A Hét, 2002. január-szeptember (32. [33.] évfolyam, 1-36. szám)

2002-05-09 / 17. szám

Oberten János A kényelmetlen don Quijote „Eminescu azt mutatja meg, milyenek szeretnénk lenni, Caragiale pedig, hogy milyenek vagyunk. Eminescu az éjjel, a hold, az álom, Caragiale a nappal, amelynek világosságában azt látjuk, hogyan festünk valójában. Ezért szeretjük jobban az előbbit.” - írja Nicolae Manolescu. 1999 Eminescu-év volt, 2001- et Brâncuşi-nak szentelték, 2002-ben, születésének 150-ik évfordulóján kikiáltották a Caragiale-évet. A román színházi világ „kisajátította”, elsősorban drámaírónak tartja, a Bukaresti Nemzeti Színház a nevét viseli, idén a Temesváron immár több mint egy évtizede zajló Román Dráma Fesztiválját (nem azonos a bukaresti Caragiale Országos Fesztivállal, ahol gyakran egyetlen műve sem kerül bemutatásra) neki szentelik. Pedig prózája, életképei, karcolatai, publicisztikai írásai legalább olyan jelentősek annak, aki meg akarja ismerni a korabeli Romániát. A Ceausescu-diktatúrát megdöntő 1989-es „forradalom” éve, amikor Eminescu halálának centenáriuma is volt, új „Caragiale-korszakot” nyitott, amelyben jelenleg is tengődik az ország. Egy évtizede együtt emlegetik a két kiemelkedő személyiséget, a szláv Eminovici névvel született nemzeti költőt, és a görög felmenőkkel rendelkező Caragialét, mint nemzeti drámaírót, akinek művészi világa a román társadalom. A Ploiesti-től nem messze,színészcsaládban született zseni - miután 1904-ben egy koholt plágiumper után elege lett az országból - Berlinbe emigrált, ott halt meg 1912-ben. Drámaíró, elbeszélő publicista, költő, de volt házitanító, korrektor, tisztviselő, szerkesztő és kisegítő tanár, sőt Bukarestben sörözőt is működtetett. Nem csoda, hogy alaposan, kereszt- és hosszmetszetben ismerte a román társadalmat, a peremtől a szalontársadalomig, az alsóbb rétegektől az újgazdagokig. Caragiale azért jelentős, mert írásai, amelyek a korszakot tükrözték, nem tűntek el a rendszerrel egy időben, örökérvényességeket rajzolt meg, akárcsak Gogol, Hasek, Nusic stb. nem véletlen, hogy ma is játsszák, még Japánban is. Nézve, olvasva egyik szemünk sír, a másik nevet. A „Nenea Iancu”-nak (Jancu bácsi) is becézett szerző vallotta: ha azt akarod, hogy tetsszen valami, nézd távolról, ha meg akarod érteni, tekintsd meg közelről. Havasalföldiin és Moldvában nem alakul ki polgári társadalom a 19. században Európában végbement változások nyomán. Az „összeterelt, heterogén és tarkabarka nép vásári forgatagra hasonlít, ahol minden rögtönzött, átmeneti, múló, semmi sem alaposan megcsinált, semmi sem időtálló, elvégre a vásárokon bódékat lakolnak, nem építenek évszázadokra műemlékeket, amelyek másoknak is »hasznot« jelentenének, nem csupán azoknak, akik elkészítették. Hasonló okok miatt nincs filozófia, művészet, irodalom sem” - írja egyik kortársa a hagyomány antropológiai modelljére hivatkozva. Kiderülő rostigát méres, tartotta a román zseni, amikor megírta A gyöngeségek láncolatában a nepotizmust, közbenjárást, több helyen is a „sem túl-túl, sem nagyon-nagyon” elvet valló „moftangiu'' (széltoló, fecsegő, szélhámos) figuráját, és ábrázolta a román nyájtársadalmat, tagjainak szükségletét, hogy érezzék a másikat, különben nincs egzisztenciájuk. Gelu Negrea Anti-Caragiale című könyvében azt állítja, hogy a szerző világában a központ zárt, sznob, pejoratív értelemben elitista, míg a „perem” ellenkezőleg, nyitott, demokratikus, megengedő. Az akkori