A Hét, 1979 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1979-06-15 / 24. szám
Ember a tájban Olvastam én ezeket a jegyzeteket, külön-külön is, ahogy az Új Életben kéthetenként megjelentek. Megkapott, gondolkodásra serkentett mindegyik, ám folytonosságot a mondandóban — rövidlátó az ember! — nemigen észleltem. Csak a Balogh Edgár magatartásában emberi és írói — honpolgári alapállásában megmutatkozó állandóság és állhatatosság szuggesztív ereje hatott rám a követendő példa kötelezőségével. Most azonban, amikor kötetbe fűzve láttam viszont valamennyit, rádöbbentem arra, hogy a mozaikkockákat végeredményben sosem rendeztem egységes tablóvá. Erre gondolhatott Balogh Edgár is, amikor szükségesnek látta a csaknem három év alatt sorjában megjelentetett kis írások egybefogását — érezte nyilván, hogy a közlés időbeli elhúzódása eleve az összkép kialakulása ellenében hat. Miről is szólnak hát ezek a jegyzetek? Hazaszeretet és honiság elsöprő súlyáról a kozmopolita szemléletekkel szemben, az „itt és most“ jelentőségéről a gyökereket szakító feladással szemben erdélyiségünkről és romániaiságunkról, népszolgálatról és tudatos szocialista országépítésről, közös történelemről és egységet ötvöző pártpolitikáról, helyünkről az országban és a nagyvilágban, szerepünkről egykor és ma, jövőnkről, amely azonos az emberiség jövőjével, kultúránkról, művészetünkről, amely éppen sajátosságaival gazdagítja a szocialista Románia művelődését, sőt a világkultúrát, anyanyelvünkről, amely nélkül más nyelvek ismerete is megnehezül számunkra . . . Táj és nép kapcsolatát, történelmi együttlétezését és egymásra hatását elemzi a szerző, s millió jelből olvassa ki egymásrautaltságukat, nagyító alá helyezi bonyolult kapcsolódásuk sűrű szövedékét, hogy világosan láttassa: itt és így, csakis itt és csakis imigyen létezhettünk. földrajzi táj és lakói az idő végtelenében, sorsazonosságban mindazokkal, akiket a történelem ide plántált. Kárpátok és Duna tájára. Petrozsényi és kolozsvári, köröndi és fogarasi képek, Temesvár és Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely és Kisbacon, Vargyas, Zsögöd és még sok száz más helység villan fel előttünk, a maga embereivel, múltjával, jelenével, elevenlüktető permanenciában. A szerzőt a népi életre emlékezteti egy rozsdásodó sarló vagy sulykoló, helységnevek és családnevek viszonyából bontja ki a történelemformáló erővonalakat, újévi szokásokból a jobbra-szebbre törekvést. Benedek Elekről szólva a mesehallgatás tudatcsiszoló hatásáról és a mesekincs általánosan emberi univerzumáról mond cselekvésre buzdító szavakat, országjárásra visz földszínen és föld alatt, népi konyhaművészetről értekezik s a korszerű mezőgazdasághoz vezet el, világ elé kilépő, az egykori provincializmus szűk és kopott gúnyáját levető vidékeket vesz szemügyre, a televízió magyar adásával rendkívánó egységbe karolja a folklórgyűjtés és a hagyományápolás munkáját. „Mindenkinek van őse“ — jelenti ki Balogh Edgár az egyik jegyzet címében, s országát, népét-nemzetiségét, a román testvérnépet és szomszédainkat szerető és tisztelő ember tiszta értékelésével tudatosít olyan tényeket, amelyek örök érvényű tanulságok a mai és az eljövendő fiatal nemzedékek számára. Táj és nép eltéphetetlen kapcsolatszálairól szólnak e jegyzetek, s e sorok között még valakiről: magáról Balogh Edgárról, aki e tájban állva-élve, a táj és a nép létére vigyázva hivő hittel vallja: „Mi ennek a világnak nemzetiségünk létével és virulásával tartozunk.“ Ötvenkét jegyzetből így kerekedik ki kezünkben egy mélyen humánus és éppen ezért pártos szemlélet és emberi magatartás. BITAY ÖDÖN * Balogh Edgár: Táj és nép: ötvenkét jegyzet élőbeszéddel és toldalékkal. Dacia, 1979. Újabb kalandok Magnóliával Folyó év május 24-én Magnólia . . . Itt a bökkenő: tisztázni kellene, hogy a Majtényi Erikák udvarán működő magnólia (amelynek irodalmi szerepéről egyszer már beszámoltam) valójában micsodája is Majtényiéknak. Tulajdonuk? Bérleményük? Minthogy e viszonyt jogilag tisztába tenni nem tudom, többek között azért sem, mert képtelen vagyok pontosan megvonni a személyi tulajdon határkörét, amidőn egy mindenkinek virágzó fáról van szó, megengedem magamnak azt a metaforikus, vagyis szóképi eljárást, hogy a Majtényiék lakása előtt szolgálatos magnóliát egyszerűen áttüntessem Majtényi Erikké. Ha olvasóim elfogadják e metamicsodát, akkor már tovább fűzhetem mondandómat. Tehát: folyó év május 24-én Magnólia saját elhatározásából kórházba vonult. A tét: műtét volt, amit 25-én reggel sikeresen megejtettek. Magnólia meggyógyul, lábadozik. Néhány perccel ezelőtt beszéltem vele telefonon . . . És itt a második bökkenő: szorongva ismerem be, hogy közlésem magánjelege némiképpen megzavarhatja az olvasót Szorongásomban azonban görcsoldó kétely merül. Mi itt a magánügy? Valóban Magnólia nemcsak pályatársam az íróságban, nemcsak embertársam, de barátom is. Arisztotelész a barátságot még a boldogsághoz tartozónak, az erény próbakövének vélte. S bár ő is tudta, hogy hitvány érdekek szövetsége is a barátság alakját öltheti, sok mindennek kellett történnie azóta, hogy mára jobbadóra szakadatlanul gyanúperrel élhessünk a barátság formájának tartalmát illetően. S ha e tartalomban nem érjük is mindig tetten a törpe érdekek szövetkezését, hajlunk arra, hogy magát a barátságot kiszigeteljük a köz területéről és a magánszférába szuszakoljuk, mintha a kettő között nem működne a kölcsönös átcsapások érzékeny rendszere. Barátságaink ügye — meggyőződésem — a barátság ügye, emberközi viszonyaink ügye, emberségeik érzékenységi szintjének, működőképességének fokmérője. Minthogy a hitvány érdekek ellentéte nem annyira az elvont elvekben lelhető fel, hanem inkább a szeretet és a viszontszeretet elvekre is épülő viszonyában. Barátságainkban az a fölismerés válik gyakorlattá,gyunk, ennek okán hogy társas lények ,atársadalmiak is, kik társadalmi viszonyokat megteremtendő modellérvényűnek, véljük a szeretet és viszontszeretet viszonyát, mely cél értelemszerűen egybeeshet az érdekviszonyokkal... Fut a kocsi, megyek Magnóliához a kórházba, elhajtunk az Északi Pályaudvar előtt, kifordulunk a Witing utcáról a Pievnei útra. Aki olvasta a Hajóharang □ Hold utcában-t, emlékeznie kell, hogy a háború alatt errefelé vitte a csendőr a fiatal Magnóliát, katonaszökevényi minőségében a Titkos Szolgálat betonpincéjébe. Ha felkuporodott a felső ágyra a rácsos ablakhoz, a szemközti folyosó egy másik ablakán át kilátott a Plevnei úton egy borbély réztányérára és egy templomra. Embert nem látott hetekig, csak a réztányért és a templomot. Kérem ezt följegyezni Magnólia kór- és kórlapjára. Továbbá a következőket: a jilavai börtönben télvíz idején fél napig pucéran didergett, mert ruháit be kellett adnia a mosodába. „Délben aztán visszaadták a nagy rakás holmit azon mocskosan, ahogy volt, csuromvizesen, fagyosan fel kellett húzni — mintha jeges fürdőt hordoztunk vona égő bőrünkön szinte takaródóig." A lapra tartozik még: immár politikai fogolyként Tirgu Jiuban ötvenkilós cementzsákokat cipelt, majd hóviharban követ fejtett a Zsil völgyében. Még egy adat: a voluntarizmus önkénye végül a hadifogolyság minőségével is megtisztelte; egy szál zakóban negyvenfokos hidegben szenet lapátolt a Don-medencében. Ez lenne röviden Magnólia anamnézise, a kórelőzmények kortörténete. Hozzáteendő még harminc esztendőnyi ülőmunka az anyanyelv ápolásában és istápolásában. Sok fáradtság, vesződség, görnyedezés, egyenes derekú eszmélkedés, sze1témi öngyötrés a mások egészségesedéséért. A minap kórházi szobájába betévedt egy öreg bácsika. Tévetegen körülnézett, majd dünnyögve kicsoszogott. — Alighanem rossz helyen járok. — Érdekes — mondta Magnólia —• én életemben jobb helyen nem voltam. A humor, mint tudjuk, ógörögül nedvet jelent. Tapasztalható, Magnóliában csodálatos nedvek keringenek. SZÁSZ JÁNOS KOS ANDRÁS Még egy botrány? Végezni hát az alagutakkal! Radikálisan. Diktatórikusan. — „Rendeletileg megtiltom magamnak, valamint az úti-, földrajz-, történelem- és ábécéskönyvíróknak, Dino Buzzati és Mix Frisch uraknak, egyéb firkászoknak, lókötőknek és analfabétáknak, megtiltom az alagút szó leírását, bármilyen műfajú használatát. Tilalmam megszegése a legsúlyosabb megtorlást vonja maga után.“ — Ez igen! Ez radikális. Ez diktatórikus. M. J. elmosolyodik. Mi köze a diktatúrának a radikalizmushoz, amikor — így tanulta a történelemből, és nem könyvből — utóbbi: a logika következetessége, az emberi tettre irányuló kritikai gondolat ethosza, és Franco, Salazar, Hitler, Horthy, Antonescu, meg itt, ezen a földön, ahol Stendhal utazott, Goethe, Ruskin, Thomas Mann és ki minden még, itt, olasz földön, Mussolini, mind és mindenestől a logika helyett a paralogikát gyakorolták és következetességgel a kritikai gondolattal együtt az emberi tettet elfojtó tébolyt, az ész radikalizmusán túlit, a fasiszta diktatúrát. Mert hát — fonnyad le a magánmosoly M. J. arcáról — ő mégse sajátíthatja ki a történelemmel szemben e néki kedves fogalmat — radikalizmus — csupán a sosem radikális, sehideg-se meleg centrumtól balfelőlieknek. Hiszen a pozitív radikalizmus ellen ott a megélt negatív radikalizmus agressziója is, a mindig újra megvalósuló barbár képtelenség, a diktatúra mint embertelenség. M. J. legyint, akárha beszélgetne valakivel. Kivel? . . . — Hagyjuk abba — mondja hang nélkül, hogy meg ne rémítse Annát —, hagyjuk abba, mert ezen a ponton, a diktatúra kérdésében, csapdájában, elérkeztünk az irracionalizmus nincs továbbjához. Hagyjuk abba ... — suttogja eszelősen befelé, magába, és körülnéz a fülkében (a könyves szobában, ahol ír?), vajon nem hallja-e valaki, amiket itt összevissza locsog a kéziratfüzet fehér lapjával szemtől szemben, felelőtlenül és elővigyázatlan. — Diktatúrával az a .. . ellen? Amikor az a ... a sötétség és az űr? Igen. Nem. Rendben van. Semmi sincs rendben. A rendetlenség úgyszólván a tökélyig teljes. Nem a Pitti palota, nem a Fórum Románum, nem Michelangelo és Fra Angelico, nem Velence Nagytere, de a rendetlenség a tökéletes! — Mindez a vonaton történt. Most, íróasztalánál tovább bolhássza vonatrázta betűit a jegyzetlapjain, és zsebnagyítójával bolhássza régi német térképén a tetűnyi betűkkel nyomtatott városneveket, összevetni őket a jegyzeteiben leírtakkal.. És ha visszavonná diktatórikus rendeletét? Nem. A Hétnek szóló tárcáiban ezt a gyűlöletessé vált, félelmet, neurózist kiváltó szót — ... — többé nem írja le. Akkor se, ha tartalma, jelentése maga volt a téboly és ugyanakkor a valóság, a terror Róma és Mentőn között, egész a. . . járó életében, hiszen e három — téboly, valóság, terror — elválaszthatatlan, illetve az észnek kideríthetetlen, hogy melyik micsoda is, amikor megjelennek a lidércek. F., S., H., H. A., és az olaszföldi M(ussolini), meg a többiek, mind vannak, egymást követve, mindig újra vannak ilyen idők a históriában. Milyenek? Hát milyenek? Ilyenek. Igen, M. J. ezután már elhallgatja, ha tévedésből mégis leírja, hát kihúzza, olvashatatlanná mázolja át ezt a szót. Mint az alig múlt világháború idején a fasizmus alatt, a szégyentelen és láthatatlan cenzorok a címére érkezett leveleiben a tiltottakat vagy tiltani veiteket, tiltani szükségeseket, néha egész mondatokat, sőt bekezdéseket, igen, ezután már elhallgatja ezt a szót. Úgy tesz majd, mintha az, amit ezután már nem nevez néven, kiokádta volna a jelölést, de csak azért, hogy ismét elnyelje, s ilyképp kísértetiességét még inkább megnövelje, ordítássá, fenyegetéssé, rémületté, pánikká. Lehazudja tehát azt a szót, nem, nem írja, nem írhatja le többé, hiszen erre diktatórikus rendelkezést adott ki önmagának és az és a többinek. Amivel azt a szót, a diktatúra, a terror, a képtelenség szinonimájává varázsolta át. Most lesi, hogy az, önmaga ellen kibocsátott öncsonkító tilalom mikor kezd mákonyos öncenzúraként hatni, mint a fejfájást csillapító francia gyógyszer, az Aspro, a Catargin, vagy tán a mescalin mákonya, az ópium, a kokain, a modern Eleszdé, mert akkor aztán, akkor már valóban nincs többé, és amit nem akar, hogy legyen, minthogy ő sincs már, kiröpül a valóságból, s vele együtt megszűnik az eme szóval jelölt, az a . . ., az a az a . . . De lám már ki se tudja mondani, el se tudja dadogni, minden rendben van tehát, hát a diktatúra, megmentette önmagát és világát, a világot és önmagát, mint egy mescalin-, ópium-, kokain-, Eleszdé-álomban, elérte az irracionalizmus csipkefüggönyös nászágyát, csak még bele kellene feküdnie üdvözülni, de hol van az az ágy, ha itt van, ami épp mert végzetes, az a . . .. ámbár nász is, ágy is, nem fontos már, mert csak az a lényeges, hogy ha az van, ami van, ne legyen. Ilyképp utazásunk lírai, anti-, illetve nem-hőse, M. J., nem ott, akkor, a mozgó vonaton, hanem már csak szilárd ponton, tengerre néző ablak mögött, íróasztalánál nem írja le többé azt, hogy . . . Ami persze nem szünteti meg a tényt, hogy berobog, kirobog az a . . .ba és az a... bál, de ezt a másik történést se, hogy ugyanakkor egy másik a . . .bán száguld immár, az önáltatáséban szédül V2 szinte attól, hogy van mégis valami, ami nincsen. Az, amit már nem nevez meg. És feltűnik a táj képében — nos, kicsoda ismét? — a diktátor. Mussolini. Nem. Csak egy romtorony. És M. .1. pasztás tollal többször ráírja vonatbeli jegyzetlapjai egyikére: diktatúra, terror, agresszió, szkizofrénia, mintha csak a vonaton írná két . . . között ezt a szót: . . . Kinéz a tengerre, lassan lebegő messzi vitorláshajókra, halászhajó fodros nyomában halhullákra leső sirályokra, mert reggel van, amikor felszedik az éjszakára kiteregetett hálókba akadt zsákmányt a hajók . . . Elneveti magát. Elégtétellel állapítja meg, hogy a maga magának kiadott diktatórikus tiltó rendelkezés, terrorisztikus napiparancs, blöff, kísérletnek is svindli. De ismét megriadt. Hátha Mussolini, Franco és mind a többi diktátor is a markába röhögött, amikor a megmanipulált nyáj kidülledt szemmel, megszakadó torokkal, rángó karlejtésekkel, ütemes csattogással — bakancs- és csizmatalpak vagy kivöröslött tenyerek —, ha az összeterelt birka-sokadalom bevette a „valóság nincsen“ rémisztő, egetverő svindlijét. Ezt a kültelki szót is illenék eltiltania magától,de nem teszi, mert fölöttébb fontos, hiszen német eredetű, de a szó töve nem jelent egyebet, mint: szédület, tehát roppantul helyénvaló. M. J. megint elmosolyodik: remek csőd ez az ő diktatórikus intézkedése önmaga, valamint az úti-, földrajz-, történelem- és ábécéskönyv íróknak, meg Dino Buzattinak és Max Frischnek tiltani az .. . szó leírását, mert nem hogy nem old meg semmit a letapadás, de épp a letagadó nem tudja elhitetni önmagával, hogy nincs, aminek meglétéről nem akar tudni, és amit a manipuláltjai, a megsvindlizettek, a megszédítettek mégis úgy vesznek be, mint ötezer évvel ezelőtt az óhitű hívők a kőtáblákra írott napiparancsokat. A tilalom kibocsátója fél. Mert ha nem félne, miért vállalná a letapadást, egy káprázatot, mint a történelmietlen, az irracionális abszolútum látszatát? M. J. ismét Mussolinit véli látni. Ezúttal a tenger vizei fölött, a hullámok és a hullámok borbélyhabos talaján pörgő döglött halak fölött. Aztán megjelenik, az emlékezet kormos függönye mögül bújik ki, még majdnem gyermekkora idejéből, az Oktogon Budapesten, amit akkor Mussolini térnek hívtak, a nagyvárosi terek minden időkben meglelik a soron lévő diktátor nevét, és a pödrött bajszú villanyoskalauzok mind jövet, mind menet beleordították a munkanélküliekkel zsúfolt villanyoskocsiba, zamatos magyart dupla s-el, de inkább hármas mássalhangzóval: Mussolini tér! 0, történelem! — nyög fel az író —, micsoda rémisztő kupleráj ez a történelem! A vonat megáll. Ócska vasúti állomás. 15 óra 40 perc. Leolvassa a város nevét. Rapallo. Még egy botrány?... MÉLIUSZ JÓZSEF 5 A HÉT Álmok -----------------------------IRODALOM