A Hét, 2002. január-szeptember (32. [33.] évfolyam, 1-36. szám)

2002-02-14 / 6. szám

Caragiale jegyében­­ a cím jelezheti azt, hogy Ion Luca Caragiale születésének százötvenedik évfordulóján országszerte és irodalomszerte zajlanak a megemlékezések. Ezeknek része a Dilema 463. számában megjelent összeállítás is, amelyből az alábbi fájdalmasan rövid válogatás olvasható. De jelent ez a „Caragiale jegyében’’jóval többet is: azt, hogy a zseniális író olyan látleletet állapított meg a román valóságról, társadalomról a sajátosan általános román emberi lényegről, amely azóta sem változott. Ebben áll a Mester titka - ma is ugyanaz. Talán kitetszik mindez a válogatásunkból is, bár néhány szerzőt kényszerűen ki kellett hagynunk, mint ahogy nem idézhetünk a felsorakoztatott jó pár érdekes és tanulságos korabeli kritikai szemelvényből sem. Liviu­ Papadima Caragiale már rég nem Caragiale „Roppantul érzek, és borzalmast látok” - írta valaha. Ám ez a képlet, amelyet mintegy ítéletként mond ki, semmiképpen sem illik valamennyi írására, még ha az irodalomkritika erről igyekezett is meggyőzni. Annál inkább illik viszont a mondás Caragiale olvasójára. A Caragialéhoz közeledőnek ellenőriz­hetetlen mértékben kitágul a percepciója. Miért? Egy köz­lekedésügyi miniszternek egyszer az az ötlete támadt, hogy a gépkocsitulajdonosokra kirótt útadóból helyrehozott utak mentén táblákat helyeztessen el a következő szöveggel: „Itt van az önök pénze”. A Caragialén átvezető út mentén a szö­veg ez kellene hogy legyen: „Itt vannak az önök kényszer­­képzetei”. Nem Caragiale műve az, ami túlzásokra ragadtat bennünket, hanem annak beleszervülése az időbe, mindig vál­tozó aktualitása. (...) Valóban kevés dolog menekült meg a caragialei gúnytól. Kinevette szinte valamennyi modern intézményt — a par­lamentet, a kormányt, a pártokat, az igazságszolgáltatást, a sajtót, a színjátszást stb. Villára vette a papságot, az oktató­kat, a kaszárnyaszellemet, a nagy- és kispolgárságot, a köz­­tisztviselőket, de még a parasztságot is, amelynek pedig kizá­rólag a rokonszenves kezelés volt fenntartva. A nevetségesség szemüvegén keresztül nézte a civilitást és a civizmust, a köz­­lékenységet, a közösségvállalást, a hazafiasságot, a naciona­lizmust és a regionalizmust, a köz- és magánvéleményt, a művészetek, a tudományok, a szónoklattan gyakorlását. Karikírozta a férfiasságot, a nőiességet, a szerelmet, a csalá­dot, az ifjonti lendületet, még a gyermekkor feltételezett ártat­lanságát is. És mind a mai napig nem vagyunk képesek eldön­teni - a távolság pedig még bizonytalanná teszi ebbéli igye­kezetünk sikerét -, hogy jóízűen nevetett-e, vagy pedig bosszankodva, joviálisan, vagy pedig fogcsikorgatva, vidá­man, vagy pedig keserűen. Ez az ember, akiben éles, ördögi intelligenciát érzünk lobogni, lusta volt és szokásainak rabja­ megvagyonosodni vágyó. Nagyon is földi vonzalmat érzett a rend és a kényelem iránt. Amikor hosszas bíráskodás után örökséghez jut, európai turnéra indul, kitapasztalni, hol is lenne a legjobb letelepednie. Berlint választja. De ott sem érzi jól magát, visszavágyik a szegény és barbár világba, amelyet unottan otthagyott. (...) Ion Bogdan Lefter 2002. január 22-e előtt Caragialét nem lehet hivatalosan és hazafiasan ünnepelni, minthogy írásai, alkotói