Bárka, 2010 (18. évfolyam, 1-6. szám)

2010 / 3. szám - MŰHELY - Farkas Jenő: A román irodalomról magyar szemmel

61 MŰHELY ez még szép is. A szörnyűben, tudjuk, lehet vad szépség - s az ő könyvében ezt nemegyszer állapítottuk meg újra. S ami túlontúl szörnyű, az néha már nevetésre indít, s benne nagy képességek vannak, hogy ezt a nevetést is kiváltsa belőlünk. Az ezeregyéjszakában is vannak korbácsütéstől forradásos testű nők, abban is vannak napsütéses délutánok, amelyekben izzik az öröm. De itt az öröm árnyéka mélyebb. A keleti mesék hang- és színzavarának itt félre nem érthető jelentősége van: az élet céltalanságát tükrözi. S aki e kalandokat éli, okosabb, mélyebb érzésű s szeretet után csengőbb, mint az arab vándorok. A magunk fajtája, örökösen billenő lelki egyensúlyának rezzenéseit akkor is érezzük, mikor legszebb álmait meséli.” A nevetés, az irónia, a szószátyárság, sznobizmus, kifinomult reagálás a részletekre, dekadens esztétizmus, bizonyos antiintellektualizmus, mind-mind az „élet céltalanságának” a kifejezői, és ezek jellemzik valójában a munténiai, havasalföldi irodalomnak ezt a vonulatát. Ilyen értelemben tehát mindkét regény „régiófüggő”. M. I. Caragiale és M. Préda a legszorosabb értelemben vett modern írók. Az Aranyifjas alkonyának fordítója, Szenczei László szerint a szenvedélyek ábrázolásának őszinte, szókimondó, realista, sőt naturalista módja merész vonása M. I. Caragiale regényének, ehhez hasonlót hiába keresnénk a két világháború közötti román, francia vagy magyar irodalomban. Bizonyára igaza is van, ezt bizonyítja a román lap szóban forgó felmérése is. A magyar irodalom javára írható, hogy korán felismerte a későbbi Nagy Könyvek jelentőségét, és két regény a ’60-as évektől megjelent magyarul, később viszont nem. Ha a 19. századi írókra kérdezne valaki, bizonyára két névre esne a választás: Mihai Eminescura és Ion Luca Caragialéra (itt már a két recepció, a magyar és román sok hasonlóságot mutat). Az elsőre azért, mert Eminescu a valóság és a természetfölöttiség közötti mítosz szerepét tölti be, a másodikra, (Mateiu I. Caragiale a drámaíró házasságon kívül született fia) azért, mert a román lélek gyarlóságainak legkegyetlenebb bírálója volt. Mihai Eminescuról (1850—1889) azt kell tudnunk, hogy nincs a világirodalomban olyan lírikus, akinek a verseit ilyen gyakran fordították volna nyelvünkre. Húsznál több önálló kötetben és közel hatvan antológiában jelent meg szinte teljes költői és prózai életműve. Dávid Gyula hívja fel a figyelmet arra az irodalomtörténeti jelenségre, hogy a 19. század végén a Petőfi lírája és Arany epikája révén testet öltő magyar nemzeti irodalom érdeklődéssel fordult a más népek irodalma felé. Másrészt a 19. század utolsó évtizedeit a magyar irodalomban a „fordítások első jelentős korszakának” nevezhetnénk. Elég, ha csak Gyulai Pál nevezetes mondatát idézzük: „a leggazdagabb irodalmak sem lehetnek el fordítások nélkül (1883), vagy, ha Szász Károly, Angyal János vagy Reviczky Gyula fordításelméleti írásaira gondolunk. Ebben a kettős vonzásban, Eminescu költészete egyformán nyitott kapura talált — állítja Dávid Gyula. Már 1895-ben két doktori értekezést írtak róla magyarul. Szőcs Géza írja róla az első magyar Eminescumonográfiában (1895), hogy a román irodalom „legérdekesebb, legmodernebb, legjelesebb lírikusa”. Abban a korban ez a felismerés és néhány versfordítás fontos lépésnek számít a román irodalom magyar fogadtatásában. Később, 1939-ben Szemlér Ferenc szerint „a román költészet Eminescuval lép be az európai irodalomba”. Ő volt az első román költő, akit nemcsak műveltsége, szándékai és az irodalmi hatások, hanem tehetsége és jelentősége kapcsolnak bele az európai irodalom nagy áramlatába — írja Szemlér. Gáldi László az Eminescu-életművet „megragadó szintézisnek” nevezi, a régi és az új határán, a román költészet fejlődésében, amilyen Baudelaire-é volt a francia költészetben. Sőt a Bécsben és Berlinben tanuló ifjú minden bizonnyal ismerte Nerval, Verlaine vagy éppenséggel Rimbaud költészetét. „Eminescu akkor érkezett, amikor a költő még megszentelt hagyományokra, egyetemes érvényű, általánosan elfogadott konvenciókra támaszkodhatott. — írja Székely János, 1975-ben. Mindaz, amit több ezer éven át költészetnek neveztek, érvényben volt még. Ezért lehetett népe reprezentatív költőjévé, igazán naggyá, igazán népszerűvé. Az utolsó pillanatban érkezett. A legutolsóban”. A magyar irodalom szinte minden nagy költőjével összehasonlították: Petőfivel, Vörösmartyval, Kölcseyvel, Madách Imrével, Arany Jánossal, Adyval, Reviczky Gyulával. Közel százhúsz költő, író, esszéíró, irodalomtörténész, pap, jogász ültette át a román poéta költeményeit és prózai írásait. Például a Miért nem jössz (De ce nu-mi vii?) c. versét Brán Lőrinctől (1910) Kovács András Ferencig (1989) huszonhárom költő fordította magyarra. A magyar irodalomban, írja Jékely Zoltán igen találóan, legközelebb Reviczky Gyula áll hozzá, aki ”ha az idők szelleme megengedi, szíves örömest ültette volna át verseit”. Az idők szellemén Jékely a XIX. század második felének magyar—román nézeteltéréseit érti. Mindkettőjüket a tragikusan megélt peremtudat terelte Schopenhauer filozófiája felé. Közös nevezőjük „ez élesen sarkítás” „a támadó polemikusság”, a messianisztikus jóslatosság”. Kettejük közül Eminescu a gondolkodóbb, ő tragikusabban élte meg a schopenhaueri pesszimizmust, szenvedélyes szenvedéssel, „a hasadt és elveszett lelkek önigazolást kereső hitelességével.” Jékely a román költőt az „európai szellem országokon átfutó római limesének egyik őrtornyának” tartja. Igen találó a rövid jellemzés, mert a román költő egész pályafutását a limes határozta meg. Mint lázadó ifjú, kelet és nyugat, a katolicizmus és ortodoxia határán eszmélt a világra, három birodalom — osztrák—magyar, orosz és török - találkozási pontján élt, a román nemzetté válás vajúdásainak korában, egy furcsa átmeneti társadalomban, amely nem tudta elviselni a költő irgalmatlan kritikáját Ugyanez történt barátjával, a vígjátékíró Ion Luca Caragialeval is (1852—1912). Nagyapja Caragea görög származású fanarióta uralkodóval érkezett Havasalföldre, családjában színészek, színházigazgatók voltak, mint Costache Caragiali színész, színházigazgató, drámaíró, Iorgu Caragiale, ő is a Nemzeti Színház igazgatója. Fia, Luca Ion, író, költő és Mateiu L. Caragiale neves regényíró. Maga Ion Luca Caragiale volt színházi súgó, titkár, színpadi szerző és a Nem-