A Hét, 1986 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1986-10-09 / 41. szám

— Az előzetes beszélgetéskor úgy tűnt, nem túlságosan lelkesedik az interjúért. Siker után kellemetlen is lehet a publici­tás? — Elvileg nem, de egyes újságírók gyakran túllőnek a célon, ami rosszabb, mint a mellőzés. Egy ilyen kellemetlen ta­pasztalat óta óvakodom a nagy nyilvános­ságtól. — Mikor írtak először eredményeiről? — Előbb én írtam mások eredményei­ről... Középiskolás koromban kosárlab­dáztam, s az aradi Vörös Lobogótól meg­kértek, hogy írjak a mérkőzésekről. Tehát sporteredményekről cikkeztem. A közép­iskola elvégzése után azonban abbama­radt a rendszeres kosárlabdázás is, az „újságírás" is. — A tudományos ismeretterjesztés sem foglalkoztatta? — Talán még nem vagyok elég idős ehhez — ezt nagyon komolyan állítom. Eh­hez sok idő kell, elmélyülés; az ismeret­­terjesztés rendkívül felelősségteljes vál­lalkozás. Hiszen a szakkönyv olvasója nem feltétlenül veszi készpénznek, amit leírunk, de a laikus igen. Meg aztán ne­héz megtalálni a vonzó, megragadó köz­lési módot. — Mégis, mikor írt a sajtó először te­vékenységéről? — Így, hirtelen nem jut eszembe, de már az első eredményekről hírt adtak. Legtöbbet azonban 1979-ben, s abból származik vonakodásom a publicitástól. — Hova kellene visszanyúlnunk pálya­futása felvázolásakor? — Az egyetemi évekhez, mert minden akkor kezdődött. Már másodéven meg­ragadott egy kiváló, lelkes tanárom, He­gedűs Imre tevékenysége. Sohasem felej­tem el, milyen atyai szeretettel kísért ben­nünket az első fizikai olimpiára Bukarest­,­be. Ő szerettette meg velem a tudomá­nyos munkát. Aztán többedmagammal részt vettem az általa irányított szakkör­ben. És ott elkezdődött valami. A vizsgá­lati témáink évről évre jelentősebbé vál­tak, s közben valamennyi tanítványát „rá­állította" a fizikai ismeretek egy-egy ha­tártémájára, ami számomra a részecske­­fizika volt és maradt. — Minthogy nincs Temesváron nagy teljesítményű részecskegyorsító, gondolom, inkább matematizálás folyt ebben a kör­ben. — így van, elméleti fizikával foglalkoz­tunk. Ennek az ágazatnak nagyformátu­mú művelői voltak és vannak Temesváron. Elsősorban Mircea Zagonescu professzor­ra gondolok, aki rendkívüli lelkesedéssel, munkabírással emelkedett igen magas szintre az elméleti fizika művelésében. Ő honosította meg itt ezt a kutatási irányt, mellette nőtt fel Hegedűs Imre, Törő Ti­bor, Ioan Cotaescu és Avram Ioan a je­lenlegi dékán. Nos, ennek a lég­körnek az eredményeként államvizsga-dol­gozatomat a részecskék rendszerezésének témaköréből irtom. „Menős" téma volt ez, akkoriban, a hatvanas években Nobel­­díjakat osztogattak részecskefizikai kuta­tásokban elért eredményekért. Nem vol­tunk lépéshátrányban, információ volt bőven, tanáraink lelkesítettek. — S mi történt az egyetem elvégzése után? — Az akadémia temesvári fiókintézeté­­be kerültem, a kavitációs­­ kutatócsoport­hoz. Ott nem volt fizikus munkaegyüttes. Temesvár mindig is a műszaki kutatások­ban jeleskedett. Mivel közben megszeret­tem a várost, úgy döntöttem, hogy mara­dok. — Tehát Anton akadémikus csoportjá­ban kezdett dolgozni... — Igen, ahol Gyulai Ferenc professzor és a néhai Sisak Ernő főkutató is tevé­kenykedett. Az érdeklődési köröm tehát új témával bővült. — Nem hagyott fel az elméleti fiziká­val? — Szó sincs róla, én ugyanis bulldog­­természetű vagyok: amire egyszer „ráha­rapok", azt többet nem engedem el. Nem érdekel, hogy az mennyi időt, erőfeszítést igényel, hanem folytatom. A délelőtti ka­­vitációs kutatás után délután, szabad időmben elméleti fizikával foglalkoztam. Most már úgy megszoktam ezt az életmó­dot, hogy ha véletlenül délután nem ülök asztalhoz, a feleségem egyenesen beteg­ségre gondol. — És hogyan barátkozott meg a kavi­­táció kutatásával? — Eleinte nem értettem, mihez kezdhet­nék, és megint Hegedűs