Budapesti Hírlap, 1924. május (44. évfolyam, 84–105. szám)
1924-05-08 / 86. szám
Budapest, 1924. _______ _________XLIV. évfolyam, 86. szám. (Ára 2000 kor.) Csütörtök, május 8. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak. Egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 130.000 korona. Anaatriában egy példány ára hétköznap 3000 o. kor., vasárnapon 2600 o. kor. Egyes szám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. A szerkesztésért felelős: Csajthay Ferenc helyettes főszerkesztő. Szerkesztőség: Vili, kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, VIII. ker., József körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Tisztelettel kérjük igen t, vidéki előfizetőinket, hogy lapunk zavartalan küldése érdekében az előfizetést idejében megújítani szíveskedjenek. Szellemi élet és szépsigeti. Irta Földes Béla v. b. t. t. Budapest, máj. 7. A háború utáni jelen korszakban a Szellemi élet mérlege nagyon kedvezőtlenül alakult. A nagy összeomlás, az anyagi értékek milliárdjainak pusztulása a szellemi világot is magával rántotta az örvénybe. A tudományos búvárkodás költségei mérhetetlenek. Anyagok, eszközök, berendezések, munkaerők beszerzése, minden, a górcsőtől a kísérleti nyálig, el nem érhető költségeket okoz. A szellemi munkások megélhetése lehetetlenné vált. Ezeket a súlyos körülményeket egyes kedvező tényezők ellensúlyozni nem képesek. A Szellemi élet javai majdnem megközelíthetetlenekké válnak, különösen azoknak a rétegeknek számára, melyek eddig a kultúra legerősebb hordozói voltak. És ez különösen érezteti magát olyan országban, mint Magyarország, ahol a pusztuló középosztályt, mint a szellemi javak főfogyasztóját, egyhamar pótolni nem fog sikerülni, ami különösen súlyossá válik ama körülménynél fogva, hogy a békeszerződések a magyarságnak egy teljes harmadát kiszolgáltatták a nemzeti érzés és nemzeti nyelvek tűzzel-vassal irtó utódállamoknak. Az elszakított magyarságnak igen nagy része városi lakos volt, ami abból következik, hogy a magyar városi lakosságból 59,4 százalék idegen uralom alá került, a városok lakossága pedig túlnyomóan magyar anyanyelvű. Nem állítom azt, hogy a szellemi élet intenzitása csak a népszámtól, vagy akárcsak túlnyomóan a népszámtól függ, de hogy a népszám is, a termelők és fogyasztók száma, erős befolyást gyakorol a szellemi termelésre és fogyasztásra, az kétséget nem szenved. Bertillon francia politikus megállapította, hogy a francia irodalomnak akkor volt domináló helyzete, mikor Franciaország népessége a nagyhatalmak népességéhez viszonyítva jelentékeny számot tett ki. Ami igaz volt akkor, mikor az irodalmi eszközök egyszerűbbek voltak, még igazabb olyan korszakban, amelyben a tudomány és irodalom sem nélkülözheti az anyagi eszközök hatalmas támogatását. Hia Bertillon a francia irodalom viszonylagos csökkenő hatását Franciaország csekély népszaporodásával hozza összefüggésbe, mit mondjunk mi, kik a magyarság egy teljes harmadát elvesztettük, melyet az új parancsoló a legkegyetlenebb módon megfoszt anyanyelvétől? A népszámlálás alkalmával a magyarság arányszáma leszoríttatott, ez pedig alapul szolgál a kisebbségi jogok megtagadására és a magyar iskolák bezárására. A kisdedeket pedig be kell adni nemzetiségi óvákba. Az utcákon nem szabad magyarul beszélni, hanem a zengzetes állami nyelvet (úgy mondja egy hivatás hirdetés) kell használni. A magyar történelem nagy nevei kitöröltetnek, mindent elkövetnek a nemzeti gondolat kiirtására. Mégsem szabad, hogy ennek az átkos munkának sikere legyen. A magyar irodalom, a magyar tudomány