A Hét, 1985 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1985-03-14 / 12. szám
megfessem — közölvén mondanivalómat. Sarkítva azt is mondhatom: témám, mondanivalóm, az élet, a jelenségek belső összetartó, mozgató erőinek, viszonyainak feltárása, kivetítése. Célom az együttélés belső mozgató erőit, az emberséget, a szeretetet, a melegséget színekben úgy megfogalmazni, hogy a kép belülről sugározza a lényegét. Hiszen erre a belső melegségre a címzettnek, vagyis a kép nézőjének és az alkotónak egyaránt szüksége van. Megidézem ismét az otthont, gyermekkorom egy nyári töredékét. A hajnali harmatos hűvösségből rekkenő hőség kerekedett. Ég és föld bódulásig izzott, mint a kemence. A levegő meg sem rezzent, mint egy izzó gömb, úgy lebegett fölöttünk a Nap. A verejték sógyöngyökben patakzott arcomon. A kasza majdnem szikrát hányt a gabonaszálakon, marokról marokra gyűlt a kéve. Szomjaztam... Tikkasztó hőség volt... Sajgott a talpam. A tarló éles lándzsaként döfködte talpamat. Fájt. Korsót nyújtottak, szájpadlásomra száradt nyelvemet oldotta a hűs víz! Kortyoltam a vizet behunyt szemmel — minden vörösen égett, lángoló, forró lebegésben. Hirtelen megéreztem a frissen kovászolt kenyértészta illatát, fehéren villant a kép, pattogott, izzott a kemence s aztán megcsapott a friss kenyér illata is... Minden maradt... Belül azóta is lángol, izzik a hőség... A hűség! MIÉRT AZ ERŐS VÖRÖSEK, SÁRGÁK FESTMÉNYEIMEN? MARTON ÁRPÁD MÁRCIUSI FILIVLy- KOCWv Fogadás a kiskakas bőrére Gopo harmadszor fordul Ion Creangă meséihez, hogy a maga képére és a trükkfilm változatos lehetőségeinek képére alakítsa a nagy író hagyatékát. A Fehér szerecsen és A disznó meséje után most A kiskakas arany kétkrajcárja ürügyén rendez látványos, forgatagos zenés-táncos meserevüt. A szélkakas-készítő öregapóval a Jó tündér fogad két arany krajcárban, azzal a szándékkal, hogy öregapó megnyerje a fogadást. Az öregapó Ion Lucian — nagyszerű. A Jó tündér szerepében inkább a gardróbját csillogtatja, mint a hangját Angela Similea. A fogadás — román film, 1985, írta és rendezte Ion Popescu Gopo, zeneszerző Marius Ţeicu, dalszövegek írója Eugen Rotaru, jelmeztervező Nelly Merola, díszlettervező Mihai Beciu, operatőr Alecu Popescu. Szereplők: Ion Lucian, Draga Olteanu- Matei, Angela Similea és Florin Piersic (képünkön), Iurie Darie, Jorj Voicu, Radu Gheorghe, Anca Mihaescu. Énekel: Mirabella Dauer és Aurelian Andreescu. lélek-e, áldozat, vagy cinikus törtető. Akár ez, akár az — érdektelen, elmosódott. Elveszett illúziók — magyar film, 1982, Balzac regényéből filmre írta Gazdag Gyula, Györffy Miklós, Spiró György, rendezte Gazdag Gyula, operatőr ifjabb Jancsó Miklós, szereplők: Máté Gábor, Udvaros Dorottya és Eck Imre (képünkön), Róbert East, Boguslav Linda, Margittai Ági, Béres Ilona, Básti Juli, Sinkó László, Bessenyei Ferenc, Major Tamás, Jordán Tamás, Hetényi Pál. MARTON ÁRPÁD Napfaragó képzelhető helyzet. De ha a köd hirtelen fölszáll, akkor az előtűnésnek és eltűnésnek az értelme vész el. Nos, Mateiu Caragiale regényében ilyenszerű jelenség a stílus. Olyan mint a köd, ha a könyvből/de csak a „ködtelenített" történet-váz, „tartalom" maradna — akkor az a mű színjátékszerű utánzása „eljátszása" lenne. Ezért szinte lefordíthatatlan. De attól még világirodalmi nagyság- és fontosságrendű alkotás lehet. GAVALLÉROK? Mateiu Caragiale szinte lefordíthatatlannak tartott regénye magyarul is megjelent. Elvben minden lefordítható, talán még a gyakorlatban is. A Rememberre Lőrinczi László „ráérzett", jól fordította (Remember, Óvárosi Gavallérok, Kriterion, 1984.) A Crais de Curtea-veche magyar változatát azonban