Imréhez fordul­tam tanácsért. Ő azt mondta, hogy a fizi­kában minden téma érdekes, de csak ha az ember nagyon elmélyül benne. Meg­hökkentett ez a válasz, de komolyan vet­tem. Nem ment könnyen az elmélyülés, de szerencsémre a témafelelős Anton akadé­mikus — noha rendkívül energikus egyé­niség — hagyja a fiatalokat kibontakozni. Persze nem odafigyelés, ellenőrzés nélkül. Ez nagyon serkentő volt számomra is, és valóban sikerült újat produkálnom a kavi­­táció kialakulásának értelmezésében. — Ezt részletesebben meg kellene ma­gyaráznia, mert én csak annyit tudok róla, hogy a turbinák működése közben a fo­lyadékban keletkező buborékok implóziója roncsolja a fémet. — Erről van szó, de nekem azt kellett tisztáznom, hogy milyen feltételek ked­veznek a jelenség kialakulásának, és mi­ként roncsolja a buborék implóziója az anyagot. Rendkívül bonyolult a kérdés, mert több tényező összhatásaként jelent­kezik a roncsolás. Most már a kutatók rendelkezésére áll az Anton akadémikus által írt monográfia, amely nem is csak hazai viszonylatban tekinthető alapvető műnek. — Mi volt ebben az ön hozzájárulása, mert sejtem, hogy a munka az egész víz­géptanszék munkásságának a szintézise. — Úgy van, de hozzá kell adnunk a világon elért minden eredményt is. A ku­tatásokból előbb több cikket írtunk. Egy részük külföldön — Magyarországon, Franciaországban — rendezett konferen­ciák köteteiben jelent meg, a többi itt­hon. Ez 1968 és 1975 között történt, írtam még utána is, de ezek a cikkek a korábbi kutatások eredményei utólagos feldol­gozásának tekinthetők. — És párhuzamosan délután elméleti fizikával is foglalkozott. Nem lehetett túl szoros kapcsolat a kettő között... — Nem, határozottan nem volt, de ta­lán nem is árt, ha egy fiatal kutató nem temetkezik el egy témában. — A részecskefizikai vizsgálatok mikor tették lehetővé az első publikációkat? — Elég korán. A diplomadolgozat írása közben Hegedűs Imrének egy olyan észre­vételét sikerült együttesen kidolgoznunk, amelyet 1969-ben az NSZK-beli Zeitschrift für Physik közölt. Ezt a részecskerendsze­rezést együtt végeztük, s ennek alapján lehetett egy egzotikus részecske létezésé­re következtetni, aminek kimutatható volt a tömege is, az izospinje is. Az izo­­spin érték miatt tekintettük egzoti­kusnak, mert ez a jellemzője egészen eltér a részecskék általánosan elfo­gadott értékeitől. Mivel úgy tűnt, hogy ér­demes ezeket a számításokat közölni, ar­ra gondoltunk, hogy olyan szaklaphoz küldjük, ahol kíméletlenül megmondják, hogy meglátásunk jó vagy rossz. Ez volt a Zeitschrift für Physik. — Miért nem küldték a Physical Re­­viewhez, mert az még igényesebb. — Éppen annyira bátrak azért nem vol­tunk, hanem megállapodtunk az előbbi­nél, ahol minden ellenvetés vagy átdolgo­zás­ kérés nélkül leközölték. Nem is kell mondanom, hogy mennyire örvendtünk, különösen mi fiatalok, hogy már első köz­leményünk ilyen rangos lapban jelenik meg. — S mi volt ennek a következménye? — Semmi. Sok évig csend volt körülöt­te. 1972-ben még írtunk egyet, mert rájöt­tünk, hogy nemcsak egy ilyen egzotikus részecske tulajdonságai láthatók előre a rendszerezés révén, hanem egy egész ré­szecskecsaládéi. Ez is megjelent, ugyanott. Közben még kiszámoltuk annak az első előre látott részecskének is néhány más tulajdonságát, például a bomlási tu­lajdonságait, amelyet az Acta Physica Hungarica közölt. Miután éveken át nem volt visszhangja ezeknek az írásoknak, kezdtünk külön-külön más témákkal fog­lalkozni. Közben azonban — anélkül, hogy tudtuk volna — egy dubnai csoport felfigyelt írásainkra. 