idők és alakok mára nosztalgikusakká, ártalmatlanokká váltak, de továbbra is nevetségesek. Caragiale figuráinál a történelem tabu. A szereplőknek nincs anyjuk, apjuk, ők a történelem leszármazottai, Traian, Decebal, Vlad Țepes stb. az őseik. Ugyanerre alapoznak ma is a nacionalista pártok, amikor a napi valóság elkendőzésére a xenofób tömegeknek minduntalan a történelmet rángatják elő. A történelem figurái az ábrázolatban nem tragikusak, komikusan jelennek meg. Fennkölt történelmi drámák helyett Caragiale az 1848-as forradalom paródiáját, eszméinek eltorzítását írta meg. Műveiben (akárcsak ma) a politikusi karrier immunitást jelent az elkövetett gaztettek miatti felelősségrevonással szemben, a politikában az erkölcs, a cél szentesíti az eszközt. De a középrétegnek is jó, hiszen Leonida naccsás úr szerint a köztársaságban senki sem fizet adót, dolgozni nem kötelesség, mégis mindenki jó fizetést kap, a kötelességeket a demokrácia mechanizmusával jogokká változtatják. Mindezekért az írót egyesek szidták, mások nem vették komolyan, a befolyásosak háttérbe szorították. Azzal is vádolták, hogy nem volt jó hazafi. Pedig csak nem akarta nevetségessé tenni ezt az érzést. Ellenben bemutatott új hazafiakat. Nem tévesztette össze a hazafiságot a „rrrománkodással”. Szemére vetették, hogy csak negatív figurákat mutat be. Caragiale elve az volt, hogy Ridendo dien verum (nevetve mondja az igazat) remélve, hogy Exemplu docent ( a példa tanít). Akár az abszurd színház előfutárának is tekinthetjük. Filozófus is lehetett volna, ő adott ki először Nietzsche-monográfiát Romániában, 1897-ben. De: „Nem tudok fennkölten gondolkodni, miközben 2002 - Caragiale-év mezítláb, dióhéjon lépkedek. Boldogok, akik tudnak, vastag talpuk lehet”. Népszerű író volt. Szatíráját azonban senki sem vette magára, más szóval nem vették komolyan, amolyan jópofa humornak tartották, és ha fel is ismerték a figurákat a napi aktualitásban, azok nem ők voltak. Ma is ez a helyzet. Caragiale szinte lefordíthatatlan. A nyelvi akadály: a társadalmi-kulturális környezet és a cotileni locale. A peremváros (mahala) világa, román-török-cigány nyelvezete, a szalontársadalom franciáskodása. Ma a globalizációnak köszönhetően az amerikai-angol a sikk, a twinning (testvértelepülés), summit (csúcstalálkozó) és még sok száz szó 1990 után a média révén kiszorította a román megfelelőjét. Caragiale színpadi sikereinek titka nem csupán a nyelvezete, hanem az is, hogy szereplői a belső ürességet sok beszéddel igyekeznek megtölteni. A beszélés delíriummá válik, amikor nem számít, ki mit mond, csak az, hogy valamilyen közhelyből, szlogenből, (eltorzított) idézetből kiindulva beszélhet, amíg a másik figura át nem veszi a szót. A szónak hipnotikus ereje van, ellenállhatatlanul vonz, elbűvöl, meggyötör, már nem írja le, nem szuggerálja a valóságot, hanem maga a valóság. Mintha kábítószer lenne, a szereplők kábultan lebegnek tőle a színpadon. Mindemellett Caragiale szereplőinek oximoronjai szállóigékké váltak: „ha névtelen, akkor aláírjuk” „változtatunk rajta itt-ott, a lényeges részeken” „A román ipar csodálatos, csakhogy teljességgel nemlétező” Az évfordulóra megjelent Caragiale-szótárak bőven nyújtanak ízelítőt. Caragiale -Don Quijote aktualitása Nem csupán életében, halála után, máig is kényelmetlenül aktuális. Jelenség, mivel semmi sem változott. A román népi bölcsesség szerint a kutyának megadatott, hogy a holdra üvöltsön, az embernek pedig, hogy