Dolgozó Nő, 1972 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1972-01-01 / 1. szám

A századforduló román irodalmának nagy alakját, a vígjátékaiból karcolataiból immár világszerte ismert Ion Luca Caragialet idézzük születésének 125. év­fordulóján. Abból a meggondolásból kiindulva, hogy színpadi műveit, az Elveszett levelet, a Zűrzavaros éjszakát, a Megtorlást, valamint újabban dramatizált változatban is bemutatott karcolatait olvasóink már ismerik, Horia Oprescu írók A dokumentumok fényé­ben című könyvét lapoztuk fel. E könyv Caragiale­­fejezetéből jegyzünk ki néhány olyan részletet, ame­lyek a nagy realista alkotó írói-emberi arcának egy­némely lényeges vonását villantják fel. Hadd kezdjük mindjárt azzal a levéllel, amit Caragia­­le barátjának, Alexandru Vlahutának, a Szépséges Románia szerzőjének írt, s amelyben többek között így vall önmagáról: «Szegény, névtelen szülők gyermeke vagyok... Apám halála után én maradtam anyám és húgom egyetlen támasza... Nevelésem nem a leggondosabb, szüleim­nek ugyanis nem volt lehetőségük jobbat biztosítani. Ennek ellenére elég jóérzésű vagyok, s meglehetősen tisztán és könnyen fejezem ki magam. Elég jól kiverek­szem magam az életben, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy színházi súgó és másoló, s két újság kor­rektora is vagyok egyidőben, s emellett még óraadással is foglalkozom... Kiskoromtól, elemista éveimtől kezdve egészen más pálya, az irodalom felé húz a szívem! Némelyek azt mondják, aligha tudnék megélni belőle. Az élethű CARAGIALE Én mégis úgy érzem, ezt a pályát tudnám legszíveseb­ben felkarolni.» «Felkarolta», de mintha valóban igazuk lett volna azoknak, akik az íróságtól eltanácsolták. 1890-ben, 38 éves korában egyik barátjának címzett levelében így panaszkodik: «...hadd írjam le elöljáróban a helyzetet, amiben vagyok: nem tudtam kifizetni a lakbéremet s bepereltek Nincs fám. Kabátom sincs. Minden percben várom az új örökös megszületését. Az előző éppen beteg. Minde­zek tetejében: Írok egy színdarabot, s mert csak késő éjjel tudok dolgozni, kifogtam egy kötőhártya-gyulladást. Járok kábultan, fásultan, nem tudom, mitévő legyek.» Megírta az Elveszett levél című színpadi szatíráját s jöttek nehezebb idők is. A Román Akadémia titkára, Dimitrie Sturdza kikelt a darab ellen, azt állítván, hogy a szerző az országot gyalázza, káromolja. A titkárnak ettől a hangulatkeltésétől egyenes út vezetett ahhoz az akadémiai gyűléshez, ahol a megelőzően akadémiai jutalmazásra felterjesztett darab díjazását leszavaz­ták. A Hivatalos Közlöny a következőkben számol be erről a Caragiale, s ugyanakkor az egész román irodalmat sértő méltatlan döntésről. «Szavazás alá bocsátják Caragiale úrnak az Eliade Radulescu díjjal való jutalmazását. A szavazás ered­ménye: hárman mellette, húszan ellene. Az elnök úr bejelenti, hogy a javaslatot elutasították át. Mindezeknek a tényeknek az ismeretében érthetővé válik az, hogy az író komolyan kereste a munkásmoz­galommal a kapcsolatot s az is, hogy pár év után — szabadabb érvényesülési teret keresve — elhagyta az országot. Németországban telepedett le A szervezett munkásság szocialista mozgalmához való viszonyára vet fényt a Dobrogeanu-Ghereához és Anton Bacalbaşahoz fűződő barátsága, a Moftul român című szatirikus lapnál folytatott tevékenysége, valamint az, hogy számos előadást tartott a munkás­klubokban. Az egyik ilyen előadásának Butaság és intelligencia volt a címe, így példálózott benne: «Az az egyetemi tanár, akinek logikai kurzusán még a gyermekek is nevetnek, butaságról tesz tanúbizony­ságot—miközben az a falusi ember, aki valamely kérdés­re egyszerűbb, de találó választ ad, intelligens.» Ebben az időben vetette papírra a butaságról szóló alábbi aforizmáit is: «Mi sem égeti jobban a semmirekelőket, mint a nevetés». «Mielőtt megütnéd, türelemmel és sokat kell a szama­rat simogatnod». «Csak a beképzelt buta mulatságos». «A buták mondják a badarságokat, az okosok elköve­tik». Caragiale 1904-ben Berlinben telepedett le, de továbbra is fenntartva kapcsolatait barátaival, a hazai folyóiratokkal, élénk érdeklődéssel figyelte a romániai valóság alakulását. 1907-ben, az egész országra kiterjedő nagy parasztfelkelés idején megírta az 1907 .tavasztól őszig című vádiratát, melyben többek között ezeket olvashatjuk: «Románia csaknem egészében földművelő ország... A kormányon egymást váltogató két, úgynevezett tör­ténelmi párt valójában nem más, mint két nagy politikai érdekszövetség, melyek közül egyiknek sincsenek párt­hívei, hanem csak ügynökei... Az egyik sáskahad megy, a másik jön: a kiéhezettek asztalhoz ülnek, a jóllakottak vezekelnek. És ez így szokott történni rendszeresen és állandóan háromévenként, de van rá eset, hogy gyakrabban is... néptömegek és az uralkodó osztályok közöt (ki merné tagadni?) az érdekek és érzelmek szakadéka tátong...» A Caragialet megidéző szemelvények között talál­juk azt a levelet is, amit a halálhírére mindjárt Berlinbe utazó Vlahuţă írt a feleségének 1912. június 13-án. Néhány idézet: «...Váratlanul halt meg szombaton (június 5-én), minden valószínűség szerint reggel hat és ha óra között. Azelőtt való este visszavonult dolgozószobájába. Ésső 1 óráig írt. Regga a család tagjai kimentek a város­ba, majd hazajöttek és leültek reggelizni. Várták. Nem akarták zavarni, mert pár napja nagyon ideges volt. Kt óra körül Luchi megszólalt: Ne hagyjuk magára. Menj, édesanyám, és hívd ki. Didina benyit a szobájába, szétnéz, nem látja az ágyban... Közelebb megy és meg­pillantja azt, aki egy titán volt, leesve az ágy és az éj­jeliszekrény közé, újsággal a kezében, holtan... Az orvos, aki felboncolta, azt mondotta, nem látott súlyo­sabb érbetegséget. Majd írok még. Egyelőre kába vagyok. Voltam a szobá­jában, mely ugyanúgy van, mint amikor rátaláltak, vetetten ággyal, kézirataival s a cigarettájával a kisasz­­talon...» Végül hadd idézzünk abból a kéziratból, amit a Román Irodalom Múzeuma őriz, s amelyben a hazán­kat több ízben meglátogató nagy spanyol költő, Rafael Alberti fejti ki véleményét Caragialeról: «Ha a múló idő gyors vágtájában visszahozhatnók bár egy pillanatra azokat a szellemeket, akik szívünkhöz legközelebb állanak, az egyik mindenképpen Ion Luca Caragiale volna... 1949-ben, amikor neve az Eminescué és a Creangáé mellett a Román Népköztársaság Akadé­miájának a tagjai közöt elhangzott, minden bizonnyal nagy izgalmat jelentett volna a számára... Felállt volna valamely színház széksorában, felment volna a színpad­ra s el­suttogta volna azt, amit egyik szereplője, a kótya­­gos polgár mond: Ne tessék engem zötykölni, mert szédülök­»... (-) Ottilia Michail 1911-ben Berlinben készült rajza Caragialeról; a rajzot az író költő-barátjának, Panait Cérnának dedikálta. Több mint négy emberöltő távolából ragyognak fel népeink osztrákellenes közös harcá­nak feledhetetlen eseményei. Románok és magyarok egy emberként fogtak fegyvert az 1763-as és az 1764-es években nemzeti létük biztosításáért. A lázadás tüze Naszód vidékén lángolt fel s a madéfalvi felkelésben tetőzött. Elsőnek a Naszód, Hátszeg és Barcaság vidékén állomásozó II. határőrezred román katonái lázadtak fel. A tisztek egytől egyig osztrákok voltak és az 1763-ban Grigore Maior által kinevezett ro­mán kapitányokat eltávolították. A határőrezredek felállítása után ugyanis kiderült, hogy a románoknak a többi «nemzettel» való egyenjogúsítása az osztrákok ígéretei szerint csak üres szó maradt, és az ígért szabadság továbbra is váratott magára. Ezért a román ezred katonái megtagadták az eskü letételét, eldobták fegyvereiket. A lázadás vezetőit halálra ítél­ték, és velük együtt végeztek ki Szalván számos parasztot is. A több mint 100 éves Tănase Tudorant kerékbe törték, másokat felakasztottak. Még nagyobb arányú volt a székely határőrök Madéfalván 1763-ban valóságos felkeléssé kiszélesedett elégedetlensége, mely 1764-ben csaknem valamennyi székely székben nagy paraszti tömegekre terjedt ki. A 208. évforduló alkalmából emlékezetünkbe idézzük az 1764. január 6-ról 7-re virradó éjszakát, midőn a Hargita fenyvesei aljában állomásozó osztrákok tüzet nyitottak, hogy elsö­pörjék a Madéfalván gyülekező s jogaikat követelő székelyeket. A mészárlás Siculicidum néven maradt fenn a történelemben. Az osztrák önkényuralom fegyveres erői 200 székelyt lőttek agyon, több mint ezer gyermeket, asszonyt, öreget kiűztek otthonukból, hogy a fagyos éjszakában lóháton és futva új családi tűzhelyet keressenek maguknak. Az őseink szabadságharcának emlékét őrző tekintélyes emlékmű végtelen időkig hirdeti Madéfalván e feledhetetlen harci tettet, amely minden egyes becsületes dolgozó tudatában él és élni f°9 örökké. ZSOÓK JÁNOS tanár 25

Next