A Hét, 2002. január-szeptember (32. [33.] évfolyam, 1-36. szám)

2002-07-18 / 27. szám

Miután 2001 Eminescu és Brâncuşi éve volt, 2002 Caragiale osztályrésze lett, amennyiben 150 éve született, és 90 éve halt meg. A Román Akadémia január 29-én ünnepi ülésszak keretében tisztelgett annak az írónak az emléke előtt, akit életében nemhogy nem tartott méltónak tagjai közé választani, hanem éppen hogy nemzetárulónak nem kiáltott ki. A mostani Caragiale-év forgatókönyvét a Művelődési Minisztérium dolgozta ki és koordinálja, mint ilyent a Románia kulturális arculata program részeként az UNESCO is naptárába iktatta. A megemlékezések sorozatába bekapcsolódott az egész román sajtó és művelődési élet. A Román Televízió minden este ötperces színházi és filmillusztrációkat sugároz régi felvételekből (benne magyar társulatok előadá­saiból is), egymást érik az új kiadások, nincs nap, hogy a leg­nagyobb példányszámú lapok ne szentelnének cikket a kettős évfordulónak. Szobrát, amely eddig egykori bukaresti lakása előtt, a Maria Rosetti utcában állt, a főpolgármesteri hivatal egy hónappal ezelőtt méltó helyére költöztette­ a Nemzeti Színház elé, amelynek Caragiale is igazgatója volt, és amelynek repertoárjából soha nem hiányzik valamely műve. A mai román szellemi élet lelkes összefogása, hogy Caragialénak megadja az őt megillető tiszteletet, eszembe juttatja, hogy a magyarok számára 2002 Ady-év. Bár nekünk is alkalmunk volna ilyen változatos, gazdag rendelvény­­sorozatról tudósítani, de mind ez ideig sajnos az Ady-évnek csak a lelkesen ünnepélyes nagyváradi meghirdetésére tellett. Ilyen méretű Caragiale-megemlékezésekről legutóbb ötven évvel ezelőtt számolt be a sajtó. Igaz, 1952-ben, születésének 100. évfordulója magán viselte az akkori politikai széljárás nyomait: a Scânteia január 9-én a tőkés-földesúri rendszer leleplezését írja Caragiale legnagyobb érdeméül, G. Călinescu ünnepi beszédét pedig elvtársi bírálat éri, amiért elmulasztott párhuzamot vonni a haladó szellemű román klasszikus és a szovjet drámairodalom között. De mindezt leszámítva, Caragiale megkapta az őt megillető tiszteletet: róla nevezték el a fővárosi Nemzeti Színházat, egy-egy líceumot Bukarest­ben és Ploieşti-en, szülőfaluja, az egykori Haimanale is azóta viseli az ő nevét. A 2002-es Caragi­ale-évet jelentős irodalomtörténeti esemény készítette elő. Opere címen megjelent a legújabb akadémiai kiadás három kötete bibliapapíron. A sorozatzáró harmadik kötet számára a kiadás gondozói, Stancu Ilin, Nicolae Bână és Constantin Harlav felkutattak eddig ismeretlen cikkeket, leveleket, beszédeket is, amelyek a legutóbbi, 1959-1965. évi akadémiai kiadásban nem szere­pelnek. Bekerültek olyan szövegek is, amelyeket a nagy­román hazafias büszkeség 1989 előtt nemigen szellőztetett, noha úgy hangzanak, mintha ma születtek volna. Ilyen például a brassói baráthoz, dr. Grigore Urecheához intézett passzus: „Tudom, hogy szereted Brassót, és mindent, ami szász, magyar és román. Nem mondod ki, de tudom azt is, miért. Bukaresttől, Ploieşti­től nagyobb a távolság Brassóig, Földvárig és Segesvárig stb., mint ez utóbbiaktól a Rajnáig vagy a két északi tenger partjaiig. Erdélyig nyúlnak az európai test cipős lábai, Bukarestig és Ploieşti­ig egy bolgár­cigány test terpeszkedik, tele