A Hét, 1986 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1986-10-09 / 41. szám
— Az előzetes beszélgetéskor úgy tűnt, nem túlságosan lelkesedik az interjúért. Siker után kellemetlen is lehet a publicitás? — Elvileg nem, de egyes újságírók gyakran túllőnek a célon, ami rosszabb, mint a mellőzés. Egy ilyen kellemetlen tapasztalat óta óvakodom a nagy nyilvánosságtól. — Mikor írtak először eredményeiről? — Előbb én írtam mások eredményeiről... Középiskolás koromban kosárlabdáztam, s az aradi Vörös Lobogótól megkértek, hogy írjak a mérkőzésekről. Tehát sporteredményekről cikkeztem. A középiskola elvégzése után azonban abbamaradt a rendszeres kosárlabdázás is, az „újságírás" is. — A tudományos ismeretterjesztés sem foglalkoztatta? — Talán még nem vagyok elég idős ehhez — ezt nagyon komolyan állítom. Ehhez sok idő kell, elmélyülés; az ismeretterjesztés rendkívül felelősségteljes vállalkozás. Hiszen a szakkönyv olvasója nem feltétlenül veszi készpénznek, amit leírunk, de a laikus igen. Meg aztán nehéz megtalálni a vonzó, megragadó közlési módot. — Mégis, mikor írt a sajtó először tevékenységéről? — Így, hirtelen nem jut eszembe, de már az első eredményekről hírt adtak. Legtöbbet azonban 1979-ben, s abból származik vonakodásom a publicitástól. — Hova kellene visszanyúlnunk pályafutása felvázolásakor? — Az egyetemi évekhez, mert minden akkor kezdődött. Már másodéven megragadott egy kiváló, lelkes tanárom, Hegedűs Imre tevékenysége. Sohasem felejtem el, milyen atyai szeretettel kísért bennünket az első fizikai olimpiára Bukarest,be. Ő szerettette meg velem a tudományos munkát. Aztán többedmagammal részt vettem az általa irányított szakkörben. És ott elkezdődött valami. A vizsgálati témáink évről évre jelentősebbé váltak, s közben valamennyi tanítványát „ráállította" a fizikai ismeretek egy-egy határtémájára, ami számomra a részecskefizika volt és maradt. — Minthogy nincs Temesváron nagy teljesítményű részecskegyorsító, gondolom, inkább matematizálás folyt ebben a körben. — így van, elméleti fizikával foglalkoztunk. Ennek az ágazatnak nagyformátumú művelői voltak és vannak Temesváron. Elsősorban Mircea Zagonescu professzorra gondolok, aki rendkívüli lelkesedéssel, munkabírással emelkedett igen magas szintre az elméleti fizika művelésében. Ő honosította meg itt ezt a kutatási irányt, mellette nőtt fel Hegedűs Imre, Törő Tibor, Ioan Cotaescu és Avram Ioan a jelenlegi dékán. Nos, ennek a légkörnek az eredményeként államvizsga-dolgozatomat a részecskék rendszerezésének témaköréből irtom. „Menős" téma volt ez, akkoriban, a hatvanas években Nobeldíjakat osztogattak részecskefizikai kutatásokban elért eredményekért. Nem voltunk lépéshátrányban, információ volt bőven, tanáraink lelkesítettek. — S mi történt az egyetem elvégzése után? — Az akadémia temesvári fiókintézetébe kerültem, a kavitációs kutatócsoporthoz. Ott nem volt fizikus munkaegyüttes. Temesvár mindig is a műszaki kutatásokban jeleskedett. Mivel közben megszerettem a várost, úgy döntöttem, hogy maradok. — Tehát Anton akadémikus csoportjában kezdett dolgozni... — Igen, ahol Gyulai Ferenc professzor és a néhai Sisak Ernő főkutató is tevékenykedett. Az érdeklődési köröm tehát új témával bővült. — Nem hagyott fel az elméleti fizikával? — Szó sincs róla, én ugyanis bulldogtermészetű vagyok: amire egyszer „ráharapok", azt többet nem engedem el. Nem érdekel, hogy az mennyi időt, erőfeszítést igényel, hanem folytatom. A délelőtti kavitációs kutatás után délután, szabad időmben elméleti fizikával foglalkoztam. Most már úgy megszoktam ezt az életmódot, hogy ha véletlenül délután nem ülök asztalhoz, a feleségem egyenesen betegségre gondol. — És hogyan barátkozott meg a kavitáció kutatásával? — Eleinte nem értettem, mihez kezdhetnék, és megint Hegedűs Imréhez fordultam