fontos tényezője a tőlünk elszakított területek magyarságának, ellentállása minden erőszakkal szemben és minden erőszak ellenére. Tartsák szem azt, ami a fizikai hangok világán, az úgynevezett zenén messze túl van, és ami az igazi Beethoven. Úgy érzem, hogy ebben az országban kiki tárulnak azok a belső fülek, amelyek Beethoven üzenetét meg tudják hallani. Úgy hiszem, sokan vannak a Beethovenhez közeledő lelkek között olyanok, akiknek nagyra táruló belső hallani akarásuk valami meg nem nevezhető fölemelkedést, áttisztulást és erőrekapást eld. Az evangéliumok Jézus mondása áll kemény és égő betűkben ezek fölött a lelkek fölött: „Ha van valakinek füle hallásra, hallja!“ Majd két évezrednek kellett elmúlnia, hogy az emberi öntudat eléggé átvilágosodjék Jézus e mondásának megértésére, Gallilea népének még hiába mutatott rá a Megváltó arra, hogy bensőnknek milyen rejtett és végtelen felvevő képességei vannak az isteni irányában. Annak a népnek, amelyiket megfeszítette, üres és jelentésnélküli ez a nagy felhívás, legföljebb csodálkozhatik azon, hogy Dávid fia ilyen hétköznapi igazságokat, hogy „a fül hallásra való“ belevesz prédikációjába. Mérhetetlen szenvedések útján és számtalan teljes összetörésen keresztül juthatott el odáig az emberi öntudat fejlődése, hogy egy Beethovent produkált, aki már nem legendák világában, nem hősi mythoszok levegőjében lebeg, hanem a mi magunk hétköznapi valóságai között él, aki olyan mint mi és mégis egy Isten gondolati ereje lakik benne. Ő adott valóságot és értelmet számunkra a jézusi mondatnak, ő, a süket muzsikus, ki mit se hallva írta meg a világ legszebb és leghatalmasabb kompozícióit, belső teremtő hallásának erejével, azokból a hatalmas és világos kapcsolatokból kiindulva, amelyekben ő, a Szenvedő, a Hivő, az Akaró, a Győzedelmes ember a világ etikai és szellemi erőivel élt. Mindazokon, akik Beethoven muzsikájához komoly akarással közelednek, valósággá válik Jézus akaratának Beethoven által kifejtett csodája ,és nekik is lesz előtt, hogy sokkal veszedelmesebb volt az osztrák elnyomás, mely egy felsőbb kultúrájú népből indult ki. Alkalmazzák magukon Orániai Vilmosnak a XIV. Lajos által szorongatott és veszélyeztetett Németalföldhöz intézett sorait, hogy a hollandus túl fogja élni Hollandiát: az elszakított területek magyarsága szintén kell, hogy túlélje az ott megfosztott politikai Magyarországot. Az ország megcsonkításával természetesen nemcsak a magyar irodalom fogyasztóinak egy része vész el, hanem a termelő munkának egy jelentékeny része is. Erdély és a többi elszakított területek a magyar irodalomnak és tudománynak elsőrangú erőket, kiváló elméket szállítottak. (Akadémiánknak körülbelül a fele az elszakított területeken született.) Ha az elszakítás soká tart, még attól is kell tartani, hogy ez erő egy része el fog veszni, sőt ellenségeink kultúráját fogja gyarapítani. Voltak az elszakított területeknek buzgó kiadói is. (Kolozsvár, Pozsony stb.) Talán Tőlük sem kell egész jól^mondani, bár tudjuk, hogy őke."fl^t kíméli az üldöző zsarnok. Felháb'/^i az az újabb eset, hogy egy magyar irót és nyomdászát egy egészen tárgyilagos kritikai munka kiadása miatt hadbíróság elé állatják. Azonban legrosszabb esetben a megszállott területek irói fordulhatnak külföldi kiadókhoz. Szalay történeti munkáját is a forradalom után Gilbel lipcsei kiadó adta ki és magyar származású felesége végezte a korrektúrát. Mindenképp arra kell törekedni, hogy veszteségeinket, melyek az irodalmat és tudományt mélyen sújtják, a minimumra redukáljuk. E tekintetben azonban nemcsak az