nem tarthatjuk véglegesnek, véglegesen az utolsónak. Mert elillant a történet, a szereplők kölül a stílus fentebb említett „köde". Csak foszlányok maradtak belőle... Az első fordítást Szenczei László készítette Aranyifjak alkonya címmel. Ezt javította át Lőrinczi László, és változtatta a címmet Óvárosi gavallérokra. Csak a címeknél maradva: úgy érzem, mindkettő nagyon távol áll az eredeti értelmétől, hangulatától, szimbolikájától. Biztos vagyok abban, hogy ezt fogja érezni minden olvasó. Nézzük csak a regény következő sorait: „— Hé, ti gavallérok! — kiáltotta felénk (Pena Corcodusa, SZ. G. megj.) — Óvárosi gavallérok! Valaki más beszélt belőle, talán egy hajdanvolt létek — ki tudja. Ez az elfelejtett, ritkán használt szó olyan örömetszerzett Pantazinak, amilyent még nem is láttam nála. Az arca földerült, s beszéltbeszélt, egyre, csak beszélt. — Valóban szerencsés szótársítás — ismerte el Pasadia. — Fölülmúlja a XIII. Lajos korabeli, hasonló értelmű »lógos gebe lovagjai« mondást. Van benne valami misztikus, valami lovagi. Csodálatos volna könyveimnek". A magyar nyelvet ismerő olvasó aligha hiszi el (mert egyszerűen nem hiheti), hogy akár az „aranyifjú", akár az „óvárosi gavallér" elfelejtett, ritkán használt stb., és olyan képzeteket válthat ki — nyelvünkön, belőlünk — mint amilyeneket a fenti szöveg megfogalmaz. A „Craii de Curtea-veche“ pontosan azt váltja ki a román olvasóból mint Pantaziból — de a magyar változat nem éri el ezt a hatást. A „gavallér" messze áll a „crai"-tól. Még a szó szerinti fordítás — óvárosi királyok — is több lenne, mint ez a mesterkélt megoldás. Azt hiszem, a Mateiu Caragiale szövegét jobban érző, ahhoz közelebb férkőző, ihletettebb fordító találhat majd megfeleléseket... Nyújthat az eredetit megközelítő magyar nyelvű szöveget. Hiszen ez a fordítás-változat nem tekinthető véglegesnek. (Zárójelben — óvárosi gavallér-módra — meg kell jegyeznem, hogy irodalmunkban talán a Fejedelem fordítója, Veress Zoltán tudott volna megbirkózni a feladattal.) " SZÁVAI GÉZA : A HÉT 1985. március 14. A főhős vagy a néző illúziói? Fiatalosan merész és kockázatos ötlet Balzac legizgalmasabb regényét, az Elveszett illúziókat mai körülmények közé helyezni. Egy nagyratörő fiatal tehetség a Bourbon-restauráció éveinek Franciaországában merőben más akadályokkal és kísértésekkel kerül szembe, mint a hatvanas évek Budapestjén. A sajtó labirintusában tévelygő fiatal akarnak Balzacnál eleve kétes jellemű, de a maga erkölcsi-szellemi kettősségében jelentékeny, izgalmas figura. A film alkotói nem döntötték el magukban, hogy hősük tiszta Szegény, kedves, botcsinálta hős... Egy kimondottan jámbor parasztember úgy katonáskodja végig a háború hat évét a szabadságharcos nemzeti hadseregben, hogy soha fegyver nem jár a kezében a borotván kívül, amelyigel a tábornokot borotválja. Mégis, otthon hősi halottnak hiszik, s ugyancsak furcsa helyzetbe kerül, amikor hazamegy szabadságra: a felesége férjhez ment, gyereke is van, őróla, a hősi halottról nevezték el, a férj pedig épp most osztja fel a gróf birtokát. A fájóan nevetséges helyzetbe került katona végül is, amikor ellenforradalmár banditák támadnak a házra, elvállalja vetélytársa szerepét, harcol és meghal helyette, hogy ne maradjon árván a kisfiú. Hősi pásztorát — lengyel film, 1983, írta Jerzy Janicki, rendezte Henryk Bielski, operatőr: Maciej Kijowski, zeneszerző: Jerzy Maksymiuk, főszereplők: Virgiliusz Gryn (a katona), Krzystyna Krolowna (a feleség), Zygmunt Malanowicz (képünkön), a földosztó második férj. Fővárosi vendégszereplések Előző számunkban jeleztük, hogyegyre gyakoribbakká lesznek a vidéki , de