profilja, a neve és műve körül kiala­kult egész jelképrendszer tartalmaz valamiféle eleven szub­­verzív dimenziót, amely teljességgel összeférhetetlen egy szertartás elkerülhetetlen ünnepélyességével. Két eset van: vagy caragialei szellemben idézik fel a nagy művész és tom­olgár alakját, és akkor oda az egész ünnepélyesség, amelyet úgymond a „Caragiale-év” megkíván; vagy a helyzet komolyságához igazodva tisztelgő beszédeket mondanak, és virágot helyeznek el, akkor meg az egész ceremónia maga válik caragialei módon az ünnep paródiájává, komédiává, tevetséges giccsé, a szerző által leírt annyi ilyen helyzethez hasonlóan. Ebből a dilemmából nem lehet kimenekülni. Hogy akkor mit fognak tenni január 30-a után a hivatalosságok?! Kéjesen lessük... Válaszok egy körkérdésre Mi az, ami „Caragiale világából” (szereplők, mondatok, érzelmek, magatartások stb.) a mai román társadalomban is fellelhető? Ioana Bot Caragialét sokkal kényelmetlenebb vállalni - modellként és a román világ kvintesszenciájaként — Eminescunál és annak töltői-nemzeti képleténél. (...) Több évi tiltás után 1990 vetén a román televízió ismét műsorára tűzte Az elveszett évelet, Liviu Ciulei rendezésében. Természetesen többen örvendezni kezdtünk a visszanyert szabadságnak ennek a élére. Egyes újjáalakult történelmi pártok (nem emlékszem pontosan, hogy melyek, elnézést a... történelmi részletek homályosságáért) helyénvalónak találták tiltakozni a televízió vezetőségénél, azzal érvelve, hogy a darab előadása aláásná a kommunizmus bukása utáni első szabad választások­ekintélyét. (...) Azt hiszem, akkor kezdtem el magamhoz érni a szabadság eufóriájából, felismerve, mennyi mindennek kell megváltoznia az idők nyomása alatt megnyomorodott HMB lényünkben. Olykor, különösen külföldön, megkérdeznek, „mikor jöttél rá (1990-ben), hogy a román társadalom megváltozása sokkal nehezebb lesz, mint a diktatúra leverése?”. Ilyenkor igyekszem megmagyarázni, hogy számomra a kezdeti ártatlanság akkor ért véget, azzal a tiltakozással Az elveszett levél előadása ellen. Ezt az epizódot pedig besoroltam a (tipikusan román? szentül caragialei?) magatartások fejezetébe: „Módosítani, elfogadom..., stb.” Adrian Mihalache Nem eredeztethetik magukat Caragialétól azok, akik elvár­ják az államtól, hogy a nemzeti azonosság megőrzése végett támogassa a kultúrát, s ne hagyja prédájául a privatizációnak és az azzal járó megpróbáltatásoknak. Caragiale ismételten és nem minden cinizmustól mentesen kijelentette, hogy egészséges kultúra az, amelyet nem támogatnak. (...) Ha jel­szót kellene választanom Caragialéból, az­­a következő lenne: „Csakis feltéve, hogy jó honpolgár valaki, lehet jó pompiár (tűzoltó) is, és viceversa.” Gyakran megpróbálok fürkészni magamban, remélve, hogy megtalálom a „honpolgárt” is, a „pompiárt” is. Dan C. Mihăilescu Ismétlem, nem tehetem meg, hogy ne ismételjem, amit már­kijelentettem: az alapvető preferenciák ügyében a változás képtelenség.Továbbra is hiszek tehát Az elveszett levél abszolút, örök aktualitásában a hatalomgyakorlás úgymond fizikája és metafizikája tekintetében. És kikezdhetetlen komolyságában. Semmi tréfás és semmi kacagnivaló nincs tehát abban a dologban, hogy „az érdeklet, és megintcsak az érdeklet”, és abban sem, hogy „egy erkölcs és principek nélküli társadalom pedig olyan, hogy azok nincsenek meg benne”. És ez, akárhonnan nézzük, bizony szánandó. (...) Végül, van-e valami kereken­ jellemzőbb az örök és lebilin­cselő Romániára, illetve a törvényszerű törvénytelenségre, mint Az elveszett levél apoteotiscus vége: ’’Bocsáss meg nekem, és szeress, hisz mindnyájan szeretjük a hazánkat, hisz mind románok vagyunk...! Többé-kevésbé becsületesek.”