A Hét, 2002. január-szeptember (32. [33.] évfolyam, 1-36. szám)
2002-07-18 / 27. szám
Miután 2001 Eminescu és Brâncuşi éve volt, 2002 Caragiale osztályrésze lett, amennyiben 150 éve született, és 90 éve halt meg. A Román Akadémia január 29-én ünnepi ülésszak keretében tisztelgett annak az írónak az emléke előtt, akit életében nemhogy nem tartott méltónak tagjai közé választani, hanem éppen hogy nemzetárulónak nem kiáltott ki. A mostani Caragiale-év forgatókönyvét a Művelődési Minisztérium dolgozta ki és koordinálja, mint ilyent a Románia kulturális arculata program részeként az UNESCO is naptárába iktatta. A megemlékezések sorozatába bekapcsolódott az egész román sajtó és művelődési élet. A Román Televízió minden este ötperces színházi és filmillusztrációkat sugároz régi felvételekből (benne magyar társulatok előadásaiból is), egymást érik az új kiadások, nincs nap, hogy a legnagyobb példányszámú lapok ne szentelnének cikket a kettős évfordulónak. Szobrát, amely eddig egykori bukaresti lakása előtt, a Maria Rosetti utcában állt, a főpolgármesteri hivatal egy hónappal ezelőtt méltó helyére költöztette a Nemzeti Színház elé, amelynek Caragiale is igazgatója volt, és amelynek repertoárjából soha nem hiányzik valamely műve. A mai román szellemi élet lelkes összefogása, hogy Caragialénak megadja az őt megillető tiszteletet, eszembe juttatja, hogy a magyarok számára 2002 Ady-év. Bár nekünk is alkalmunk volna ilyen változatos, gazdag rendelvénysorozatról tudósítani, de mind ez ideig sajnos az Ady-évnek csak a lelkesen ünnepélyes nagyváradi meghirdetésére tellett. Ilyen méretű Caragiale-megemlékezésekről legutóbb ötven évvel ezelőtt számolt be a sajtó. Igaz, 1952-ben, születésének 100. évfordulója magán viselte az akkori politikai széljárás nyomait: a Scânteia január 9-én a tőkés-földesúri rendszer leleplezését írja Caragiale legnagyobb érdeméül, G. Călinescu ünnepi beszédét pedig elvtársi bírálat éri, amiért elmulasztott párhuzamot vonni a haladó szellemű román klasszikus és a szovjet drámairodalom között. De mindezt leszámítva, Caragiale megkapta az őt megillető tiszteletet: róla nevezték el a fővárosi Nemzeti Színházat, egy-egy líceumot Bukarestben és Ploieşti-en, szülőfaluja, az egykori Haimanale is azóta viseli az ő nevét. A 2002-es Caragiale-évet jelentős irodalomtörténeti esemény készítette elő. Opere címen megjelent a legújabb akadémiai kiadás három kötete bibliapapíron. A sorozatzáró harmadik kötet számára a kiadás gondozói, Stancu Ilin, Nicolae Bână és Constantin Harlav felkutattak eddig ismeretlen cikkeket, leveleket, beszédeket is, amelyek a legutóbbi, 1959-1965. évi akadémiai kiadásban nem szerepelnek. Bekerültek olyan szövegek is, amelyeket a nagyromán hazafias büszkeség 1989 előtt nemigen szellőztetett, noha úgy hangzanak, mintha ma születtek volna. Ilyen például a brassói baráthoz, dr. Grigore Urecheához intézett passzus: „Tudom, hogy szereted Brassót, és mindent, ami szász, magyar és román. Nem mondod ki, de tudom azt is, miért. Bukaresttől, Ploieştitől nagyobb a távolság Brassóig, Földvárig és Segesvárig stb., mint ez utóbbiaktól a Rajnáig vagy a két északi tenger partjaiig. Erdélyig nyúlnak az európai test cipős lábai, Bukarestig és Ploieştiig egy bolgárcigány test terpeszkedik, tele