a pusztába kiáltson. Az 1989-as „változások” után valóságosan megalapítottak egy Caragialénál még fiktív politikai pártot (Partidul Liber Schimbist), amelynek jelmondata lehetig: „ ha az érdek úgy kívánja, legyen bár árulás, de tudjunk róla mi is”. Mircea Dinescu létrehozta Az elveszett levél egyik alakjáról elnevezett Academia Caţavencut, az egyetlen posztkommunista szatirikus folyóiratot. Caragiale színpadi világa nem halt ki, csupán fél évszázadig hibernált. Az utolérhetetlen szatíra-írót az elmúlt öt évtizedben a kommunista szemlélet a burzsoázia leleplezőjeként tálalta és igyekezett főleg Az elveszett levél és a Leonida naccsás úr és a reakció című darabokat távol tartani a színpadtól, cenzúrázták, sőt a 80-as évektől már tiltották is bemutatásukat. Az utóbbi évtized előadásai azt bizonyították: igazán aktuális szöveget nem lehet aktualizálni, az úgyis időszerű. Caragiale idő wmmmmwMmmmmmmmmmmmmmhm ,V,M& '■ $ ^if»?' W$$gS&. '4M' « !”. Vm a sorsról Bencsik Jánost jól ismerik a romániai művészi életben mint illusztrátort, mint a könyvgrafika szakavatott mesterét, mint látomásos rajzolót, atmoszférateremtőt és a metszet különböző műfajainak mesterfokú művelőjét (elég, ha Dante-témákról készült litográfia-sorozatát említjük meg). Most, bizonyos mértékig meglepő módon, nagyméretű festményekkel tért vissza Bukarestbe. Elmélyülő szemléléssel felfedezhető figuratív motívumok köré szervezett, csupa erőt és elevenséget sugalló képei nem jelentenek kimondottan törést az életmű előző szakaszához képest. A festészet nyelvén fejleszti tovább meditációit, ezúttal a történelemről és a sorsról. Itt is áttűnő szereplők vonulnak fel, stíluskészletének tipikus alakjai az idő vásznán körvonalazottan, nemes civilizációval töltekező úti benyomások kíséretében, olyan látomásos áttételben, amely a középkori palimpszeszteket juttatja eszünkbe az emlékezet elkülönülő rétegeire utalva. A festészeti nyelvnek tulajdonítható változás a drámaiság s valamifajta radikális keménység megjelenése a műveken, abból adódóan, hogy az eredeti motívumokat energikus ecsetkezeléssel takarja el (tiszta, ragyogó színekkel, foltokkal, többirányú színfolyással), látszólag a „Neue Wilde”-nek nevezett neo-expresszionista művészekkel rokoníthatóan, akiktől azonban elválasztja sajátosan személyes motivációja. Mindez ily módon racionális gondolkodással jól uralt magához vonzó forgataggá válik, mely igen komoly, mély egzisztenciális vonatkozásokkal átszőtt üzenet közvetítésére törekszik, amit a jelentéses témák is aláhúznak (Bolond király, Panoptikum, A látogató, Bábok, maszkok, Corpus), ihletett átlényegítésük felkavaró dialógusra hívja fel a szemlélőt, s ugyanakkor a részvétel erős emócióit is kiváltja benne. 2002. március 25-én, a bukaresti Magyar Kulturális Központban rendezet vernisszázson elhangzott beszéd szerkesztett szövege, szerű azért is, mert a körülmények, a figurák hasonlók. Néhány példa: Az elveszett levél egy újabb műsorfüzetében a mai Román Parlament több képviselőjének beszédéből idéz, bizonyítván, hogy nincs különbség aközött, ahogy Farfuridi szövegel a darabban és a honatyák demagóg szónoklata között. Az előadásban nem levél, hanem kompromittáló e-mail-t tartalmazó hajlékony lemez veszett el. Az egyik magántévében egy Bosch-reklámban a caragialei „tisztára piszkos”-TM megjelenik a „tökéletesen tiszta” replika. A múlt század végén is az Európába való belépés foglalkoztatta Romániát, Leonida azt állítja, hogy