1977-ben neutron— proton ütközést tanulmányoztak, és egy bizonyos energiaértéknél úgy tűnt, hogy ott rezonanciának kell lennie. Ehhez azon­ban kevés támpontjuk volt. Ha lett volna, akkor a furcsa tulajdonságú egzotikus re­zonanciáról lett volna szó. Márpedig ez olyasmi, amiről régóta beszélnek és írnak a részecskefizikusok, de igazán komolyan csak az utóbbi években. Mi feldolgoztunk néhány kísérleti anyagot, amelyek nem is mondták ki, hogy talán létezne ez a részecske, illetve hogy a kép egy részecs­ke hatására engedne következtetni. Mind­ezt elméleti számításból ismert érték alap­ján dolgoztuk fel, és állítottuk, hogy azok­nak a részecskéknek létezniük kell. Egész biztosra állítottuk a részecske létezését, amelyet végül Dubnában — úgy tűnik — megtaláltak. Részecskék és buborékok A fizikus sokoldalúsága „A tudományos kutatásnak megkülönböztetett módon kell tanulmányoznia az anyag szerkezetét, a fizikai-kémiai, a biokémiai, a génsebészeti folyamato­kat, hogy ennek alapján kiváló sajátosságokkal rendelkező új anyagokat, új technológiákat hozzon létre, kielégítse társadalmunk szükségleteit és gyara­pítsa a román tudomány hozzájárulását az egyetemes megismerés kincsestá­rának gazdagításához" — mondotta pártunk főtitkára, Nicolae Ceausescu elv­társ a XIII. kongresszuson, és ez a nem először elhangzó felhívás kétségtelenül nagy visszhangra talált műszaki-természettudományos értelmiségünk körében. Ritkán adódik olyan beszélgető partner, akinek a munkásságában egyszer­re jelentkezik a természet megismerésére törekvő alapkutatás és az arra tá­maszkodó műszaki alkotást előkészítő alkalmazott kutatás. Ezt a teljes odaadást követelő életformát választotta dr. Vékás László fizikus, aki mind az elméleti fi­zikában, mind a számtalan alkalmazási lehetőséget nyitó mágneses folyadékok vizsgálatában úttörő munkát végez. NAGY ALBERT Laboratóriumban Lelkiink tü­kre Bőrünk határolja el testünket a kül­világtól, védi a környezettől, de össze is köti vele, hiszen általa érzékeljük a tapintási, a nyomási, a hideg,meleg és a fájdalomingereket. De a bőr testünk­nek nemcsak a határa. Minden ember­ben él egy nem mindig tudatos „test­kép"a saját magáról. A szép arcbőr és a szép haj fokozza az önbecsülést és ezáltal a magabiztosságot. Az elhanya­golt, ráncos bőr, a fakó, korpás haj vagy a bőrbetegségek kisebbrendűségi érzést okoznak, s még az is előfordul, hogy bizonyos bőrbetegségek védeke­zésként alakulnak ki, hogy a megke­ményedett bőrfelülettel még jobban elhatárolja, ,,védje“ magát az ember a fenyegetőnek érzett külvilágtól Az em­ber életkorát és egészségi állapotát a szemlélő elsősorban a bőr minősége alapján ítéli meg. Abból, hogy milyen a bőr színe és feszessége, tehát a belső víztartalma, vérellátása, a bőrkötőszö­vet rugalmassága. A feszes és rózsás bőrű embert fiatalabbnak és egészsé­gesebbnek látjuk, a szárazabb és rán­cosabb bőrűt pedig idősebbnek vagy betegnek. Egész sereg olyan belszervi betegség van, amelyet az orvos már a bőr meg­tekintésével meg tud állapítani. A vé­szes vérszegénységben szenvedő beteg­nek a bőre sápadt, szemének a kötő­­hártyája vérszegény, nyelvének a bőre sorvadt és piros. Ugyanígy a sárgaság­nak is több alfaja különíthető el a bőr színárnyalata alapján. Az egyén lelkiállapotának változásai és önértékelésének ebből fak­adó hul­lámzásai is visszahatnak a külsejére. És nemcsak azért, mert ilyenkor elha­nyagolja vagy éppenséggel fokozottan ápolja a bőrét és a haját! A lehan­golt, életunt ember egyszersmind ki­sebbrendűségi érzésekkel küzd. Szemét a földre szegezi, mintha valóban ki­sebbnek igyekezne látszani. Ilyenkor láthatóan „nem érzi jól magát a bőré­ben“, ismerősei szerint is „rossz bőr­ben van“. A fáradt, elkeseredett, levert embernek a bőre többnyire sápadt, fa­kó, a haja fénytelen, kisimult vagy zi­lált, töredezős. A magabiztos, jókedvű ember azon­ban egyenes háttal, fölemelt fejjel, ki­­düllesztett mellkassal jár, tekintetét fölveti. A bőre üde, pirospozsgás, a ha­ja fényes. Szélsőséges formáját önki­­tágításos állapotnak nevezik: ilyenkor az ember szinte „nem­ fér a bőrében“. Bőrünk a külvilággal való kommuni­kációt is szolgálja: nem