Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 18. (1967)

1967 / 6. szám - Eminescu, Mihai: Első szatíra (vers, Oláh Gábor fordítása, Tóth Endre jegyzete)

Az írókat boldogítja a világ elismerése . . . Mit kap ebből az az öreg tanító? Nevét bevésve Az idő megőrzi. Csakhogy mint folyondár köt a fára: Egész életét úgy fonja egy eszményre ez az árva. ..Ha meghalok,­­ így motyog­­ a szárnyas századok neve. Adják szájról szájra, hordják utadon át, végtelen. Mindenütt s örökké. Szálljon egyesek lelkébe halkan. És nevemet írásommal zengeni örökké halljam." - Oh szegény, jusson eszedbe: a világból mit is láttál? Hányszor motyogtál egyedül magadban a holdvilágnál. Keveset tudsz: innen-onnan. Se nem oszt, se nem szoroz. Еду-két árva gondolat és еду-két beírt papiros. S mert saját élted könyv nélkül kobakodban nem kotyog. Azt hiszed, törik majd rajta fejüket az okosok? Lehet, majd századok múlva egy pedáns, egy zöld szemű. Felesleges könyvkazalban terpeszkedve, mint a nyű. Felesleges fontossággal meglatolja tömör nyelved, S a könyvedből felszálló por szemüvegén mint a felleg - Es lefújja. Téged pedig egy-két sorral magasztal­tán Vagy elintéz széljegyzetben, vagy valahol a lap alján. Építhetsz egész világot és le is rombolhatod. Mondhatsz bármit: egy lapát föld elhantolja, kész halott. A kéz, mely jogarra vágyott az Univerzum felett, S a gondolat, mely az Univerzum átölelő ura lett. Jól elférnek négy deszka közt. . . Temethetnek zeneszóval. Ragyogón mint az élő gúny, közömbösen, lobogóval: Mindegy neked, sírod fölött egy kis Senki mond beszédet, Önnön magát magasztalva, szegény halott, nem is téged. Neved árnyékában, ime, ez vár majd itt lenn teád . . . De a jövő sem lesz ám szebb vagy igazabb . . . Nyavalyát! Hisz nem ér föl hozzád s mégis azt hiszed, tapsot ad? Biztosan ünnepli pompás, finom életrajzodat, Amely garral bizonyítja: nem voltál nagy Valaki, Csak olyan, mint ők. De azért mily hízelgők, mondani Nem merik, hogy többek mint te. Ez is, az is pöffeszkedve Butaságokat mond a tudós gyűléseken; harci kedve Úgy mutatja, mintha régen maga értett volna csak. Ironikus grimaszokkal hullnak száján szép szavak. Így kezd reparálni téged minden kótyonfitty legény. Rossz­­ azt mondja mindarról majd, amit meg nem ért szegény. Ám ezenfelül kutyául kiszimatolja életed. Mennyi folt és mennyi botrány, mily ravaszság. Jaj neked. Ez köt össze velük téged; nem a tény, melyet ragyogsz A világra, hanem a bűn, meg a vétek, meg a rossz. Gyarlóságod, gyöngeséged, minden balság, ami tán Végzetes mód ottan kullog minden földi lény után. A megkínzott lélek minden apró kínja több nekik. Mint a legszebb gondolataid, mik a csillagokat verik. . . . Virágukat lehullató fákon át sötét szobánkba Hogy ömlik be csendben, halkan a telehold ragyogása! Emlékezés éjszakáján ezer vágyunk vele ébred. Halott fájdalmak ezek már, életük csak álom-élet. Most saját világunkban a hold nyit bejutó kaput. Ezer árnya ver föl rajta, ha a lámpánk elaludt.

Next