élősdiekkel, véresre vakarva a keleti típus legízléstelenebb fattyúhajtását. És meggyőző­désem, te is jobban szeretnéd a test homlokát, Németországot, amely lábaival a Kárpátokig nyújtózik,­de szerencsétlen­ségünkre nem ér el a Balkánig.” Romániáról pedig így vélekedik: „Ez a mi világunk nagy zsibvásárhoz hasonlít, amelyben minden rögtönözve van, minden ideiglenes, semmi sincs tartósan, alaposan létrehozva. A zsibvásáron rozoga sátrakat emelnek megszabott időre, nem pedig tartós monumentumokat, hogy hasznukat vegyék mások is, nemcsak azok, akik építették azokat.” Ezen elmélkedések fényében érezzük igazán időszerűnek a nemrég elhunyt Ştefan Augustin Doinaş szónoki kérdését, amely a Román Akadémia január 29-i ülésszakán a Caragialét lelkesen magasztaló díszbeszédek után ünneprontónak bizonyult, föltette ugyanis a kínos kérdést, vajon mégis miért kellett Caragialénak Berlinbe távoznia? Mert kortársai elüldözték hazájából - válaszolják a dokumentumok, az életrajzírók, köztük a leghitelesebb és legalaposabb. Ştefan Cioculescu 1940-ben megjelent monográfiája: Viaţa lui Ion Luca Caragiale, valamint ennek 1967-ben megjelent rövidített változata: Ion Luca Caragiale, amely 1972-ben a kolozsvári Dacia Kismonográfiák sorozatában magyarul is megjelent (fordította Kerekes György). Külön értéke, hogy a könyv végén közli a magyarul megjelent kötetek jegyzékét és a hazai magyar színházak Caragiale-előadásainak fontosabb adatait, plakátreprodukcióit is. Cioculescu akadémikus kimutatta, hogy Caragialét három olyan megrázkódtatás érte Bukarestben, amelyek végül emigrálni kényszerítették: menesztése a Nemzeti Színház éléről, akadémiai pályázatainak elutasítása, és végül a Năpasta plágiumpere. Mindhárom affér mozgatórugója, sugalmazója a korabeli politikai és szakmai irigység. Most, 2002-ben pedig váratlanul feltűnt egy új „tudományos” hipotézis: Georgeta Ene irodalomtörténész a Magazin Istoric idei 1—3-as számaiban nem kevesebbet bizonygat, mint hogy Caragiale 1904 őszén hírszerzői megbízással ment Berlinbe. Hogy jobban megértsük az összefüggéseket, idézzük fel az író három traumáját, amelyek miatt végül menthetetlenül megcsömörlött a „bolgár-cigány test”-től, és Berlinbe költözött. C­aragialét 1888 júliusában kormányhatározat nevezi ki a Nemzeti Színház főigazgatói tisztségébe. A Konzer­vatív Párttal rokonszenvező újságíró lévén (egy ideig Eminescu mellett a Timpul munkatársa is volt), a liberális sajtó nyomban útszéli kampányt indít az „alacsony szár­mazású jöttment” ellen (Caragiale nagyapja bevándorolt albán lepénysütő volt). A hangulatot tovább mérgesítette, hogy hamis vádakkal illetik Judit francia színésznő bukaresti vendégszereplése kapcsán is.. Újabb kutatások szerint maga Erzsébet királyné (Carmen Sylva), I. Károly felesége is be­segített az intrikába. Ez ma azért érdekes mozzanat, mert a Magazin Istoric cikkírója azzal a meghökkentő felfedezéssel 2002 - Caragiale éve állt elő, hogy Caragiale berlini titkosügynöki megbízásának egyik kezdeményezője a királyné volt. A rövid életű színigazgatói korszakban új mellékszereplő tűnik fel: Th. M. Stoenescu, a Revista literară igazgatója. Azzal kifogásolja Caragiale igazgatói kinevezését, hogy nem végzett egyetemet, míg ő, Stoenescu konzervatóriumi diplomával büszkélkedhet, amiből azt kellett érteni, hogy őt illette volna meg a főigazgatói szék. Irigységből fakadó gyűlölete tizennégy év múlva sem lankad, amit - mint látni fogjuk - a hírhedt Caion-plágiumperben vállalt dicstelen szerepe bizonyít. Addig azonban Caragialénak át kell esnie egy újabb megaláztatáson. 