tudatosan, sőt éppen ak­aratunktól függetlenül közli, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk. A bőr — a vérerek és verejtékmirigyek működésének szabályozása újjda­t „tudósít“ például a megijedésről (..hir­telen elsápadt“), a szégyenérzetről („el­pirult“), a szorongásról („nedves lett a tenyere“), a nemi izgalomról („forrón lüktetett a bőre“). A bőr fontos közvetítő közeg a köz­vetlenebb emberi kapcsolatokban is, ő teszi lehetővé a szó szoros értelmében vett testi érintkezést. Két helyzetben van ennek különleges fontossága. Az egyik anyának és gyermekének a kap­csolata a kora gyermekkorban, a másik a nemi élet. Fejlődéslélektani vizsgála­tok kimutatták, hogy a csecsemőnek nemcsak levegőre és táplálékra, hanem az anyával való szoros testi érintkezés­re is szüksége van: közvetlenül a vi­lágra jöttétől kezdve elvárja, hogy a bőrét simogassák, a testét szorosan tartsák, érezhesse az anyai test mele­gét. Ha ezt nem kapja meg, sajátos érzelmi hiánybetegségben szenved, és személyiségfejlődése károsodik. Ha az ember nemcsak megszólítja, hanem meg is érinti a másik embert, az jobban ráfigyel, nagyobb érdeklő­dést tanúsít, inkább teljesíti a kívánsá­gát stb., mintha a beszélgetés kizáró­lag szavakra hagyatkozik. A szomorú, síró, riadt, félő embert szintén jobban megnyugtatja, megvigasztalja a puszta szavaknál az, ha valaki megérinti, megsimogatja, a vállára teszi a kezét. Megfigyelték, hogy a kellemes tapintási ingerek fokozzák az ember életkedvét. Például azok az emberek, akik a ku­tyájukat, macskájukat rendszeresen si­mogatják, kevésbé lesznek rosszked­vűek, kedélybetegek, mint mások. T. R. RADU CEONTEA Találkozás 9 A HÉT 1986. október 9. Hazai műhely — Miért csak úgy tűnik? A dubnaiak sem biztosak a felfedezésükben? — Ellenkezőleg. A részecskefizikában azonban van egy íratlan törvény: amíg egy részecskét nem vizsgált meg több kí­sérleti csoport, amíg nem találták meg ugyanazokat a tulajdonságait, addig a részecskefizikusok nem fogadják el léte­zését. — A CERN-ben és Amerikában nem foglalkoztak ezzel a részecskével? — Még nem. Az első lépés 1977-ben történt meg Dubnában. Aztán a mi szá­mításaink felhasználásával még tovább léptek, és újra elvégezték a kísérleteket. Most már sokkal több „eseményt” dolgoz­tak fel. 1978-ban is megjelent egy előze­tes közlés, ami már nagyon bizonyította a részecske létezését, és tovább idézték ösz­­szes idevágó dolgozatainkat. Számítá­saink és észleléseik teljesen összevágtak. Az eredményeik végül 1979-ben a Jaden­­naja fizikában jelentek meg. A témát az­tán egy moszkvai fizikuscsoport is meg­vizsgálta, és 1983-ban ugyanarra a kö­vetkeztetésre jutott. ROSTÁS ZOLTÁN Szívinfarktus ellen magnézium? A koppenhágai egyetem kutatói azt­ találták, hogy a szívinfarktusra gyanús betegeknek az életkilátásai sokat jav­ulnak, ha közvetlenül azu­tán, hogy a kórházba kerülnek olyan infúzióval kezelik őket, amelybe magnéziumsókat kevertek bele. Az orvosok kísérleteiben 273 beteg vett részt. Egy részük olyan infúziót kapott, amelyben csak sző­lőcukor volt, más részük pedig olyant, amelyben a szőlőcukorba magnézi­um­sókat is belekevertek. Utóbb kiderült: a 273 beteg közül 130 valóban szívinfarktuson esett át. Közülük 56 kapott magnéziumsós szőlőcukorinfúziót, 74 betegnek az infúziójában pedig nem volt m­agné­­­zium. Ama betegeknek a csoport­jában, akik magnéziumsókat kaptak, négy héten belül 7 százalék halt meg infarktusban, míg a másik cso­portban 19 százalék. A „magnézium­­csoport“-ban 21 százaléknak, míg a másikban 47 százaléknak volt élet­­­veszélyes szívritmus-zavara. Ezek az eredmények azt sejtetik, hogy a magnéziumhiány csökkenti a szívizmok teljesítményét. Ezért a szervezetbe idejében bejuttatott magnéziumsó­g súlyosabb mellék­hatások nélkül — hozzájárulhat az infarktusveszély leküzdéséhez — közölte több orvosi lap. TUDOMÁNY

Next