tanácsért. Ő azt mondta, hogy a fizikában minden téma érdekes, de csak ha az ember nagyon elmélyül benne. Meghökkentett ez a válasz, de komolyan vettem. Nem ment könnyen az elmélyülés, de szerencsémre a témafelelős Anton akadémikus — noha rendkívül energikus egyéniség — hagyja a fiatalokat kibontakozni. Persze nem odafigyelés, ellenőrzés nélkül. Ez nagyon serkentő volt számomra is, és valóban sikerült újat produkálnom a kavitáció kialakulásának értelmezésében. — Ezt részletesebben meg kellene magyaráznia, mert én csak annyit tudok róla, hogy a turbinák működése közben a folyadékban keletkező buborékok implóziója roncsolja a fémet. — Erről van szó, de nekem azt kellett tisztáznom, hogy milyen feltételek kedveznek a jelenség kialakulásának, és miként roncsolja a buborék implóziója az anyagot. Rendkívül bonyolult a kérdés, mert több tényező összhatásaként jelentkezik a roncsolás. Most már a kutatók rendelkezésére áll az Anton akadémikus által írt monográfia, amely nem is csak hazai viszonylatban tekinthető alapvető műnek. — Mi volt ebben az ön hozzájárulása, mert sejtem, hogy a munka az egész vízgéptanszék munkásságának a szintézise. — Úgy van, de hozzá kell adnunk a világon elért minden eredményt is. A kutatásokból előbb több cikket írtunk. Egy részük külföldön — Magyarországon, Franciaországban — rendezett konferenciák köteteiben jelent meg, a többi itthon. Ez 1968 és 1975 között történt, írtam még utána is, de ezek a cikkek a korábbi kutatások eredményei utólagos feldolgozásának tekinthetők. — És párhuzamosan délután elméleti fizikával is foglalkozott. Nem lehetett túl szoros kapcsolat a kettő között... — Nem, határozottan nem volt, de talán nem is árt, ha egy fiatal kutató nem temetkezik el egy témában. — A részecskefizikai vizsgálatok mikor tették lehetővé az első publikációkat? — Elég korán. A diplomadolgozat írása közben Hegedűs Imrének egy olyan észrevételét sikerült együttesen kidolgoznunk, amelyet 1969-ben az NSZK-beli Zeitschrift für Physik közölt. Ezt a részecskerendszerezést együtt végeztük, s ennek alapján lehetett egy egzotikus részecske létezésére következtetni, aminek kimutatható volt a tömege is, az izospinje is. Az izospin érték miatt tekintettük egzotikusnak, mert ez a jellemzője egészen eltér a részecskék általánosan elfogadott értékeitől. Mivel úgy tűnt, hogy érdemes ezeket a számításokat közölni, arra gondoltunk, hogy olyan szaklaphoz küldjük, ahol kíméletlenül megmondják, hogy meglátásunk jó vagy rossz. Ez volt a Zeitschrift für Physik. — Miért nem küldték a Physical Reviewhez, mert az még igényesebb. — Éppen annyira bátrak azért nem voltunk, hanem megállapodtunk az előbbinél, ahol minden ellenvetés vagy átdolgozás kérés nélkül leközölték. Nem is kell mondanom, hogy mennyire örvendtünk, különösen mi fiatalok, hogy már első közleményünk ilyen rangos lapban jelenik meg. — S mi volt ennek a következménye? — Semmi. Sok évig csend volt körülötte. 1972-ben még írtunk egyet, mert rájöttünk, hogy nemcsak egy ilyen egzotikus részecske tulajdonságai láthatók előre a rendszerezés révén, hanem egy egész részecskecsaládéi. Ez is megjelent, ugyanott. Közben még kiszámoltuk annak az első előre látott részecskének is néhány más tulajdonságát, például a bomlási tulajdonságait, amelyet az Acta Physica Hungarica közölt. Miután éveken át nem volt visszhangja ezeknek az írásoknak, kezdtünk külön-külön más témákkal foglalkozni. Közben azonban — anélkül, hogy tudtuk volna — egy dubnai csoport felfigyelt írásainkra. 