? Virgil-Stefan Niculescu Ahogy gyermekkoromban nem győztem csodálkozni, honnan tudta Caragiale, hogy a reklamációkat a „Központi Bizottságnál” kell beadni (ezt Farfuridi mondja), ugyanúgy az első posztdecembrista években több száz változatban hallottam Caţavencu hazafias szónoklatát, akit nem érdekelt „a maguk Európája”, hanem csak „az én Romániám”. És hon­nan tudta Caragiale, hogy „Európa szeme rajtunk függ”, egy századdal azután is, hogy ő leírta? (...) Mitică nyájassága és bohémsége azonban eltűnt, s csak a durva bárdolatlanság és az aljasság maradt meg belőle. Monica Spiridon A román kultúrában Caragiale - akárcsak Eminescu - identitásunk egyik tartós és ambiciózus tervének megvalósítója, amely arról szól, hogy miként élünk, cselekszünk és hogyan fogjuk fel önmagunkat, másokat és a világot, amelyben élünk. (...) Eminescut az őstípusok érdekelték, az, ami történelmen kívüli. Caragiale az irodalom eszközeivel a kollektív tudattartalmak legihletettebb és legpontosabb röntgenképét bocsátotta rendelkezésünkre történelmi középtávon. (Nem dolgozott sem az óhatatlanul röpke rövidtávval, mint Lovinescu hihette tévesen, sem a megváltoztathatatlan örökkévalósággal, mint Eminescu tette.) A prózaíró a geopolitikai, történelmi, kulturális összefüggés-rendszer teljes és krónikus meg nem értésen fogta rajta a románokat, és pontos ösztönnel leltározta fel hibás és hiányos válaszaikat helyzetükben. Sever Voinescu Caragiale „aktualitásának” kérdése bizonyos fokig nyugtalanít. Azt mondani, hogy Caragiale aktuális, ma már közhely; száz éve mindenki ezt mondja. A kijelentés állandó ismétlése és nyomasztó igazságtartalma miatt a legtöbb értelmiségi ma már kerüli. Valóban, a közhelyek nem tetsze­nek a vájtfülűeknek, de nem kevésbé igaz, hogy ki kell mondani őket, különösen olyan helyzetekben, mint a mostani is... Másfelől nyugalommal figyelem kifinomult „európaiak”, fiatal ösztöndíjasok rémüldözését, akik „Caragiale világában” Románia európaivá válásának történelmi akadályát látják, és elájulnak, amikor a román ember szomorú­ vidám arcképében felfedeznek egy-egy caragialei részletet. Hadd ájuljanak! Mint mondtam, nyugodt vagyok: Caragiale létezik, eleven, él. Rövid záró megjegyzések Magdaléna Boiangiu Újságírók és színházi rendezők, politikusok és külvárosi alakok igyekeznek művének mintáiba illeszkedni. Nem nehéz. Egyetlen dolog hiányzik: 6. Tita Chiper Minden január közepén eszményi képünkről, Eminescuról álmodunk, hogy a hónap végére aztán szembesüljünk az I. L. Caragiale által elénk tartott tükörben a valóságos képünkkel. (...) Felfedezvén belső ritmusunk lényegét, Caragiale olyan nemzetként rajzolt meg bennünket, amely mindenestül részt vesz, feloldódik az azonnaliságban, kétségbeesetten, nyájassággal, a hasznot hajtó hazafias áldozatkészség lendü­letével, amely hatalmas verbális energia felszabadulásával jár. Adrian Cioroianu Miju­ minden igazi lángész, anélkül