Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 11. (1960)
1960 / 1. szám - HAGYOMÁNY - Szűcs Éva: Mihai Eminescu
„S így haljak számkivetve, hitetlen, alja-sorban rossz tetemem kivessék, s heverjek utcaporban és drága koronát adj majd, uram, neki ki rám kulisát uszít, szívem széttépeti, és ki arcomba dob majd néhány nehéz követ, azt mindörökre megtartsd és irgalmadba vedd! A szerencsét. Uram, csak így köszönhetem, hogy e világban nékem megadtad életem, s más kegyedért fejem vagy térdem meg se hajtom, de gyűlölségedet, de átkaid óhajtom. Párám tehelleteddel könyörtelen kifújjad, s örökre, nyomtalan a Semmiségbe hulljak!” (R. Berde Mária fordítása) A „forradalmian újat", a megdöbbentően modernet Eminescunál többek között minden eddigi költői eszköznek, minden kulturális hagyománynak új módon való felhasználása jelenti. Polgári kritikusai érthetetlenül állottak egyéniségének végletei előtt. Az orthodoxizmus hogyan fér meg benne a Nirvána-bölcselettel, a népdalok könynyedsége a Dák ima őrjöngő szenvedésével? — Hagyományőrző, igaz. De ez a tradicionalizmus természetes mindazoknál a művészeknél, akiknél a népköltészet legjobb eredményeinek költői újjáteremtése jelenti elsősorban az újat. Természetes, hogy a magányos Eminescu, mint állandó ihlet- és erőforráshoz fordul a néphez. Ezzel a néppel való benső azonosulással magyarázható, hogy az éppen nem véletlenül, hanem a kilátástalan, kétségbeejtő társadalmi állapotok hatására a századvégi filozófia vigaszát kereső költő a román nemzeti lélek legnagyobb hatású kifejezője lehet. A kettő költői szintézise fejezhette ki legtökéletesebben ellentmondásos korát, a progresszív és retrográd erők összezilálódott frontjait, a románság forradalom utáni depresszióját és majdan új forradalomba érő nemzetalkotó erőit. A valóság dialektikájának a kifejezése azt is jelenti, hogy a költő új módon áll szemben a valósággal. A századvég nagy élménye, hogy az egész környező világ csak látszatvilág, a valóság valahol a dolgokmögött van, már fölsejlik ebben a lírában. A „látszatvilággal", a pusztulásra ítélt rút és borzalmas világgal szemben kétféle menekülés kínálkozik: az egyik a társadalom mélyén rejlő igazi erők, az igazi valóság megragadása, a másik a kilépés az életből, a Semmibe hullás. Mindkettővel kísérletezik. Az a törekvés, hogy az igazi valóságot megragadja és konkretizálja hozza létre egyfelől közvetlen társadalompolitikai jellegű líráját, másfelől népmeseszerű költeményeit. Az állandó halálkép, melyet 20 éves korában már ugyanolyan kiforrott költői eszközökkel, a versnek valami fájdalmas — a romoin domák ritmusára, hangvételére, bánatára emlékeztető zenéjével fejez ki, mint élete végén, bizonyítja, hogy egyszerre járta mindkét utat. Megélni és kifejezni a dialektikát, önmagában nem jelent többet, mint ennyit: modern költőnek lenni. Eminescu azonban több. Ez a többlet többoldalú, és többértelmű. Költészetének egyensúlya nem valami matematikai egyensúlyt jelent, pesszimizmus és optimizmus, életigenlés és élettagadás között. Ez az egyensúly a szintézisteremtés spontán költői képessége — és nem csupán formai-művészi értelemben. Van ebben a költészetben egyfajta „feloldás” is, annak a sugallata, hogy az emberi szépség nagyobb és hatalmasabb a világ rossz erőinél. Ezt a győzedelmes emberi szépséget sok-sok vers mellett és fölött, maga a költő jelenti, aki meg tudta őrizni magát a környező szennytől, aki nem veszítette el az érzékenységét a vitáig dolgai iránt, akiben megmaradt a szenvedés képessége, aki poklot járt meg, hogy az élet egész gazdagságára rácsodálkozhasson. — A többlet másik része az, hogy pregnánsan nemzeti költő. Kelet- Európában ez mindig bárd-válesz-próféta sorsot jelentett, Eminescunál is. Egyé vált a nemzetével, dicsőségét és nagyságát, szép emberi értékeit és nagyrahivatottságát hirdette egész költészete. Átérezte és átélte, amit írt: „a romáin nép története végeszakítatatlan sora a mártírumoknak”. Általa sokat idézett transsilván költő elődje, Andrei Мигешпи kiálltotta valamikor egy alvó nemzet fülébe: „ébredj fel romáin, a halálos államból!" Eminescu meghallotta ezt a kiáltást. Minden verse messzezengő életreébresztés - mert halálversei is az új, jobb világért való megharcolás vágyát keltik az olvasóban. Tévedései — olykor végletes nacionalizmusa, átmeneti bizalma a konzervativizmusban, a dekadens filozófiai áramlatok hatásai — egy kor szükségszerű tévedései voltak. Ellentmondásait nem csupán a történelem valóságos törvényeit meglátó mai