1977-ben neutron— proton ütközést tanulmányoztak, és egy bizonyos energiaértéknél úgy tűnt, hogy ott rezonanciának kell lennie. Ehhez azonban kevés támpontjuk volt. Ha lett volna, akkor a furcsa tulajdonságú egzotikus rezonanciáról lett volna szó. Márpedig ez olyasmi, amiről régóta beszélnek és írnak a részecskefizikusok, de igazán komolyan csak az utóbbi években. Mi feldolgoztunk néhány kísérleti anyagot, amelyek nem is mondták ki, hogy talán létezne ez a részecske, illetve hogy a kép egy részecske hatására engedne következtetni. Mindezt elméleti számításból ismert érték alapján dolgoztuk fel, és állítottuk, hogy azoknak a részecskéknek létezniük kell. Egész biztosra állítottuk a részecske létezését, amelyet végül Dubnában — úgy tűnik — megtaláltak. Részecskék és buborékok A fizikus sokoldalúsága „A tudományos kutatásnak megkülönböztetett módon kell tanulmányoznia az anyag szerkezetét, a fizikai-kémiai, a biokémiai, a génsebészeti folyamatokat, hogy ennek alapján kiváló sajátosságokkal rendelkező új anyagokat, új technológiákat hozzon létre, kielégítse társadalmunk szükségleteit és gyarapítsa a román tudomány hozzájárulását az egyetemes megismerés kincsestárának gazdagításához" — mondotta pártunk főtitkára, Nicolae Ceausescu elvtárs a XIII. kongresszuson, és ez a nem először elhangzó felhívás kétségtelenül nagy visszhangra talált műszaki-természettudományos értelmiségünk körében. Ritkán adódik olyan beszélgető partner, akinek a munkásságában egyszerre jelentkezik a természet megismerésére törekvő alapkutatás és az arra támaszkodó műszaki alkotást előkészítő alkalmazott kutatás. Ezt a teljes odaadást követelő életformát választotta dr. Vékás László fizikus, aki mind az elméleti fizikában, mind a számtalan alkalmazási lehetőséget nyitó mágneses folyadékok vizsgálatában úttörő munkát végez. NAGY ALBERT Laboratóriumban Lelkiink tükre Bőrünk határolja el testünket a külvilágtól, védi a környezettől, de össze is köti vele, hiszen általa érzékeljük a tapintási, a nyomási, a hideg,meleg és a fájdalomingereket. De a bőr testünknek nemcsak a határa. Minden emberben él egy nem mindig tudatos „testkép"a saját magáról. A szép arcbőr és a szép haj fokozza az önbecsülést és ezáltal a magabiztosságot. Az elhanyagolt, ráncos bőr, a fakó, korpás haj vagy a bőrbetegségek kisebbrendűségi érzést okoznak, s még az is előfordul, hogy bizonyos bőrbetegségek védekezésként alakulnak ki, hogy a megkeményedett bőrfelülettel még jobban elhatárolja, ,,védje“ magát az ember a fenyegetőnek érzett külvilágtól Az ember életkorát és egészségi állapotát a szemlélő elsősorban a bőr minősége alapján ítéli meg. Abból, hogy milyen a bőr színe és feszessége, tehát a belső víztartalma, vérellátása, a bőrkötőszövet rugalmassága. A feszes és rózsás bőrű embert fiatalabbnak és egészségesebbnek látjuk, a szárazabb és ráncosabb bőrűt pedig idősebbnek vagy betegnek. Egész sereg olyan belszervi betegség van, amelyet az orvos már a bőr megtekintésével meg tud állapítani. A vészes vérszegénységben szenvedő betegnek a bőre sápadt, szemének a kötőhártyája vérszegény, nyelvének a bőre sorvadt és piros. Ugyanígy a sárgaságnak is több alfaja különíthető el a bőr színárnyalata alapján. Az egyén lelkiállapotának változásai és önértékelésének ebből fakadó hullámzásai is visszahatnak a külsejére. És nemcsak azért, mert ilyenkor elhanyagolja vagy éppenséggel fokozottan ápolja a bőrét és a haját! A lehangolt, életunt ember egyszersmind kisebbrendűségi érzésekkel küzd. Szemét a földre szegezi, mintha valóban kisebbnek igyekezne látszani. Ilyenkor láthatóan „nem érzi jól magát a bőrében“, ismerősei szerint is „rossz bőrben van“. A fáradt, elkeseredett, levert embernek a bőre többnyire sápadt, fakó, a haja fénytelen, kisimult vagy zilált, töredezős. A magabiztos, jókedvű ember azonban egyenes háttal, fölemelt fejjel, kidüllesztett mellkassal jár, tekintetét fölveti. A bőre üde, pirospozsgás, a haja fényes. Szélsőséges formáját önkitágításos állapotnak nevezik: ilyenkor az ember szinte „nem fér a bőrében“. Bőrünk a külvilággal való kommunikációt is szolgálja: nem tudatosan, sőt éppen akaratunktól függetlenül közli, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk. A bőr — a vérerek és verejtékmirigyek működésének szabályozása újjdat „tudósít“ például a megijedésről (..hirtelen elsápadt“), a szégyenérzetről („elpirult“), a szorongásról („nedves lett a tenyere“), a nemi izgalomról („forrón lüktetett a bőre“). A bőr fontos közvetítő közeg a közvetlenebb emberi kapcsolatokban is, ő teszi lehetővé a szó szoros értelmében vett testi érintkezést. Két helyzetben van ennek különleges fontossága. Az egyik anyának és gyermekének a kapcsolata a kora gyermekkorban, a másik a nemi élet. Fejlődéslélektani vizsgálatok kimutatták, hogy a csecsemőnek nemcsak levegőre és táplálékra, hanem az anyával való szoros testi érintkezésre is szüksége van: közvetlenül a világra jöttétől kezdve elvárja, hogy a bőrét simogassák, a testét szorosan tartsák, érezhesse az anyai test melegét. Ha ezt nem kapja meg, sajátos érzelmi hiánybetegségben szenved, és személyiségfejlődése károsodik. Ha az ember nemcsak megszólítja, hanem meg is érinti a másik embert, az jobban ráfigyel, nagyobb érdeklődést tanúsít, inkább teljesíti a kívánságát stb., mintha a beszélgetés kizárólag szavakra hagyatkozik. A szomorú, síró, riadt, félő embert szintén jobban megnyugtatja, megvigasztalja a puszta szavaknál az, ha valaki megérinti, megsimogatja, a vállára teszi a kezét. Megfigyelték, hogy a kellemes tapintási ingerek fokozzák az ember életkedvét. Például azok az emberek, akik a kutyájukat, macskájukat rendszeresen simogatják, kevésbé lesznek rosszkedvűek, kedélybetegek, mint mások. T. R. RADU CEONTEA Találkozás 9 A HÉT 1986. október 9. Hazai műhely — Miért csak úgy tűnik? A dubnaiak sem biztosak a felfedezésükben? — Ellenkezőleg. A részecskefizikában azonban van egy íratlan törvény: amíg egy részecskét nem vizsgált meg több kísérleti csoport, amíg nem találták meg ugyanazokat a tulajdonságait, addig a részecskefizikusok nem fogadják el létezését. — A CERN-ben és Amerikában nem foglalkoztak ezzel a részecskével? — Még nem. Az első lépés 1977-ben történt meg Dubnában. Aztán a mi számításaink felhasználásával még tovább léptek, és újra elvégezték a kísérleteket. Most már sokkal több „eseményt” dolgoztak fel. 1978-ban is megjelent egy előzetes közlés, ami már nagyon bizonyította a részecske létezését, és tovább idézték öszszes idevágó dolgozatainkat. Számításaink és észleléseik teljesen összevágtak. Az eredményeik végül 1979-ben a Jadennaja fizikában jelentek meg. A témát aztán egy moszkvai fizikuscsoport is megvizsgálta, és 1983-ban ugyanarra a következtetésre jutott. ROSTÁS ZOLTÁN Szívinfarktus ellen magnézium? A koppenhágai egyetem kutatói azt találták, hogy a szívinfarktusra gyanús betegeknek az életkilátásai sokat javulnak, ha közvetlenül azután, hogy a kórházba kerülnek olyan infúzióval kezelik őket, amelybe magnéziumsókat kevertek bele. Az orvosok kísérleteiben 273 beteg vett részt. Egy részük olyan infúziót kapott, amelyben csak szőlőcukor volt, más részük pedig olyant, amelyben a szőlőcukorba magnéziumsókat is belekevertek. Utóbb kiderült: a 273 beteg közül 130 valóban szívinfarktuson esett át. Közülük 56 kapott magnéziumsós szőlőcukorinfúziót, 74 betegnek az infúziójában pedig nem volt magnézium. Ama betegeknek a csoportjában, akik magnéziumsókat kaptak, négy héten belül 7 százalék halt meg infarktusban, míg a másik csoportban 19 százalék. A „magnéziumcsoport“-ban 21 százaléknak, míg a másikban 47 százaléknak volt életveszélyes szívritmus-zavara. Ezek az eredmények azt sejtetik, hogy a magnéziumhiány csökkenti a szívizmok teljesítményét. Ezért a szervezetbe idejében bejuttatott magnéziumsóg súlyosabb mellékhatások nélkül — hozzájárulhat az infarktusveszély leküzdéséhez — közölte több orvosi lap. TUDOMÁNY