élősdiekkel, véresre vakarva a keleti típus legízléstelenebb fattyúhajtását. És meggyőződésem, te is jobban szeretnéd a test homlokát, Németországot, amely lábaival a Kárpátokig nyújtózik,de szerencsétlenségünkre nem ér el a Balkánig.” Romániáról pedig így vélekedik: „Ez a mi világunk nagy zsibvásárhoz hasonlít, amelyben minden rögtönözve van, minden ideiglenes, semmi sincs tartósan, alaposan létrehozva. A zsibvásáron rozoga sátrakat emelnek megszabott időre, nem pedig tartós monumentumokat, hogy hasznukat vegyék mások is, nemcsak azok, akik építették azokat.” Ezen elmélkedések fényében érezzük igazán időszerűnek a nemrég elhunyt Ştefan Augustin Doinaş szónoki kérdését, amely a Román Akadémia január 29-i ülésszakán a Caragialét lelkesen magasztaló díszbeszédek után ünneprontónak bizonyult, föltette ugyanis a kínos kérdést, vajon mégis miért kellett Caragialénak Berlinbe távoznia? Mert kortársai elüldözték hazájából - válaszolják a dokumentumok, az életrajzírók, köztük a leghitelesebb és legalaposabb. Ştefan Cioculescu 1940-ben megjelent monográfiája: Viaţa lui Ion Luca Caragiale, valamint ennek 1967-ben megjelent rövidített változata: Ion Luca Caragiale, amely 1972-ben a kolozsvári Dacia Kismonográfiák sorozatában magyarul is megjelent (fordította Kerekes György). Külön értéke, hogy a könyv végén közli a magyarul megjelent kötetek jegyzékét és a hazai magyar színházak Caragiale-előadásainak fontosabb adatait, plakátreprodukcióit is. Cioculescu akadémikus kimutatta, hogy Caragialét három olyan megrázkódtatás érte Bukarestben, amelyek végül emigrálni kényszerítették: menesztése a Nemzeti Színház éléről, akadémiai pályázatainak elutasítása, és végül a Năpasta plágiumpere. Mindhárom affér mozgatórugója, sugalmazója a korabeli politikai és szakmai irigység. Most, 2002-ben pedig váratlanul feltűnt egy új „tudományos” hipotézis: Georgeta Ene irodalomtörténész a Magazin Istoric idei 1—3-as számaiban nem kevesebbet bizonygat, mint hogy Caragiale 1904 őszén hírszerzői megbízással ment Berlinbe. Hogy jobban megértsük az összefüggéseket, idézzük fel az író három traumáját, amelyek miatt végül menthetetlenül megcsömörlött a „bolgár-cigány test”-től, és Berlinbe költözött. Caragialét 1888 júliusában kormányhatározat nevezi ki a Nemzeti Színház főigazgatói tisztségébe. A Konzervatív Párttal rokonszenvező újságíró lévén (egy ideig Eminescu mellett a Timpul munkatársa is volt), a liberális sajtó nyomban útszéli kampányt indít az „alacsony származású jöttment” ellen (Caragiale nagyapja bevándorolt albán lepénysütő volt). A hangulatot tovább mérgesítette, hogy hamis vádakkal illetik Judit francia színésznő bukaresti vendégszereplése kapcsán is.. Újabb kutatások szerint maga Erzsébet királyné (Carmen Sylva), I. Károly felesége is besegített az intrikába. Ez ma azért érdekes mozzanat, mert a Magazin Istoric cikkírója azzal a meghökkentő felfedezéssel 2002 - Caragiale éve állt elő, hogy Caragiale berlini titkosügynöki megbízásának egyik kezdeményezője a királyné volt. A rövid életű színigazgatói korszakban új mellékszereplő tűnik fel: Th. M. Stoenescu, a Revista literară igazgatója. Azzal kifogásolja Caragiale igazgatói kinevezését, hogy nem végzett egyetemet, míg ő, Stoenescu konzervatóriumi diplomával büszkélkedhet, amiből azt kellett érteni, hogy őt illette volna meg a főigazgatói szék. Irigységből fakadó gyűlölete tizennégy év múlva sem lankad, amit - mint látni fogjuk - a hírhedt Caion-plágiumperben vállalt dicstelen szerepe bizonyít. Addig azonban Caragialénak át kell esnie egy újabb megaláztatáson. 1891-ben a vígjátékait tartalmazó Teatru című kötetével és a hozzá mellékelt Năpasta (Megtorlás) tragédiával megpályázza az Akadémia évi díját. A nyilvános ülésen B. P. Haşdeu polihisztor és drámaíró elutasítja a pályázatot azzal az indoklással, hogy a vígjátékokban erkölcstelen alakok szerepelnek és nemzetgyalázási tendenciák is észlelhetők. Olajat öntött a tűzre Dimitrie A. Sturdza, az Akadémia titkára (később a liberális párt elnöke, miniszter, a Szenátus elnöke), aki a román nemzeti büszkeség nevében határolta el magát Caragiale műveitől. Végül a pályázat mellett hárman, ellene pedig tizenkilencen szavaztak, a kiábrándult, megkeseredett író (mellékesen öt gyermek apja) ekkor gondol arra, hogy Magyarországra emigrál, azaz Erdélybe költözik. Terve később a Memorandum-ügy (1893) utórezgésein fenekült meg: Cioculescu akadémikus kutatásai kimutatják, hogy a román-magyar kapcsolatok igen feszültté váltak, ezért regátiak több évig nem települhettek át Erdélybe, így itteni barátai lebeszélik Caragialét is a költözésről. 1893-ban kiadja Moftul román című kétheti szatirikus lapját, ez jó alkalom, hogy visszafizessen Hasdeunak az akadémiai díj ellenszavazataiért. Gyilkos humorának céltáblájává válik a nála hat évvel idősebb tudós közszájon forgó különc életmódja, spiritizmusa (amelyet egyébként leánya, a rendkívüli irodalmi tehetségű Julia Hasdeu 19 éves korában bekövetkezett halála váltott ki az apából). Az viszont Hasdeu nagyvonalúságára vall, hogy mikor hat évvel később, 1879. június 25-én Caragiale Câmpinan bekopog a bunkerre emlékeztető Iulia-kastélyba (ma Hasdeu-múzeum), hogy interjút készítsen az Epoca számára, a házigazda olyan vendégszeretettel fogadja, mintha nem olvasta volna a róla megjelent szatírákat, sőt a riportert éjszakára is marasztalni akarja, de Caragiale megijed a szellemektől, és vonatra ül, hogy felkeresse jó barátját, Constantin Dobrogeanu-Ghereát, aki akkor éppen Ploieşti állomási vendéglőjét bérli, és vele is készül interjú. A Moftul román hasábjain megkapja a magáét a másik akadémiai ellenszavazó, D. A. Sturdza is, neki Caragiale 1897-ben külön pamfletet is szentel Culisele chestiunii nationale (A nemzeti kérdés kulisszatitkai) cím alatt, benne a pályája csúcsára érkezett liberális politikust (és dilettáns írót, nyelvészt) az inkvizítor, bigott rabbi és jakobinus elegyének kiáltja ki. Iyen előzmények után következik az ellenfelek összeesküvése, a Năpasta plágiumpere. A Caragiale-év alkalmából az Adevărul literar şi artistic 2002. február 5-i és 12-i számában több oldalon át közöl az eseménnyel kapcsolatos, eddig ismeretlen forrásokat, többek között Barbu Delavrancea, a vádlott ügyvédjének védőbeszédét, a G. Fleischen vezette ítélőszék máig szólóan korrekt hozzáállásának magyar vonatkozású dokumentumait, valamint az ítélet szövegét. Röviden az ügy története. Az említett Th. Stoenescu, aki úgy érezte annak idején, hogy Caragiale előre foglalta el a I (Folytatása a 4. oldalon) : 2002. július 4. A HÉT