nem „vidéki“ színvonalú zeneművészek fővárosi szereplései. „Jelen volt“ az elmúlt hetek során Szeben is. Egyik legkiválóbb karmesterünk, a tekintélyes hazai és külföldi hangversenymúlttal rendelkező Henry Selbing állt a George Enescu Filharmónia zenekarának élére. Henry Selbing nemcsak a hazai hangversenydobogókon s így rendszeresen Bukarestben, hanem külföldön is szerzett elismerést, nagyrabecsülést, nemzetközi fémjelzést. Mostani bukaresti vezénylete során is az őt jellemző alaposság, kulturáltsága, zenei elmélyültsége, művészi hevülete átsugárzott a zenekarra, amely ritka szépen szólt. Dimitrie Cuclin lírai hangvételű Triptic simfonicjának lágy színe, Cesar Franck Psziché és Érosz című szimfonikus költeményének meleg poézise, végül — mint nagyszerű zenekari teljesítmény — a Nürnbergi mesterdalnokok nagy sodrással megszólaltatott nyitánya aratott elsöprő sikert. Az est szólóművésze, Pavlina Dokovska tehetséges fiatal bolgár zongoraművésznő, Mozart A-dur (23) zongoraversenyét játszotta. Ezt követően Remus Georgescu, a temesvári Bánátus Filharmónia ugyancsak általánosan értékelt karmestere vezényelte a George Enescu Filharmónia zenekarát, ő is rendszeres vendége a fővárosi és az ország valamennyi zenekarának. Sikeres külföldi szereplései, hanglemezfelvételei is arról tanúskodnak, hogy jeles zenekari vezető. Bukaresti hangversenyén mint zeneszerző is szerepelt, a műsor bevezetőjeként megnyerő hatású oratóriumát mutatta be sikerrel. Az est szólóművésze, az ugyancsak temesvári Alexandra Gutu kvalizátásos művésznő Dvorak versenyművét játszotta. A rádió-televízió szimfonikus, valamint, stúdiózenekara is, a filharmonikusokhoz hasonlóan, arra törekszik, hogy pódiumára meghívjon az ország minden részéből előadó és zeneszerző tehetségeket, és bemutassa őket a nyilvánosságnak, amelyen ezúttal az egész országot kell értenünk, hiszen ezeket a hangversenyeket rendszerint a televízió és a rádió is sugározza. Most legutóbb egy valóban kivételes tehetségű fiatal zeneszerzőnő, Doina Nemteanu-Rotaru — Oláh Tibor tanítványa — zenekarra és klarinétra írt A fény lépcsői című háromtételes művét mutatták be. A mű finom szövése, poétikus hangulatvilága, a rendkívül egyszerű, de igen hatásos hangszerelése és ezzel együtt a domináló szólóhangszer kifejező szépsége — Leontin Boanta tolmácsolásában — mindvégig fogva tartja a hallgatót. Ennek az estnek szólóművésze is ifjú zenésztehetség: Mihai Ungureanu, a craiovai filharmonikusok szólóművésze volt, aki Beethoven 5. zongoraversenye kitűnő tolmácsolásával derekasan állta ki az erőpróbát. A zenekart Paul Popescu vezényelte. Kolozsvár napocai vendégművésze is volt a rádiózenekarnak. Molnár Judit zongoraművésznő Mozart d-moll zongoraversenyét játszotta sok zeneiséggel. Molnár Judit jó néhány évvel ezelőtt — mint Halmos György egyik kiváló tanítványa— indult el pályáján és már az első lépéseinél nem mindennapi tehetségével keltett figyelmet. Sajnálatunkra sokáig nem hallatott magáról, illetve nem hallottuk, így nagy várakozással tekintettünk újabb fellépése elé. Mondhatjuk, hogy ez a találkozás minden várakozást felülmúlt. A Mozart-versenyművet — ihletettség, stílusérzék, felfogás vagy technikai kivitelezés szempontjából egyaránt — művészi hozzáállással, telített zeneiséggel játszotta. A közönség hosszas, meleg ünneplésben részesítette Molnár Juditot, Modest Cichirdan botoşani-i vendégkarmestert és a zenekart. A koncertet a bukaresti rádió II. műsora egyenes adásban sugározta. Mindezek a jelenségek azt mutatják, hogy a vidéki zenei központokban tevékenykedő művészek részesei az egész ország zenei vérkeringésének. PINTÉR LAJOS MŰVÉSZET