Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 18. (1967)
1967 / 6. szám - Eminescu, Mihai: Első szatíra (vers, Oláh Gábor fordítása, Tóth Endre jegyzete)
Az írókat boldogítja a világ elismerése . . . Mit kap ebből az az öreg tanító? Nevét bevésve Az idő megőrzi. Csakhogy mint folyondár köt a fára: Egész életét úgy fonja egy eszményre ez az árva. ..Ha meghalok, így motyog a szárnyas századok neve. Adják szájról szájra, hordják utadon át, végtelen. Mindenütt s örökké. Szálljon egyesek lelkébe halkan. És nevemet írásommal zengeni örökké halljam." - Oh szegény, jusson eszedbe: a világból mit is láttál? Hányszor motyogtál egyedül magadban a holdvilágnál. Keveset tudsz: innen-onnan. Se nem oszt, se nem szoroz. Еду-két árva gondolat és еду-két beírt papiros. S mert saját élted könyv nélkül kobakodban nem kotyog. Azt hiszed, törik majd rajta fejüket az okosok? Lehet, majd századok múlva egy pedáns, egy zöld szemű. Felesleges könyvkazalban terpeszkedve, mint a nyű. Felesleges fontossággal meglatolja tömör nyelved, S a könyvedből felszálló por szemüvegén mint a felleg - Es lefújja. Téged pedig egy-két sorral magasztaltán Vagy elintéz széljegyzetben, vagy valahol a lap alján. Építhetsz egész világot és le is rombolhatod. Mondhatsz bármit: egy lapát föld elhantolja, kész halott. A kéz, mely jogarra vágyott az Univerzum felett, S a gondolat, mely az Univerzum átölelő ura lett. Jól elférnek négy deszka közt. . . Temethetnek zeneszóval. Ragyogón mint az élő gúny, közömbösen, lobogóval: Mindegy neked, sírod fölött egy kis Senki mond beszédet, Önnön magát magasztalva, szegény halott, nem is téged. Neved árnyékában, ime, ez vár majd itt lenn teád . . . De a jövő sem lesz ám szebb vagy igazabb . . . Nyavalyát! Hisz nem ér föl hozzád s mégis azt hiszed, tapsot ad? Biztosan ünnepli pompás, finom életrajzodat, Amely garral bizonyítja: nem voltál nagy Valaki, Csak olyan, mint ők. De azért mily hízelgők, mondani Nem merik, hogy többek mint te. Ez is, az is pöffeszkedve Butaságokat mond a tudós gyűléseken; harci kedve Úgy mutatja, mintha régen maga értett volna csak. Ironikus grimaszokkal hullnak száján szép szavak. Így kezd reparálni téged minden kótyonfitty legény. Rossz azt mondja mindarról majd, amit meg nem ért szegény. Ám ezenfelül kutyául kiszimatolja életed. Mennyi folt és mennyi botrány, mily ravaszság. Jaj neked. Ez köt össze velük téged; nem a tény, melyet ragyogsz A világra, hanem a bűn, meg a vétek, meg a rossz. Gyarlóságod, gyöngeséged, minden balság, ami tán Végzetes mód ottan kullog minden földi lény után. A megkínzott lélek minden apró kínja több nekik. Mint a legszebb gondolataid, mik a csillagokat verik. . . . Virágukat lehullató fákon át sötét szobánkba Hogy ömlik be csendben, halkan a telehold ragyogása! Emlékezés éjszakáján ezer vágyunk vele ébred. Halott fájdalmak ezek már, életük csak álom-élet. Most saját világunkban a hold nyit bejutó kaput. Ezer árnya ver föl rajta, ha a lámpánk elaludt.