Együtt, 1992 (2. évfolyam, 3-13. szám)

1992-01-01 / 3. szám

10 Stll­ftli­erD -ir 1992II. évfolyam, 1.(3.) szám HORVÁTH ISTVÁN 1909, Magyarózd­­1977, Kolozsvár SÉTA BÖLCSŐ-HELYEK KÖRÜL „Ez itt falu, az én falum, Innen jöttem és ide térek.” (Aby Talrt) Az élők sorából eltávozott, jelentős hazai írók, művészek bölcső-helyén egy-egy emlékházat, még csak emlékszobát is létesíteni, avagy egy-egy emléktáblát elhelyezni ország-világ előtt ismert, kiemelkedő művelődési személyiségek lakásának, házénak falén a diktatúra évtizedeiben elképzel­hetetlenül hosszú és bonyolult herce-húréival járt a legsötétebb szakaszt jelentő utolsó években pedig mér teljességgel lehetetlen is volt Ezért lettünk e téren is elmondhatatlanul szegények, bár olyan kiemelkedő személyiségekben, akiknek az emlékét ebben a formában is ápolnunk kollektív kötelességünk lett volna - gazdagok voltunk még az elmúlt négy-öt évtizedben is. Örvendetes és biztató, hogy az 1989-es decemberi fordulat óta eltelt két esztendő alatt a romániai magyar művelődési, irodalmi élet nem egy kiemelkedő képviselőjének a bölcsőhelyén meg­szerveződtek azok az emlékházak, emlékszobák, illetve elhelyeztettek és felállíttattak azok az emléktáblák és szobrok, amelyek híven jelzik hazai magyar szellemi világunk térképén a kiemelkedő csúcsokat Többnyire magánszemélyek, családtagok áldozatos összefogása hozta létre e múzeumpótló létesítményeket, amelyek - reméljük - előbb-utóbb szervezett társadalmi támogatásban részesülnek, hogy emlékőrző szerepükön túlmenően cselekvő tényezőkként részt vehessenek az egész ország eleven és sokszínű művelődési életében. Horváth István író­ egyénisége, gazdag és rendkívül értékes irodalmi hagyatéka, eredeti népi szelleme előtt tisztelgett a múlt esztendőben az a népes közösség - a költő családtagjai, rokonai, egykori falusfelei, írók, művészek, újságírók az országhatáron túlról is -, amely Magyarózdon, meghitt hangulatú ünnepség keretében, amint erről a napi sajtó annak idején beszámolt, felavatta, megnyitotta e mezőségi tájegység nagy szülöttjének, irodalmunk felejthetetlen alakjának, az erdélyi magyar líra népi ihletésű vonulata markáns képviselőjének, Horváth Istvánnak az emlékházát örvendetes és biztató, hogy irodalmunk nagyjainak a szülőföldjén , Zágontól, Nagyajtától és Farkaslakától át Fehéregyházán, Bűzödön, Szabédon és Magyarózdon, el egészen a Nagybánya melletti Alsómisztótfaluig, ahol a müncheni Molnár József ügyszeretete nemrégen szökkentette szárba a betűmetszés Európa szerte ismert mesterére, a magyar művelődés egyik nagy úttörőjére, Tótfalusi Kis Miklósra emlékeztető első „virágszálas - egyre több az emlékház és az emléktábla, amely elődök és eltávozott kortársak élő szellemét hirdeti. Kultúránk kiapadhatatlan, buzgó, tiszta forrásai, drága emlék- és zarándokhelyei ezek a bölcsőrengető hazai tájak és porták, amelyek előtt megbecsülésünk jeléül meghajolunk és levett kalappal tisztelgünk. E bölcsőhelyek körüli sétára - igazi szellemi lakomára - hívjuk meg lapunk olvasóit Sétánk első állomása, a mezőségi Magyarózd, Horváth István bölcsőrengető szülőfaluja. HORVÁTH ISTVÁN .Születtem, két cseléd fiaként, 1909. október 10-én a­­ Maros és a Kis-Küküllő vízválasztó hegyei között, a vasúttól, országúttól távol rejtőző Magyarózdon. Nagyszüleim közül apai nagyapám írástudatlan, kevésbeszédű, akaratos ember volt. Szerette, ha meséltek vagy felolvastak neki, és maga is kitűnően mesélt Nagyanyám szájában is kivételesen délceg és szép, írástudó, jóbeszédű s igen jókedélyű, gyógyításhoz, gyógynövényekhez értő asszony volt aki a falu életét száz évre visszamenőleg, a furcsa borzongató babonákat pedig talán évezredek mélyeiből ismerte. Anyai nagyapámra kevésbé emlékszem, mert árván maradt édesanyámat még kilenc éves korában szolgálni adta, s édesanyám többet nem is élt a házánál. Ez a nagyapám mókás kedvű, hirtelen haragú, igen pontos ember volt. Édesapám ritka keménykötésű, szép, szélsőséges nagy gyermek, aki a legtöbb esetben hamar feltalálta magát, s akire mégis az írni sem tudó, örökké áldozatkész, szelíd lelkű, kicsi édesanyámnak kellett vigyáznia, hogy ki ne billenjen a szükséges egyensúlyból. Testi és lelki összetevőim, legelső ismereteim őtőlük kaptam. Apámtól azt tanultam meg, hogy amit ember megtehet a földön, arra bennem is megvannak a képességek, csak mernem kell hozzáfogni a dologhoz. Édesanyám végtelen emberszeretetéből elsajátíthattam az adás, a másokért való élés boldog örömét, azt az örömet, amely az embert minden más élőlénytől megkülönbözteti, és fölötte áll a birtoklás örömének" (önéletrajz, 1963) TORNYOT RAKTAM Künn a jégfogú fél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt. Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett. Mintha­ mintha most is látnám széles vállát, vadul táncolt, orsó pergett, kurta nyakát, kemény arcát, nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét. Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába, csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa. A mező volt iskolája. A természet a mestere. Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele. Ott ül­tem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam. Egy-egy csuszár felém dobott, amiből én tornyot raktam. Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett koronásan, és ahogy nőtt, bü­szkeségem kezdett nem férni a házban. Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.­­ Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban. Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot, majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott. Csuszatornyom omladékán rettenetes dürhös lettem. Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem. Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve. Megdermedten vártam, hogy most, bár a világ összedőlne! Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat. I­ladd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat. Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is, és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is. Mint Apóé, építéssel telik el az egész élet, de hogy a tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. Nem, mert bár az égig érjen, vágyaink még feljebb hágnak, s tetőtlen tornyokról hullunk ölébe a zord halálnak. Látod, a csuszák megvannak, újra lehet megint rakni. Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni.“ - A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott. Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot. 1942

Next