­vet, mind menet beleordították a mun­kanélküliekkel zsúfolt villanyoskocsiba, zamatos magyart dupla s-el, de inkább hármas mássalhangzóval: Mussolini tér! 0, történelem! — nyög fel az író —, mi­csoda rémisztő kupleráj ez a történe­lem! A vonat megáll. Ócska vasúti ál­lomás. 15 óra 40 perc. Leolvassa a vá­ros nevét. Rapallo. Még egy botrány?... MÉLIUSZ JÓZSEF 5 A HÉT Álmok -----------------------------IRODALOM

Next