1891-ben a vígjátékait tartalmazó Teatru cí­mű kötetével és a hozzá mellékelt Năpasta (Megtorlás) tragédiával megpályázza az Akadémia évi díját. A nyilvános ülésen B. P. Haşdeu polihisztor és drámaíró elutasítja a pályá­zatot azzal az indoklással, hogy a vígjátékokban erkölcstelen alakok szerepelnek és nemzetgy­alázási tendenciák is észlelhetők. Olajat öntött a tűzre Dimitrie A. Sturdza, az Akadémia titkára (később a liberális párt elnöke, miniszter, a Szenátus elnöke), aki a román nemzeti büszkeség nevében határolta el magát Caragiale műveitől. Végül a pályázat mellett hárman, ellene pedig tizenkilencen szavaztak, a kiábrándult, megkeseredett író (mellékesen öt gyermek apja) ekkor gondol arra, hogy Magyarországra emigrál, azaz Erdélybe költözik. Terve később a Memorandum-ügy (1893) utórezgésein fenekült meg: Cioculescu akadémikus kutatásai kimutatják, hogy a román-magyar kapcsolatok igen feszültté váltak, ezért regátiak több évig nem települhettek át Erdélybe, így itteni barátai lebeszélik Caragialét is a költözésről. 1893-ban kiadja Moftul román című kétheti szatirikus lapját, ez jó alkalom, hogy visszafizessen Hasdeunak az akadémiai díj ellenszavazataiért. Gyilkos humorának céltáblájává válik a nála hat évvel idősebb tudós közszájon forgó különc életmódja, spiritizmusa (amelyet egyébként leánya, a rendkívüli irodalmi tehetségű Julia Hasdeu 19 éves korában bekövetkezett halála váltott ki az apából). Az viszont Hasdeu nagyvonalúságára vall, hogy mikor hat évvel később, 1879. június 25-én Caragiale Câmpinan bekopog a bunkerre emlékeztető Iulia-kastélyba (ma Hasdeu-múzeum), hogy interjút készítsen az Epoca számára, a házigazda olyan ven­dégszeretettel fogadja, mintha nem olvasta volna a róla megjelent szatírákat, sőt a riportert éjszakára is marasztalni akarja, de Caragiale megijed a szellemektől, és vonatra ül, hogy felkeresse jó barátját, Constantin Dobrogeanu-Ghereát, aki akkor éppen Ploieşti állomási vendéglőjét bérli, és vele is készül interjú. A Moftul román hasábjain megkapja a magáét a másik akadémiai ellenszavazó, D. A. Sturdza is, neki Caragiale 1897-ben külön pamfletet is szentel Culisele chestiunii nationale (A nemzeti kérdés kulisszatitkai) cím alatt, benne a pályája csúcsára érkezett liberális politikust (és dilettáns írót, nyelvészt) az inkvizítor, bigott rabbi és jako­binus elegyének kiáltja ki. Iyen előzmények után következik az ellenfelek össze­esküvése, a Năpasta plágiumpere. A Caragiale-év alkal­mából az Adevărul literar şi artistic 2002. február 5-i és 12-i számában több oldalon át közöl az eseménnyel kapcsolatos, eddig ismeretlen forrásokat, többek között Barbu Delavrancea, a vádlott ügyvédjének védőbeszédét, a G. Fleischen vezette ítélőszék máig szólóan korrekt hozzá­állásának magyar vonatkozású dokumentumait, valamint az ítélet szövegét. Röviden az ügy története. Az említett Th. Stoenescu, aki úgy érezte annak idején, hogy Caragiale előre foglalta el a I (Folytatása a 4. oldalon) : 2002. július 4. A HÉT

Next