elrabolt területek magyar lakosságára kell appellálnunk, hanem nekünk is vannak kötelességeink. Mindenekelőtt arra kell törekedni, hogy, a magyar irodalmat és tudományt a lehető legnagyobb fokra emeljük. Nemcsak hazafiságból, hanem szükségből keresték föl a diasporákon élő véreink a magyar kultúra kincstárát. Ha szellemileg, erkölcsileg, érzésileg nem veszejtjük el a magyarságnak elhurcolt millióit, melyek ránk nézve becses erőt jelentenek, akkor velük együtt bizalommal várhatjuk a jobb jövőt és akkor ők tovább is élő tagjai maradnak a magyar, irodalom és tudomány, organizmusának. A tőlük eredő erőt, úgy a szellemi javak termelése, mint fogyasztása szempontjából meg kell tartanunk, ha nem akarjuk azt a veszedelmet ránk zúdítani, hogy a magyar szellemi élet összezsugorodjék. Már több mint száz éve hangzott el Schwandtner szemrehányása, hogy a magyar nemzet nem ismeri a saját nyelvének uralmában rejlő nagy előnyöket és szabad tért enged anaka, leidoszkópikus állapotoknak, amelyek, két Magyarország nyelvi tekintetben mutatott. A legújabb események vérlázító tapasztalatai remélhetőleg más belátáshoz vezetnek. Nem szabad lemondani egyetlen nemzettagról sem, mert mindegyik erőt képvisel, még kevésbé szabad önként csökkenteni azok számát, ellenkezően arra kell törekedni, hogy a nemzet fája minél terebélyesebb, minél lombosabb, minél mélyebben és szélesebben a nép talajában gyökerező legyen. Még a hibákat is meg kell bocsátani annak, ki a magyarságnak erőt nyújt. A nemzet testéből kiszakított magyarságot pedig a magyarságnak meg kell tartani. Akkor szellemi életünk mérlege kevésbé fogja érezni a megcsonkítás brutális tényének következményeit. Beethoven-üzenet. A múlt hónapban volt a filharmonikusok Beethoven-ciklusának harmadik hangversenye. A IV. és VI. szimfóniát játszották ezúttal, az előzőkön meg az elsőt, másodikat, harmadikat és ötödiket, közvetetlen pedig, mielőtt a rendkívüli filharmonikus hangversenyek ciklusa megkezdődött volna, a IX. szimfóniát hallottuk a filharmonikusok utolsó bérleti hangversenyén. Vagyis az idei hangverseny-évad utolsó heteiben összesűrűsödve elhangzottak Budapesten Beethoven legjelentősebb szimfonikus művei, amelyek hatalmas Atlaszokként tartják Beethoven életművének boltozatát. Fönt felsorolt szimfóniák megadják a kontúráját annak a beethoveni világnak, a melyet a nagy mester semmiből teremtett meg s a melyből organikusan nő ki a többi nagy csoda, amiket ezúttal nem hallottunk: a zongoraszonáták, a késői kvartettek és a két Missa. A fenti szimfóniákból kiemelkedik Beethoven egész lelki útja, önmaga teremtésének egész nagy munkája: csak legyenek hozzá emberek, akik az orkesztrális zenéből mindezt ki tudják venni, csak legyenek emberek, akik tisztában vannak azzal, hogy Beethoven hallgatása nem azt jelenti, hogy raffinált figurációjú és finomult szépségű légrezgések mámorában ringassuk magunkat, sem azt, hogy hangokat és dallamokat fogjunk föl és ritmusokat vegyünk magunkba és hogy mindezen keresztül eljussunk egy szép, önfeledt közérzéshez, hanem igenis Beethoven hallgatása jelenti a törhetetlen, szomjas keresését azoknak a hatalmas megnyilatkozásoknak, amelyek útján a süket Beethoven a végtelen szellemi világok zengését hozta el az emberiségnek. A Beethovent hallani akaróknak, a Beethovent hallani Vágyóknak belső organizmusukat nagy átalakuláson kell átvinniök. Belső füleiket kell megnyitniok arra, hogy meghallják fülük, és beethoveni értelemben hallanak. Hallják nemcsak azt, ami a zenekarból feléjük száll és melódiákká omolva hull rájuk, hanem azt is, ami mint