idegen erők avatkoznak az ország életébe. Caţavencu pedig Funar elhíresült kolozsvári polgármestert és Corneliu Vadimot, a Nagyrománia Párt véresszájú vezetőjét megelőzve hangoztatja, hogy nincs szükségük Európára. „Forradalmat a hatalom engedélye nélkül csak a naplopók csinálnak” - állítja Leonida. (Lásd: Egyetem tér, Bukarest, ahol Ion Iliescu elnök a kommunizmus ellen tiltakozó egyetemistákat hasonlóképpen naplopóknak, „golanok”-nak nevezte, bányászlátogatást szervezve ellenük). Nemrég Nagybányán a Leonida naccsás úr... előadásában a címszereplő Funar polgármestert, majd Brezsnyev volt szovjet pártfőtitkárt utánozva beszélt, szodomizálta a nejét, a szolgálólány pedig magyar népviseletben csárdást táncolt... Caragiale sohasem volt kevésbé aktuális, mint ezekben a modern rendezésekben. Viszont prózája is olyan, „mintha ma írta volna”. A „Törzsökös Románok” („verzi” azaz „zöldek”) alapszabályzatában szerepel: „A maga nemzetét csakis az szeretheti igazán, aki gyűlöl minden más nemzetet. Valamely nemzetnek nem a saját hibái az ellenségei, hanem csakis a más nemzetek erényei”. Vadim, Funar, az újjáéledő vasgárdista mozgalom, (amely szerint „Ki a vasgárdista? Az. Abszolút Román!”) és a többiek magukénak vallhatják a több mint egy évszázada karikírozott nézeteket. Szinte minden érvényes: „ A reform elmúlik, a rossz szokások megmaradnak”. Caragiale és Dracula(-redivivus ?) „Szobrokat újra fényesíteni, nagyjainkat segítségül hívni, miközben magunk semmit sem teszünk, ez jellemez bennünket”írja egy mai román értelmiségi. A mai circus/circulus viciosus ábrázolására, a képmutatás, tudatlanság, inkompetencia ellen egy új Caragiale kellene. Nem is a fentiek leleplezésére, hiszen a tévécsatornák ontják a korrupciós és politikai botrányokat, az erkölcsi szennyet, a sokkoló bűnözési szenzációkat. Egyesek patetikusan Caragiale és Vlad Țepes visszatérését egyazon mondatban invokálják. Az utóbbi „visszatért” a Dracula-land létesítésével, turista attrakcióként. Az átmeneti időszak politikai figurái nem joviálisak, mint Caragialénál, véresen fenyegetnek és elborzasztóan undorítóak. A megerőszakolt öregasszonyok, egyetemi diplomás koldusok országában, a pederaszták paradicsomában, lefizetett hamis bírák, hálapénzre felesküdött orvosok Romániájában túl drámai a helyzet Caragiale tollára. Egyébként is, hány színház van ma Romániában, ahol mai (főleg az utóbbi évtizedben írt) hazai darabokat állítanak színre? Miközben a szerbeknél gomba módra nőnek ki a földből még húszéves drámaírók is, sok a darabokat közlő folyóirat, a bolgároknál is a színház, képviseli a szellemiségben a vezető szerepet. Mit jelentene láncú bácsit követni ma? Románok (főleg fiatalok) ma is ezrével emigrálnak, igaz nem Berlinbe, hanem Freiburgba vagy Kanadába, esetleg Ausztráliába. Hiszen ha valaki azt mondja, hogy elege volt a fővárosi parazitákból, akik párizsi módon élnek, miközben másokat ellepnek a tetvek, és Erdélyben szeretne élni, amely közelebb van Európához, mindjárt azzal vádolják, hogy darabokra akarja szaggatni a haza szent testét, tiltakoznak a tévében a háziasszonyok, fejét követelik nyugalomba vonult szekusok stb. Írók attól tartanak, hogy az internet-nemzedéknek már nagyobb összehasonlítási alapja van, így nem értékeli eléggé Eminescut és Caragialét. Ezzel pedig elesnek a szembenézés és változ(tat)ás esélyétől. Szélmalomharcával Caragiale továbbra is aktuális marad, esetleg egy w.ww. caragiale.ro honlapon.