volt zseniális, hogy karikatúráiban lényegileg igaza lett volna. Egy közhelyet parafrazálva, azt lehetne mondani, a történelem nem adott igazat Caragialénak (mint ahogy nem adott igazat Eminescu politikai írásainak sem). (...) Úgy tetszik, mindenki egyetért ma abban, hogy Caragiale aktuálisabb, mint valaha. Őszintén szólva, én ezt egyre kevésbé értem. Én Caragialénál kizárólag természetességükben szép embereket láttam. Természetes a felszarvazott férj is, a demagóg politikus is, a joghallgatók és a hölgyek mindösszesen. Ma a természetesség ritka dolog a románoknál. Meg hát egyáltalán nem úgy érz­em, hogy ha valaki bosszankodva azt mondja: „Úgy mint nálunk, sehol”, az Caragiale utóda lenne. Caragiale szerencséjére, nyilván. Cristian Ghinea Én azért szeretem Caragialét, mert mindenre jó, minden­kinek hasznos. A Dilema első oldalon idézi, a következő héten első oldalon idézi a Románia Mare is. „A pokol, a töb­biek”, mondta egy francia, aki tragikusnak akart tetszeni,,és mára komikussá vált. Nálunk a többiek: „az” Caragiale. És így lesz itt a komikusból tragikus. Andrei Manolescu Ha Caragiale napjainkban élt volna, valószínűleg Az elveszett e-mailt írta volna meg. Azt a bizonyos üzenetet edig nyilván az Internet veszejtette volna el lapszer­­esztőségekben. Matei Martin Miért érdekel bennünket ma Caragiale? Nem hinném, hogy legfőképpen írásainak aktualitása miatt. Fontosabb művének a hatása és vaskövetkezetessége, ahogy szembeszállt a román szeszéllyel. Caragiale globalizálta a sinkséget, benne találva meg mindannak a hihető magyarázatát, ami nem működik rendesen. Cezar-Paul Bădescu Tetszik nekünk Caragiale (amikor tetszik), mivel mindig az az érzésünk, hogy­ másokra vonatkozik. Vagy a korabeliekre, vagy - ha elfogadjuk, hogy észleletei időtállóak - a körülöttünk leledzőkre, politikusokra, újságírókra, család­főkre, külvárosi lányokra, hivatalnokokra, egyéb népségre. Jól érezzük magunkat, amikor másokon nevetünk, amikor átvilágítjuk hibáikat, amikor felülről nézzük kicsinyes­ségüket. Nem jövünk rá, hogy valójában mi is részei vagyunk ennek a világnak, Caragiale világának. (...) Caragiale tükröt tart elénk, amelyben pont olyannak látj­uk magunkat, amilyenek vagyunk, minden szépítés nélkül. Úgyhogy, ha ma élne, biztosan minden lehetőt elkövetnénk, hogy Berlinbe száműzve lássuk­. Mircea Vasilescu Számomra Caragialénak egy idő óta főleg „használati értéke” van. Természetesen többféle módon és különböző életkorokban olvastam, tanulmányoztuk az egyetemen, elolvastam sok mindent, amit rólat írtak, véleményt alakí­tottam ki róla stb., mint mindenki. Ám a mi izgatott és hebe­hurgya korunkban, amikor nehéz, ugye, hogy az embernek „princip”-jei és értékei legyenek, mivel azokat az irány­vesztett társadalom bármikor felforgathatja, én a Caragiale szövegeihez már gyerekes tudásvággyal közelítek. Hozzásegítenek ugyanis, hogy - egy tudóst idézve - jobban megértsem „a mindennapok struktúráját”. Túl minden ko­moly társalgáson „Caragiale örök aktualitásáról”, nenea láncú műve tökéletesen működik használati utasításként is Romániához és a románokhoz. Különösen most, ebben az át­menetben, amikor a repce-termés rég odaveszett, és Európa rajtunk tartja a szemét... Fordította és összeállította:­­ Ágoston Hugó 2002. február 14. A HÉT

Next