Értelem és Szellem beszél a hangok mögül. Az első, második és negyedik szimfóniából a hallani tudó belső fülek meghallják az önmagát kereső Lélek az adottságoktól szabadulni akaró Lélek nagy próbálkozásait. Beethoven igazi, benső egyéniségének utat törő nehéz munkája folyik itt, hol régies, hol egészen új zenei tomnák és gondolatok között. Érezni Beethoven sajátos lényének hol lihegően nehéz, hol égig szárnyaló, de mindig hatalmas erőfeszítéseit a kibontakozás felé. Látni világosan ebből a három műből, hogy Beethoven miképpen birkózik mindazzal, amit a kész világ jelent és hogy keresi önmagának mélységét, hogy abba leszállva, fölhozza azokat az emberfölötti erőket, amelyekkel az egész ránehezedő kész világot darabokra tördelje és helyette egy egészen utat alkosson. Ez a kész világ, amivel Beethoven küzködik, nemcsak az addigi zenevilága, ami előtte áll és a mi hatalmra gyakorolja fölötte, nemcsak egyéniségének és sorsának adottságai, hanem az a szellemi tudattartalom is, amelyet kora jelent és amelyet emberi létének gyökereivel magába szív. Mindezektől egészen el kell szakadnia, egészen befelé kell fordulnia, önmagát nézőn és önmagát keresőn. Egy nagy, őrült erőfeszítéssel egészen magánossá kell válnia, hogy lerázva magáról minden régi gondolatot, formát és vágyat, mihez sem kapcsolódva, önmaga és az önmagából teremtett világ legyen mindene s így megalkothassa a Nagy Újat. Ebből a szempontból szererencse tulajdonképpen, hogy Beethoven megsüketült és hogy a kegyetlen sors segített neki arra, hogy valóban mindentől elszakadjon és halálosan szomorú, de az örök élet nagyszerűségével teli teremtő magányossága teljessé váljék. A harmadik szimfónia, szemben az önmagáért küzködő lélekműveivel, világos, egységes, ragyogó harsonája a hősi tengeramentumnak. A harmadik szimfónia szelleme az a világosság, amelyik rá tud szállni a nagyrahivatottakra és bódító boldogsággal el tud velük felejtetni minden akadályt, minden kínt, de önerejük tudatát szédületes, gyönyörűséges, szárnyaló maximumra tudja fokozni. Mi ennek a szellemnek a testi szenvedés, a halál?, Semmi! A Gyászindulója ennek a Szellemnek győzelmi dal. A Nagyrahivatottak ifjúi szabad, szent vakmerése adja meg Beethovennek az Eroikában azt a hatalmas indulást, amelyből óriási narvája magasra ível. Mindettől mily mérhetetlen messze van az ötödik szimfónia! Beethoven öntudata itt teljes mélységben átvilágosodott már. Itt többé már nem küzködik, nem keresi önmagát sem, nem száll égig önereje felett való boldogságban! Itt már mindent tud. Mindent úgy tud, úgy ismer — önmagáról, világról, Istenről, sorsról, — ahogyan igazán van. Sem szebbnek, sem csúfabbnak nem lát semmit a valóságnál. Tudja, hogy ha van is mindent merő, mindenre képes hősi temperamentum, de van vele szemben mindent tönkre tenni akaró, szörnyű, kemény és szívtelen végzet. Azt mondják róla, hogy mikor az V. szimfóniát írta, annak első tételéről azt mondta: „So pocht das Schicksal an die Pforte!“ S amint belső füleink előtt felhangzanak az V. szimfóniának első taktusai. Beethoven eme mondását halálos komoly és véres értelemmel értjük meg. Azok a lázasan feldobogó és jajdulva széteső, majd mindent elgázoló negyedkották, szörnyű igazságot szántanak bele lelkünkbe. Az a végzet, aminek kalapácsütéseit az V. szimfónia első tételében hallani lehet, az emberi szív dobogása! Talán Beethoven szívének dobogása! Abban a lelki világban, ahol az V. szimfónia által él, nincsen egy külön, embertől független végzet, hanem csak az ember maga van. A Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal.