A Hét, 1985 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1985-03-14 / 12. szám

megfessem — közölvén mondanivaló­mat. Sarkítva azt is mondhatom: témám, mondanivalóm, az élet, a jelenségek belső összetartó, mozgató erőinek, vi­szonyainak feltárása, kivetítése. Célom az együttélés belső mozgató erőit, az emberséget, a szeretetet, a melegséget színekben úgy megfogalmazni, hogy a kép belülről sugározza a lényegét. Hi­szen erre a belső melegségre a cím­zettnek, vagyis a kép nézőjének és az alkotónak egyaránt szüksége van. Megidézem ismét az otthont, gyer­mekkorom egy nyári töredékét. A hajnali harmatos hűvösségből rekkenő hőség kerekedett. Ég és föld bódulásig izzott, mint a ke­mence. A levegő meg sem rez­zent, mint egy izzó gömb, úgy lebegett fölöttünk a Nap. A verejték sógyöngyökben pa­takzott arcomon. A kasza majd­nem szikrát hányt a gabonaszá­lakon, marokról marokra gyűlt a kéve. Szomjaztam... Tikkasztó hőség volt... Sajgott­ a talpam. A tarló éles lándzsaként döfködte talpamat. Fájt. Korsót nyújtottak, szájpadlá­somra száradt nyelvemet oldotta a hűs víz! Kortyoltam a vizet behunyt szemmel — minden vö­rösen égett, lángoló, forró lebe­gésben. Hirtelen megéreztem a frissen kovászolt kenyértészta il­latát, fehéren villant a kép, pat­togott, izzott a kemence s aztán megcsapott a friss kenyér illata is... Minden maradt... Belül azóta is lángol, izzik a hőség... A hűség! MIÉRT AZ ERŐS VÖRÖSEK, SÁR­GÁK FESTMÉNYEIMEN? MARTON ÁRPÁD MÁRCIUSI FILIVLy- KOCWv Fogadás­­ a kiskakas bőrére Gopo harmadszor fordul Ion Creangă meséihez, hogy a maga képére és a trükkfilm változatos lehetőségeinek ké­pére alakítsa a nagy író hagyatékát. A Fehér szerecsen és A disznó meséje után most A kiskakas arany kétkrajcár­­ja ürügyén rendez látványos, forgata­­gos zenés-táncos meserevüt. A szélka­­kas-készítő öregapóval a Jó tündér fo­gad két arany krajcárban, azzal a szándékkal, hogy öregapó megnyerje a fogadást. Az öregapó Ion Lucian — nagyszerű. A Jó tündér szerepében in­kább a gardróbját csillogtatja, mint a hangját Angela Similea. A fogadás — román film, 1985, írta és rendezte Ion Popescu Gopo, ze­neszerző Marius Ţeicu, dalszövegek írója Eugen Rotaru, jelmeztervező Nelly Merola, díszlettervező Mihai Beciu, operatőr Alecu Popescu. Sze­replők: Ion Lucian, Draga Olteanu- Matei, Angela Similea és Florin Piersic (képünkön), Iurie Darie, Jorj Voicu, Radu Gheorghe, Anca Mihaescu. Énekel: Mirabella Dauer és Aurelian Andreescu. lélek-e, áldozat, vagy cinikus törtető. Akár ez, akár az — érdektelen, elmo­sódott. Elveszett illúziók — magyar film, 1982, Balzac regényéből filmre írta Gazdag Gyula, Györffy Miklós, Spi­­ró György, rendezte Gazdag Gyula, operatőr ifjabb Jancsó Miklós, sze­replők: Máté Gábor, Udvaros Do­rottya és Eck Imre (képünkön), Ró­bert East, Boguslav Linda, Margit­­tai Ági, Béres Ilona, Básti Juli, Sin­­kó László, Bessenyei Ferenc, Major Tamás, Jordán Tamás, Hetényi Pál. MARTON ÁRPÁD Napfaragó képzelhető helyzet. De ha a köd hirtelen fölszáll, akkor az előtűnésnek és eltűnés­nek az értelme vész el. Nos, Mateiu Ca­­ragiale regényében ilyenszerű jelenség a stílus. Olyan mint a köd, ha a könyvből/de csak a „ködtelenített" történet-váz, „tar­talom" maradna — akkor az a mű szín­játékszerű utánzása „eljátszása" lenne. Ezért szinte lefordíthatatlan. De attól még világirodalmi nagyság- és fontosságrendű alkotás lehet. GAVALLÉROK? Mateiu Caragiale szinte lefordíthatatlannak tartott regénye magya­rul is megjelent. Elvben minden lefordít­ható, talán még a gyakorlatban is. A Re­­memberre Lőrinczi László „ráérzett", jól fordította (Remember, Óvárosi Gavallérok, Kriterion, 1984.) A Crais de Curtea-veche magyar változatát azonban nem tarthat­juk véglegesnek, véglegesen az utolsó­nak. Mert elillant a történet, a szereplők kölül a stílus fentebb említett „köde". Csak foszlányok maradtak belőle... Az első fordítást Szenczei László készítette Aranyifjak alkonya címmel. Ezt javította át Lőrinczi László, és változtatta a címmet Óvárosi gavallérokra. Csak a címeknél maradva: úgy érzem, mindkettő nagyon távol áll az eredeti értelmétől, hangula­tától, szimbolikájától. Biztos vagyok ab­ban, hogy ezt fogja érezni minden olva­só. Nézzük csak a regény következő so­rait: „— Hé, ti gavallérok! — kiáltotta felénk (Pena Corcodusa, SZ. G. megj.) — Óvárosi gavallérok! Valaki más beszélt belőle, talán egy hajdanvolt létek — ki tudja. Ez az elfe­lejtett, ritkán használt szó olyan örömet­­szerzett Pantazinak, amilyent még nem is láttam nála. Az arca földerült, s beszélt­­beszélt, egyre, csak beszélt. — Valóban szerencsés szótársítás — is­merte el Pasadia. —­ Fölülmúlja a XIII. Lajos korabeli, hasonló értelmű »lógos gebe lovagjai« mondást. Van benne vala­mi misztikus, valami lovagi. Csodálatos volna könyveimnek". A magyar nyelvet ismerő olvasó aligha hiszi el (mert egyszerűen nem hiheti), hogy akár az „aranyifjú", akár az „óváro­si gavallér" elfelejtett, ritkán használt stb., és olyan képzeteket válthat ki — nyelvünkön, belőlünk — mint amilyeneket a fenti szöveg megfogalmaz. A „Craii de Curtea-veche“ pontosan azt váltja ki a román olvasóból mint Pantaziból — de a magyar változat nem éri el ezt a hatást. A „gavallér" messze áll a „crai"-tól. Még a szó szerinti fordítás — óvárosi királyok — is több lenne, mint ez a mesterkélt megoldás. Azt hiszem, a Mateiu Caragia­­le szövegét jobban érző, ahhoz közelebb férkőző, ihletettebb fordító találhat majd megfeleléseket... Nyújthat az eredetit megközelítő magyar nyelvű szöveget. Hi­szen ez a fordítás-változat nem tekinthe­tő véglegesnek. (Zárójelben — óvárosi gavallér-módra — meg kell jegyeznem, hogy irodalmunkban talán a Fejedelem fordítója, Veress Zoltán tudott volna meg­birkózni a feladattal.) " SZÁVAI GÉZA : A HÉT 1985. március 14. A főhős vagy a néző illúziói? Fiatalosan merész és kockázatos ötlet Balzac legizgalmasabb regényét, az Elveszett illúziókat mai körülmények közé helyezni. Egy nagyratörő fiatal tehetség a Bourbon-restauráció évei­nek Franciaországában merőben más akadályokkal és kísértésekkel kerül szembe, mint a hatvanas évek Buda­pestjén. A sajtó labirintusában tévely­gő fiatal akarnak Balzacnál eleve ké­tes jellemű, de a maga erkölcsi-szelle­mi kettősségében jelentékeny, izgal­mas figura. A film alkotói nem dön­tötték el magukban, hogy hősük tiszta Szegény, kedves, botcsinálta hős... Egy kimondottan jámbor parasztem­ber úgy katonáskodja végig a háború hat évét a szabadságharcos nemzeti hadseregben, hogy soha fegyver nem jár a kezében a borotván kívül, amely­­igel a tábornokot borotválja. Mégis, otthon hősi halottnak hiszik, s ugyan­csak furcsa helyzetbe kerül, amikor hazamegy szabadságra: a felesége férjhez ment, gyereke is van, őróla, a hősi halottról nevezték el, a férj pe­dig épp most osztja fel a gróf birtokát. A fájóan nevetséges helyzetbe került katona végül is, amikor ellenforradal­már banditák támadnak a házra, el­vállalja vetélytársa szerepét, harcol és meghal helyette, hogy ne maradjon ár­ván a kisfiú. Hősi pásztorát — lengyel film, 1983, írta Jerzy Janicki, rendezte Henryk Bielski, operatőr: Maciej Kijows­­ki, zeneszerző: Jerzy Maksymiuk, főszereplők: Virgiliusz Gryn (a ka­tona), Krzystyna Krolowna (a fele­ség), Zygmunt Malanowicz (képün­kön), a földosztó második férj. Fővárosi vendég­szereplések Előző számunkban jeleztük, hogy­­egyre gyakoribbakká lesznek a vidéki , de nem „vidéki“ színvonalú zene­művészek fővárosi szereplései. „Jelen volt“ az elmúlt hetek során Szeben is. Egyik legkiválóbb karmes­terünk, a tekintélyes hazai és külföl­di hangversenymúlttal rendelkező Henry Selbing állt a George Enescu Filharmónia zenekarának élére. Hen­ry Selbing nemcsak a hazai hangver­senydobogókon s így rendszeresen Bu­karestben, hanem külföldön is szer­zett elismerést, nagyrabecsülést, nem­zetközi fémjelzést. Mostani bukaresti vezénylete során is az őt jellemző alaposság, kulturáltsága, zenei elmé­­lyültsége, művészi hevülete átsugár­zott a zenekarra, amely ritka szépen szólt. Dimitrie Cuclin lírai hangvételű Triptic simfonic­jának lágy színe, Cesar Franck Psziché és Érosz című szimfonikus költeményének meleg poézise, végül — mint nagyszerű ze­nekari teljesítmény — a Nürnbergi mesterdalnokok nagy sodrással meg­szólaltatott nyitánya aratott elsöprő sikert. Az est szólóművésze, Pavlina Dokovska tehetséges fiatal bolgár zongoraművésznő, Mozart A-dur (23) zongoraversenyét játszotta. Ezt követően Remus Georgescu, a temesvári Bánátus Filharmónia u­­gyancsak általánosan értékelt kar­mestere vezényelte a George Enescu Filharmónia zenekarát, ő is rendsze­res vendége a fővárosi és az ország valamennyi zenekarának. Sikeres kül­földi szereplései, hanglemezfelvételei is arról tanúskodnak, hogy jeles ze­nekari vezető. Bukaresti hangverse­nyén mint zeneszerző is szerepelt, a műsor bevezetőjeként megnyerő hatá­sú oratóriumát mutatta be sikerrel. Az est szólóművésze, az ugyancsak temesvári Alexandra Gutu kvalizá­­tásos művésznő Dvorak versenyművét játszotta. A rádió-televízió szimfonikus, vala­mint, stúdiózenekara is, a filharmoni­kusokhoz hasonlóan, arra törekszik, hogy pódiumára meghívjon az ország minden részéből előadó és zeneszer­ző tehetségeket, és bemutassa őket a nyilvánosságnak, amelyen ezúttal az egész országot kell értenünk, hiszen ezeket a hangversenyeket rendszerint a televízió és a rádió is sugározza. Most legutóbb egy valóban kivételes tehetségű fiatal zeneszerzőnő, Doina Nemteanu-Rotaru — Oláh Tibor ta­nítványa — zenekarra és klarinétra írt A fény lépcsői című háromtételes művét mutatták be. A mű finom szö­vése, poétikus hangulatvilága, a rend­kívül egyszerű, de igen hatásos hang­­szerelése és ezzel együtt a domináló szólóhangszer kifejező szépsége — Leontin Boanta tolmácsolásában — mindvégig fogva tartja a hallgatót. Ennek az estnek szólóművésze is ifjú zenésztehetség: Mihai Ungureanu, a craiovai filharmonikusok szólóművé­­sze volt, aki Beethoven 5. zongora­­versenye kitűnő tolmácsolásával dere­kasan állta ki az erőpróbát. A zene­kart Paul Popescu vezényelte. Kolozsvár­ napocai vendégművésze is volt a rádiózenekarnak. Molnár Judit zongoraművésznő Mozart d-moll zon­goraversenyét játszotta sok zeneiség­gel. Molnár Judit jó néhány évvel ez­előtt — mint Halmos György egyik kiváló tanítványa— indult el pályáján és már az első lépéseinél nem minden­napi tehetségével keltett figyelmet. Sajnálatunkra sokáig nem hallatott magáról, illetve nem hallottuk, így nagy várakozással tekintettünk újabb fellé­pése elé. Mondhatjuk, hogy ez a talál­kozás minden várakozást felülmúlt. A Mozart-versenyművet — ihletettség, stílusérzék, felfogás vagy technikai kivitelezés szempontjából egyaránt — művészi hozzáállással, telített zenei­­séggel játszotta. A közönség hosszas, meleg ünneplésben részesítette Molnár Juditot, Modest Cichirdan botoşani-i vendégkarmestert és a zenekart. A koncertet a bukaresti rádió II. műsora egyenes adásban sugározta. Mindezek a jelenségek azt mutatják, hogy a vidéki zenei központokban te­vékenykedő művészek részesei az egész ország zenei vérkeringésének. PINTÉR LAJOS MŰVÉSZET

Next